Aki a szerzővel együtt megmászta már az Egyházprovokációk hegymenetének százegynéhány lépcsőfokát, talán kevésbé szédül a magasban egyre erősödő szélben. A feltáruló távlatokban azonban újabb kihívással szembesül: amennyire ráeszmél a világ tágasságára, annyira megdöbbenhet a rá is váró feladatok bőségétől.
Mindannyiunkat az elé a kérdés elé állítja a „korszellem”, vagyis a Jelen: visszatérhetünk-e Egyházunkba, felekezetünkbe, lelkiségi mozgalmainkba, országunkba és szűk otthonunkba, úgy, mintha semmi közünk sem volna a távlatok által megszólító felelősséghez?
Amikor a kellemetlen tünetekből rá kell jönnünk arra, hogy legjobb szándékaink, a Hagyománynak vélt „hagyományaink” szerinti működésünk nem oda vezette el a ránk bízottakat, mint ahova számukra utat mutatni igyekeztünk, akkor mindenképpen meg kell állnunk. Amint a távot elvétő sportolóknak, nekünk is hátrálnunk kell néhány lépést, hogy az új nekifutásból ismét lendületet nyerjünk. Be kell lépnünk a Csöndbe, ahol a lassan beérő szembesülés a múlt értelmezésére szólít fel minket. Azért, hogy a jelen tehetetlenségébe belátásainkkal új életet lehelhessünk a tovább vivő jövő érdekében.
De mit is rejt az a Csönd, hová és miért kell visszatérnünk: „Mi, az Egyház, ma valóban úgy élünk, ahogy azt Jézus elénk élte?” – teszi fel a szerző a kérdést. Ugyan hányan mondhatnánk erre bátran igent? Elébe megyünk-e a szenvedőknek, meghallgatjuk-e őket, megkeressük-e elvesztükben – vagy csak, sikerként könyvelve, azokat számláljuk, akik eltalálnak hozzánk?
Van azonban még ennél is súlyosabb kérdés, nem is egy. Kit nevezhetünk kereszténynek, és kit miért nem? (Karl Rahner „anonim keresztény” fogalma ismét csak nem kerülhető meg? – kérdezheti az olvasó.) Ki töltheti be a szent szolgálatot, ki szolgáltathat ki szentséget és kinek, és mikor nem? Talán a Jutta Hausmann – Móricz Nikolett – Szent-Iványi Ilona – Verebics Éva Petra szerzői közösség NEMek között. Társadalmi nemek sokszínű vallási megközelítésben című (Bp., Luther Kiadó, 2016) könyve itthon is segíthet válaszokat találni… Az is kérdés: hogyan békülhetnek meg egymással a különböző felekezetek?
Mindaz az eddig ismeretlen probléma, amely elé egyre gyakrabban állít a kultúrák keveredése, az elidegenedés növekedése, nem utolsósorban saját bevallott vagy éppen mesterségesen gerjesztett félelmeink végül mindannyiunkat az elkerülhetetlen „megtérés” feladatához vezetnek.
Vagyis a magát katolikusként nem felekezetnek, hanem egyetemesnek értelmező Egyháznak nemigen marad más lehetősége, mint az örök és mindig másokat hibáztató „zúgolódás” helyett újra felfedezni a krisztusi példa ellenséget is emberként tekintő irgalmas szeretetét. Mert, amint a szerző által idézett Yves Congar SJ fogalmaz: „Amennyiben azonban valamit kizárólag vagy mindenekelőtt valami ellen teszünk, még ha egy hibáról van is szó, akkor az már nem igazán katolikus.” (Magyarul is olvasható Jürgen Mettepenningen Nouvelle théologie – Új teológia. A modernizmus örököse, a II. Vatikáni Zsinat előfutára című munkájában [Bp., Szent István Társulat, 2018].)
Pannonhalmi Főapátság Közhasznú Alapítvány, 2017, 230 oldal
RANSCHBURG ÁGNES HILDEGARD
OSB obláta, pszichológus