Töprengés…, avagy újra csak kereszt-kérdések

Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban

És ne gondold, hogy azon lényeges titokba valaki közülünk teljesen be van avatva;
– a dolog nem úgy áll, hanem néha oly erővel tör elő az igazság fénye,
hogy azt gondolnánk, hirtelen nappal lett,
majd ismét annyira elvonják azt tőlünk a természeti események és tünemények,
hogy ez után még nagyobb sötétségben tapogatódzunk,
mint annak előtte, hasonlók azokhoz,
 akiknek az éjhomályban a villám szempillantásokra világít.
Maimonidész ¹

A hitet többnyire örököljük, vagy példaként úgy kapjuk készen, mint elfogadó szeretetet és bizalmat nyújtó, bennünk is bizalmat is teremtő gondoskodást. Mindez arra bátorít, hogy ne csak legyünk, hanem merjük magunk is tevékenyen alakítani saját létezésünk mibenlétét. Biztat, hogy továbbadjuk ezt az elfogadottságból nyert reményt.

Ámde mi jut azoknak, akik ennek az elfogadottságnak a hiányában lépnek a létezésbe, és nem lelik meg idejekorán saját mibenlétük igenlését valaki vagy valami által?

Egyes filozófusok, akik a létezés mikéntjét a ráció eszközeivel próbálják értelmezni, azt mondják: a vallás – amely a Hit önértelmezési és megvalósító eszköztára – „valóságkonstituáló”. Vagyis képes megteremteni azt a valóságot, amelyben hisz. Olyannyira, hogy ha a hazai népi vallásosság kincsestárára tekintünk, visszamegyünk a felszabadításteológia forrásvidékeire, esetleg belebocsátkozunk a haszid csodarabbik „hit szülte életet” és „élet szülte hitet” formáló erejének történeti labirintusába, vagy csak eltöprengünk a Mária-jelenések időnként politikai széljárásokat is megváltoztató jellegén, nem lehet kétséges számunkra e megállapítás igazsága. Persze, az aggódás is feltámad bennünk, hiszen a magukat és másokat is szuggerálni képes álpróféták sokasága nemegyszer vitte már tévútra a hétköznapok bajai fölé emelkedni vágyók árva sokaságait. Ámde minden olvasatnak van még egy rejtett oldala: ahogy az ajándékba kapott hit a jövőbe vetett bizakodás reményét megszülheti, ugyanúgy a reményt ajándékozó gyakran új hitforrásokat képes fakasztani.

Azonban továbbra is saját magunknak kell megküzdenünk a magunk hitéért. A benne rejlő „ki és/vagy mi volt előbb” kérdés a közvetlenül megfogható és felfogható bizonyítékok hiányában előbb vagy utóbb mindenkit a meg nem válaszolhatóval szembesít. Ilyenkor már nem szükséges túl sok egzisztenciális megrázkódtatás ahhoz, hogy aztán szédülve kelljen kapaszkodót keresnünk a készen kapott hitformációk és a drasztikus valóságesemények ellentmondó tapasztalatai között. Mint mondják, minden hívő előbb vagy utóbb, bevallva vagy bevallatlanul, megéli ezt a feszültséget, és átmenetileg meginog hitében. Ami persze nem igazán meglepő, hiszen a fenti kérdésre adható megnyugtató válaszhoz csak az, a paradoxont elfogadó felismerés tud elvezetni, amely képes felfedezni kívül és belül azt, ami az „IDŐnek ajándéka és kihívása” egyszerre.

Mert lassan rájön, hogy a megörökölt és a megnyert hit ajándéka „hamuban sült pogácsa” csupán, amely az életúthoz szükséges kezdő sebességet adja csak meg. A felnövekedés hegymenetében viszont minden lépcsőfok új választás elé állít: az érlelődés önállításunk újrafogalmazása nélkül sehogy sem válik maradandóvá, sem továbbadhatóvá – és bizony, mindvégig meglehetősen meredek ez a kapaszkodó…

Vagyis a krízisteremtő kihívásokkal élethossziglan újra és újra szembetalálkozunk. De akkor miért rettenünk meg tőlük minduntalan?

Amikor a hit a reményt szüli, előbb-utóbb a szeretethez vezeti el a keresőt. De valójában nem egyedül a szeretet az, ami megszülheti a hitet, amely azután jogosulttá tesz majd a reményre? Mint ahogy az Örökkévaló mégiscsak előbb szeretett azzal, hogy a Létet megosztotta velünk… Igaz, ezzel egyúttal a választások dilemmái közé sodort bennünket, ami mindünk számára a kockázatfelismerés és felelősségmérlegelés állandó libikókájává lett. Vagyis örök próbatétel, akárcsak a mesékben…

Egyedül a hiteles Hit tud meggyőzni az élet értékeiről. De mi hitelesíti valójában a hitet – amelyet többnyire könnyen elveszítünk sebződéseink indulatörvényeiben?

Ugyanakkor a megbocsájtáshoz elkerülhetetlen a másik gondjába is belehelyezkedő megértésnek legalább a kísérlete, amelyben átmenetileg háttérbe kell rendelnünk magunkat és egyúttal a magunk egyedül érvényesnek vélt meggyőződéseit. De a másik esendősége csak a magunk hiányosságainak felismerése közben válik elfogadhatóvá, hogy aztán lassan elviselhetőbbé legyen a hosszú gyakorlás során. Ha ez így van, akkor a kérdés továbbra is nyitva marad: elengedni, azaz elveszíteni és/vagy elfogadni, azaz elviselni kell-e az éppen kibékíthetetlen konfliktusokat? Az is kérdéssé válik: a hallgatás elhallgatás-e, vagy csak a másik megszólalásának engedtünk ezáltal teret? Sőt az is kérdés: az elkerülés igaz elhatárolódássá lesz-e valójában, vagy csak a kényelmetlenségeket kerültük el messzire?

Kétségtelen: a szeretet mint a hit és remény szülője, csak személyes lehet, amennyiben a személyt létfontosságában érinti-erősíti meg. Miközben mégiscsak személyek feletti, amennyiben elfogadásával mindenkit és mindent érint: úgy is mondhatnánk, minden létezőt igenlőn magához ölel.

De mi van eközben a vészben folyvást elpusztulókkal, akiknek létét sehol és senki sem akarja igenelni – akiket nincsen, ki legalább a tekintetével elfogadni akarna, vagy aki a lét terében helyet engedne neki is?

Hiszen túlélni igenlés és elfogadás nélkül mi sem tudunk: a szenvedés átmenetiségét elviselni csak annak megszűnése reményében lehet… Mert az elfogadtatás reményének teljes hiányában a szenvedés elfogadása már a létezés határára érkezik, hogy feladja vagy átadja egészen önmagát. A teljes magunk-vesztésből fakadó magunk-megnyerése viszont csak az Idő paradoxonjában fakad fel: talán akkor, amikor vagy semmivé leszünk, hisz senkié se voltunk – vagy mindenkié lehetünk, mert bátran elengedtük a létezést, elajándékozva annak dologiságát éppúgy, mint tanulságait. Ha életveszélyes fenyegetés ér, úgy tudjuk, jogunk van magunkat megvédeni. Ámde csak olyan mértékben tehetjük ezt, amilyen mértékben támadottak vagyunk. Vagyis nem törhetünk támadónk teljes kiiktatására, mert az már magában rejti a tőlünk jövő megsemmisítés fenyegető üzenetét. De mi van akkor, ha a másik előbb lép, és ténylegesen megvalósítja a megsemmisítést?

Akkor csak az az egy minta marad, amelyet úgy ismerünk, mint ami a Kereszt, azaz a mártírium.

A valódi következetesség ténylegesen idáig vezetne, és bár sokan és gyakran követésére hivatkozunk – valljuk be őszintén, hogy magunk is gondosan kerülgetjük a vészhelyzeteket… És mindeközben mások önazonosságát megsemmisítő akadályokat is nyugodt lelkiismerettel építhetünk?

Mi tehetünk így? Akik úgy tudjuk: az a legnagyobb szeretet, ha valaki életét adja barátaiért? Pedig az is aligha fordul elő életünkben, hogy a velünk szembe kerülő ember értékeit észrevéve, azokért hagynánk magunkat a párharcban elveszejteni.

Igen, a másikért szenvedni és meghalni valójában csak az képes, aki felebarátját önmagánál is jobban szereti. De ki az, aki ezt tiszta szívvel elmondhatja magáról? Hiszen az önvesztés legkisebb fenyegetésétől is mélyen megrettenünk, különösképpen, ha váratlanul ér, mint a hirtelen botlás vagy az elromló lift erős zökkenése során megélt zuhanás okozta ijedés.

Talán az birtokolja csak ezt a magánál nagyobb szeretetet, aki a másikban az összes többi teremtményt is készségesen elfogadja. Az, aki már képes belátni ajándékba kapott léte tükrében, hogy minden teremtmény az egy Teremtő által lett és érte van – akinek csak visszatükrözőjeként lehetünk társává, a létalakítás bármily nagy eredményeivel is.

Az emberi szeretet gyökere talán errefelé rejtőzködik, a mártírium gyökere pedig az áldozat vállalásában fedi fel önmagát… Ott, ahol a valóban ártatlan, azaz ténylegesen „nem ártó” védekezés adja oda magát.

Ez lenne tehát a mindenhol és mindig keresett, de mindig oly tünékeny BÉKE? Egy önmagát végtelenül megújítani kényszerülő és ezáltal lassan magát is képessé edző folyamat? Ami valóságosan az élet egész hosszát kitöltő tanulás?

Ha senki sem születik szentként, akkor csak a mindenkori újrakezdés bátorságával érlelődhet azzá, a bőségesen elesésekkel tarkított és többnyire hosszú életúton át.

Mindezek után, bármily kényelmetlen is, kénytelenek leszünk bevallani önmagunknak: aki előbb szeret (aki szeret egyáltalán, azaz mást is igenel önmagán kívül), az természetes módon előnyt ad a másiknak. Amennyiben meghallgatja, amennyiben megsegíti. Amennyiben nem akadályozza, és nem szorítja bele saját létének határai közé csupán azért, mert a másik az élet más színét és formáját képviseli. Hiszen egyikünk sem választhatja meg, hová és hogyan születve lépjen be ebbe a világba. Ahogy azt is be kell látnunk sokszorosan, hogy kibontakozásunk eredményei sem csupán a magunk érdemeiből szövődtek színessé.

Persze, aki megosztja kenyerét: az valóban előnyt ad, időt hagy és lehetőséget teremt a másik számára, és lehetőségét is elfogadta a saját vesztességeinek. Van, amikor nincs is más kiútja az odaadónak – ahogy az elfogadónak sem –, mint hogy elhagyja léte otthonosságát. Akár úgy, hogy kevesebbet fogyaszt el a lét lehetőségeiből, akár úgy, hogy megosztja mind, amije van, nem csupán fölöslegeit. Megpróbálni mindig lehet…

Pannonhalma, 2017

 

RANSCHBURG ÁGNES HILDEGARD OSB OBLÁTA