Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
A TORZULT HAGYOMÁNY
A hagyománytematika kiemelt eleme a hiteles és a torzult hagyományok kérdésköre. Amikor a reformáció 500. évfordulójára emlékezünk, különösen is átérezhetjük ennek súlyát és jelentőségét. Luther szerint a keresztény életnek Isten Szavára kell alapozódnia, ezért a hívő számára a legfontosabb az Ige hallgatása és befogadása: „Solae aures sunt organa christiani hominis” – ’Csak a fülek a keresztény ember érzékszervei’.[1] Ebből kifolyólag csupán az a két szentség maradhat meg az egyházi élet gyakorlatában, amelynek világos és biztos szentírási alapja van (a keresztség és az Eucharisztia), még ezen – a középkori hittani gondolkodás szemében hangsúlyos – téren sincs a pusztán egyházi hagyományoknak semmiféle kötelező erejük. Luther számára ugyanis a nem írott hagyományok, illetve az azokon (is) alapuló egyházi gyakorlatok – ha nem a Bibliából forrásoznak – megsebzik, megsértik, megrontják a Szentírás tiszta értelmét és tekintélyét: isteni legitimációt kívánnak adni pusztán emberi megszokásoknak. Ezek lehetnek fontosak, bizonyos azonban: nincs közöttük olyan, amely fölérhetne a Szentíráshoz. Ugyanakkor azt is látnunk kell, miként erre Hanns Rückert figyelmeztet, hogy a lutheri sola Scriptura korántsem jelent egyfajta betű szerinti Biblia-monizmust, hiszen a nagy reformátor számára az Isten szava mindig „viva vox Evangelii”, ’az Evangélium eleven szava’, amely soha nem azonos mindenestül az írott szóval.[2] A hagyománykritikának és a sola Scriptura Luther utáni, a protestáns ortodoxiában elterjedt, szélsőséges értelmezésének máig ható következményei vannak, amelyeket – neves fundamentál-teológusok segítségével – így lehet összegezni:
[A bibliakritika és kinyilatkoztatáskritika születése, a kinyilatkoztatáson alapuló hitfelfogás válsága]
A tulajdonképpeni bibliakritika a bibliai szövegnek mint Isten Szavának történelmietlen, dogmatikusan nem differenciált szemléletéből nő ki, ahogyan ez a reformátori Szentírás-elv (sola Scriptura) hatására mindenekelőtt az óprotestáns ortodoxiában érvényre jutott. Ahol a Biblia az egyetlen hozzáférési mód a kinyilatkoztatáshoz; ahol a Biblia materiálisan minden szövegállományában és minden egyes kijelentésében Isten Szavának számít; ahol a verbális inspiráció elméletével összeköttetésben vagy kezeskedik saját kinyilatkoztatási minőségéért, vagy pedig kikezdhetetlen tekintéllyel ruházza fel az Egyházat, ott a kinyilatkoztatás csodája apránként megkettőződik, tartalma kibővül, ügye áthelyeződik az intellektuális és nyelvi szintre, egyszersmind betű szerint rögzül – ugyanakkor megragadható lesz. A szöveggel kapcsolatos nehézségek aztán kikerülhetetlenül a kinyilatkoztatással kapcsolatos nehézségekké lesznek. Ha maga a szöveg vitatottá lesz, ha az ősszöveget nem lehet teljes biztonsággal rekonstruálni, akkor ebből kifolyólag a kinyilatkoztatáson alapuló hit fundamentuma is inogni kezd.[3]
[Az egyénközpontú és szélsőségesen karizmatikus vallásosság tüneteinek felbukkanása]
A sola Scriptura alapelvéhez való egyoldalú ragaszkodás újra és újra olyan egyházi közösségek alakulásához vezetett a történelemben, amelyekben Jézus igazságát alapvetően a hívőnek a „vertikálisan beeső”, isteni Szellemmel való karizmatikus, közvetlen kapcsolatában keresték. Azok, akik ilyen közösségekben olvassák a Szentírást – messzemenően fundamentalista hozzáállással –, egyfajta kőfejtőként alkalmazva, amelyben annak igazolását keresik, amit az adott csoportra jellemző Szentlélek-tapasztalásként elfogadnak. Ennek során gyakran tekintélyelvű függőségek alakulnak ki, amelyek rosszabbnak tűnnek, mint a nagyegyházak szidalmazott hierarchikus struktúrái, amelyeket egy jelentős horizontális önkontroll – pontosan maga a Hagyomány – jellemez.[4]
MONTRÉAL
A torzult hagyomány tematikája magától értetődően foglalkoztatta a 20. századi keresztény (nem csak a katolikus) teológiát is. A két világháború között elindult teológiai érlelődés, a felekezetek közötti útkeresés és teológiai eszmecsere gyümölcsének tekinthetjük, hogy megkezdődött a Faith & Order Bizottság világkonferenciáinak sora, melyeken mindannyiszor körülhatárolt teológiai témaköröket tettek felekezetközi elemzés tárgyává. A negyedik ilyen találkozóra 1963. június 12–26. között került sor Montréalban – ezen a találkozón már ortodoxok is részt vettek.[5] A Bizottság második albizottsága készítette el ekkor az Írás, Hagyomány és hagyományok című dokumentumot [= MD].[6]
Az MD – kapcsolódva a reformátori problematikához – expressis verbis felveti a kérdést:[7]
Minden kereszténynek nevezett hagyomány hordozója a Hagyománynak? Hogyan különböztethetjük meg az igazi Hagyományt hordozó hagyományt az egyszerűen csak emberi hagyományoktól? Hol találjuk meg a hiteles Hagyományt, s ellenben hol találunk kevéssé érvényes, ha nem egyenesen torz hagyományokat? (nr. 48).
A dokumentum természetesen – a sola Scriptura atmoszférájában – a Szentírásra mutat rá mint a szükségszerű és végső kritériumra, amelynek fényénél a különféle hagyományformákat meg lehet ítélni. Emiatt nagyon fontos, hogy a keresztények közösen tanulmányozzák a Szentírást, és bőven merítsenek egymás exegéziséből.[8]
Érdemes azonban azt is észrevennünk, hogy a szöveg szerint el kell különítenünk két szintet: az alapvető áthagyományozásfolyamatot (a Hagyomány), valamint az egyházi-felekezeti hagyományok szintjét (nr. 39) (hagyományok).
Az első értelemben vett, egyes számban álló Hagyomány Jézus önátadásán alapul (vö. a Christus traditus témakörét és a traditio összetett jelentési szintjeit), s elevenen van jelen az Egyház közösségében, istentiszteletében, eucharisztikus emlékezetében, valamint a tanításban és a teológiában (nr. 35). Maga a Biblia is az evangélium áthagyományozásán (paredószisz tou euangeliou) alapul, amely időrendben megelőzi a Szentírást (nr. 43). A Hagyomány itt természetesen aktív/dinamikus értelemben áll, eleven és szentlelkes valóságként mutatkozik meg (nr. 46). Mivel gyökerében elválaszthatatlan az evangéliumtól, a Szentírás mindvégig a Hagyomány hitelességének mércéje és kritériuma marad.[9] Természetesen, miként a Szentírás-értelmezésben felekezetközi eltérések mutatkoznak, ugyanúgy különbségek adódnak az egy Hagyomány értékelésében, megragadásában és értelmezésében is (nr. 52– 60). Itt már számolnunk kell a többes számú hagyományok jelenlétével és fennállásával. Ezek között (amelyeket sokszor a kultúra, a társadalmi és történelmi környezet határoz meg) az alapvető egységet az Egyház katolicitásának és közösségének (koinonia) kell megteremtenie (nr. 70–71).
A HAGYOMÁNY ÉS A HAGYOMÁNYOK
Az MD – mint láttuk – abból indul ki, hogy létezik egy hiteles, őseredeti, jézusi-apostoli forrású Hagyomány, amely az aktuális egyházi hagyományban elérhető. Ez azonban azt is jelenti, hogy a Hagyomány mint olyan közvetlenül nem érhető el számunkra itt és most (kvázi láthatatlan). Minden hagyományelem, amely körülvesz minket, nem maga a Hagyomány, hanem a Hagyomány kifejeződési formája, s épp ilyen minőségében ítélhető hitelesnek vagy éppen torzultnak. A látható hagyományok és a láthatatlan Hagyomány eme szemlélete többször is felbukkan az angolszász teológiai irodalomban, például Kevin J. Vanhoozernél is, aki szerint tarthatatlan lenne az az álláspont, hogy a látható hagyomány és a láthatatlan Hagyomány egybeesik.[10] Ez a szemlélet természetesen a protestáns teológia sajátos kegyelmi-szentlelkes megközelítését tükrözi, amely olykor kevésbé értékeli a látható-intézményes adottságokat (ahogyan ez állandóan felmerül az egyháztan kapcsán), ám ezzel együtt rávilágít a hagyománytorzulás és hagyományhűség problémakörének komolyságára.
A montréali dokumentum emellett kijelentette azt is, hogy az evangélium soha nem létezik, nem is létezhet elvont formában. Valami módon konkretizálódnia és aktualizálódnia kell, ami mindannyiszor az evangéliumi üzenet egy meghatározott értelmezését is jelenti. Ekként az Egyház és benne tagjai minden életmegnyilvánulásukkal közlik és magyarázzák a krisztusi kinyilatkoztatást, tanúságot tesznek hitük igazságáról. Ezek az egyházi „életjelenségek” (igehirdetés, szentségek, istentisztelet, tanítás és tanúságtétel), másként fogalmazva: a konkrét hagyományalakzatok az egyetlen jézusi-apostoli Hagyomány aktuális szintjét képezik, ami által az evangélium láthatóvá, kézzel foghatóvá, az itt és mostban emberileg megtapasztalhatóvá válik.[11] Ily módon a hagyományelv és a Szentírás között mély és bensőséges kapcsolat áll fenn, amelynek az Egyház életében kell kitapinthatóvá válnia.
HAGYOMÁNY ÉS TANÍTÓHIVATAL A KATOLIKUS TEOLÓGIÁBAN
Ha volt a II. Vatikáni Zsinatnak mintegy eleve adott és elvárt dogmatikai témája mind a belső katolikus dogmatikus érlelődés, mind az ökumenikus párbeszéd tekintetében, akkor az a kinyilatkoztatás és a Szentírás-Szenthagyomány viszony vizsgálata volt. A Dei verbum dogmatikai konstitúció végső szövege azt mutatja, hogy a zsinati tanítás tisztában volt a korabeli katolikus és nem katolikus keresztény álláspontokkal, s próbált reflektálni a kérdés vizsgálatának akkori állapotára.[12] Emellett az MD is hatással volt a II. Vatikáni Zsinaton részt vevő több atya gondolkodására.[13] Maguk az evangélikus és más nem katolikus keresztény teológusok pedig érdeklődéssel tekintettek a II. Vatikánum kibontakozó munkálataira, remélve, hogy a katolikus tanítás kifejtése során a Szentírás-Szenthagyomány viszony terén nem definiálnak semmi olyat, ami akadályozhatná az ökumenikus párbeszédet.[14] Ez természetesen azt is jelentette, hogy a hagyományelv alaposabb tisztázására is sort kellett keríteni.
A többéves munkálatok eredményeként megszületett DV több kérdésben világos konvergenciát mutat a montréali dokumentummal.[15] Ezzel együtt a kinyilatkoztatásról szóló dogmatikus konstitúció kifejezett módon nem szól a hagyományfejlődés során esetlegesen fellépő tévedésekről vagy torzulásokról. A DV 8 úgy összegzi a hagyományfejlődés kapcsán felmerülő kérdéseket, hogy hivatkozik „az igazság biztos karizmájára”, amelyet az Egyház, konkrétan pedig a Tanítóhivatal megkapott. Ekként a zsinati tanítás a Tanítóhivatalban, illetve a pápa péteri szolgálatában látja annak a biztosítékát, hogy a hagyományfolyamat helyes irányba halad, s hogy az Egyház élő Hagyománya mindig megőrzi egységét az apostoli Hagyománnyal, hűségben ahhoz a kinyilatkoztatott hitletéteményhez, amelyet Krisztusban és Krisztus által kapott meg. Az ő tekintélye s az ő tanításának biztos igazsága van jelen a Magisztérium szolgálatában (vö. DV 10). Ezzel kapcsolatban természetesen látnunk kell, hogy valójában mindez nem ad választ a hagyománykriteriológia kérdésére, az csupán egy szinttel áthelyeztetett. Míg az ökumenikus párbeszédben általánosságban az Egyház, konkrétan a teológia és a teológusok keresnek valamiféle kritériumrendszert ahhoz, hogy az eltérő egyházi hagyományok sokféleségében felismerjék a hiteles alakzatokat, s biztosan elkülönítsék azokat a torzult formáktól; addig a katolikus Egyházon belül e tiszt a Tanítóhivatalt illeti meg. Azonban ez nem jelenti, nem jelentheti, hogy nincsen kriteriológia, csupán annyi mondatik ki, hogy a kritériumrendszer meghatározásában közreműködik ugyan a teológia, de annak elismerése és tekintéllyel történő alkalmazása már a Magisztérium illetékességi körébe tartozik. Ez az adottság pedig karizmatikus-szentlelkes megalapozottságú, s az Egyház belső krisztusi alkotmányából fakad.
VI. Pál az 1974. augusztus 7-én tartott általános kihallgatás során szólt arról, hogy a Hagyomány miként értelmezi a Szentírást.[16] Megfontolásai jól összegzik a katolikus-zsinati álláspontot:
Gyakran pedig az újdonság, amelyet törekszünk keresni és előmozdítani, nem más, mint erőfeszítés arra, hogy visszatérjünk a kezdetekhez, s a hagyomány ősi és hiteles forrásaiból merítsük az újjászülető jövőhöz szükséges erőt és programokat („ressourcement”, ahogyan egy kifejező francia neologizmus fogalmaz). A hagyomány, az igazi, gyökér, nem pedig lánc; helyettesíthetetlen örökség, táplálék, forrás, vitális koherencia. Hogy milyen is az a kincs, amelyből a bölcs keresztény a régi és az új dolgokat előhozza, miként tanítja ezt nekünk az Úr, azt nem lehet könnyen és röviden megmondani; ehhez egy különleges karizmára, az egyházi tanítóhivatalra van szükség, amelynek számára különösen a döntő pillanatokban biztosítva van az
„igazság Lelkének” (Jn 14,17; 16,13) a segítsége; ennek a küldetése, hogy tanítsa, őrizze, értelmezze a hit tanítását, s pontosítsa annak alkalmazásait a megélt élet terén (vö. DH 1501, 3006; DV 8–10).
Ezen a téren két lehetséges elhajlás van, miként ez ismeretes: az első az, amely kizárólag a Szentírásra korlátozza a hit közegét, jóllehet tudjuk, hogy maga a Szentírás a szóbeli tanításból, az ősegyház Hagyományából született; a második pedig az, amely sajátos, eredeti, önkényes értelmezést, „szabad felülvizsgálást” kíván adni a keresztény hitnek, amely felülvizsgálás figyelmen kívül hagyja annak a tanítását, akinek kötelessége, hogy
„őrizze a letéteményt” (1Tim 6,20), és hogy „elkerülje a világias, üres fecsegést, az áltudomány ellenvetéseit” (1Tim 1,6).[17]
AZ ÖKUMENIKUS PÁRBESZÉD
A katolikus Egyház és a Lutheránusok Világszövetsége [= Lutheran World Federation, LWF] közötti párbeszéd terén rendkívül fontos kiemelnünk a közös bizottság zsinat utáni felállását, amely első ízben 1965–1966-ban ült össze, s ettől kezdve rendszeressé váltak a tanácskozások. Az első öt ülés teológiai összegzését az 1972-es máltai jelentés (Az evangélium és az Egyház) tartalmazza.[18] Mint címe is mutatja, alapvetően a kinyilatkoztatás egyházi átadásának témáját dolgozza fel ez a dokumentum, amely az evangélikus-katolikus párbeszédben különös fontosságú. A dokumentum első része taglalja Az evangélium és a hagyomány viszonyát. Kidolgozott hagyományelmélettel itt kevésbé találkozunk, sokkal inkább a kérügma és a Szentírás primátusának a kijelentése áll a középpontban, vagy, hogy még pontosabbak legyünk: a jézusi igehirdetés és az egyházi kérügma viszonya válik fontossá, mely kettő között az apostoli-őseredeti egyházi Hagyomány teremti meg a közvetítést.[19] Így a dokumentum kimondja, hogy a Szentírásnak elsőbbsége van az Egyházzal (következésképpen a Tanítóhivatallal) szemben (nr. 21). Emellett leszögezi, hogy az egyházi hagyománynak lényegénél fogva nyitottnak kell lennie a Szentírásra, amely tulajdonképpen a végső norma és kritérium (uo.). Ha a hagyományalakzatok sokféleségében mindvégig megmarad az egység a hitben, az csakis a Szentlélek működésének tulajdonítható (nr. 22) – itt megint csak párhuzamot látunk a II. Vatikánummal (vö. DV 8). Az evangélikus álláspontban nagyban visszatükröződik az MD hagyományképe, így a máltai jelentés valamiképpen Montréal és a II. Vatikánum hivatalos egyházi találkozásának is tekinthető.
A Metodista Világtanáccsal folytatott párbeszéd során (amely 1967-ben kezdődött meg Aricciában) ugyancsak előkerült a Hagyomány tematikája. Az 1986-os Nairobi Jelentés (Az egyházról szóló közös nyilatkozat felé)[20] 6. pontjában arról olvashatunk, hogy az első korokból, az apostoloktól és az első keresztényektől eredő hagyományt tisztelettel kell fogadni, és a bibliai szövegek háttere előtt kell értelmezni. Az 1991-es szingapúri tanácskozást teljes egészében az apostoli hagyománynak szentelték a két fél küldöttei.[21] Ennek az elején az apostoli Hagyományt, a Hagyományt a következőképpen határozták meg: „Krisztus evangéliumának az élő átadását jelenti, sokrétű értelemben, minden nemzedék folyamatos megújulására” (nr. 5). Ezt követően a dokumentum első része leírja az apostoli hitet, „annak tanítását, átadását és befogadását”. Mint látható, a tanítás–átadás–befogadás hármas jól tükrözi az újszövetségi hagyománynyelvezetet. Négy szinten bontja ki a dokumentum a témát: 1. az Ige és az Egyház kapcsolata, 2. a Szentlélek és az Egyház kapcsolata, 3. a keresztény hit modellje, 4. a keresztény élet modellje. „ Az Egyház mély megértésének az Isten Igéjére való reflexióval kell kezdődnie, aki létbe hívja az Egyházat, és folyamatosan azzá teszi azt, amit” (nr. 13). Ez a megközelítés párhuzamot mutat a DV 8 szintetikus hagyományleírásával. A fejezet végkövetkeztetése tekinthető egyfajta ökumenikus számvetésnek is:
[…] emlékeztetünk rá, hogy az ökumenikus kiengesztelődés keresése igen világosan megmutatta annak nehézségét, hogy újra egyesítsük az Írást és a Hagyományt, miután fogalmilag egyszer már szétválasztásra kerültek. Az Írást a Hagyományon belül szövegezték meg, mégis az Írás normatív a Hagyomány számára. Az egyik csak a másik fényében érthető meg. Nem gondoljuk, hogy megoldottunk volna itt minden ökumenikus nehézséget, amely ezen téma kapcsán felmerül. Amire kísérletet tettünk, az az volt, hogy megkérdezzük önmagunktól: egy mai keresztény hogyan vallhatja meg minden idők keresztényeivel együtt a Jézus Krisztusba vetett egy igaz hitet, aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké (nr. 21).
A dokumentum második része azt vizsgálja, miként valósul meg az egyházi szolgálat az apostoli Hagyományon belül. Ez mindig az Ige szolgálatát jelenti (nr. 54–57), amely a Szentlélek kegyelmi adományán nyugszik (nr. 58–61). A szolgálat az Egyház eleven testében, közösségében teljesül be, ahol számolnunk kell azzal, hogy jelen van a növekedés, illetve a fejlődés (nr. 62). Ilyen értelemben a dokumentumban megjelenik a DV 8 viva vox Evangeliijének gondolata.
A Baptista Világszövetséggel folytatott teológiai párbeszéd – hasonlón más ökumenikus viszonyokhoz – munkafázisokban halad előre. 2006-ban kezdődött meg a legújabb tematikus egység feldolgozása, amelyet az évenkénti találkozók során vizsgálnak mindkét fél delegáltjai. Ennek tematikája: „Isten Igéje az Egyház életében: Írás, Hagyomány és koinonia”. Záródokumentum kiadására a párbeszéd elhúzódása miatt még nem került ugyan sor,[22] az éves tanácskozások során azonban már kitapinthatóvá váltak bizonyos közös teológiai álláspontok:[23]
Mind a Szentírás, mind a Hagyomány Istennek a Jézus Krisztusban beteljesült önközlését közvetíti.
A Szentírás írott „megtestesülése” az élő apostoli Hagyománynak.
Elkülöníthető az apostoli Hagyomány és a későbbi egyházi hagyomány. Csak az első tekinthető normatívnak (kánonkérdés, egyházalkotmány).
A Hagyomány végső normája és kritériuma a Szentírás.
A nyilvános kinyilatkoztatás az utolsó apostol halálával zárult (ezen a ponton emlékeztetnünk kell arra, hogy a II. Vatikánum a Biblia-kritika eredményei miatt nem mondta ezt ki, így ez a megállapítás vagy a baptisták felé nyitott konszenzus eredménye, vagy Susan K. Wood megfogalmazásának sajátossága).[24]
Isten újra meg újra szól népéhez a Szentírás olvasásakor és hirdetésekor (ez visszatükrözi a DV 8-at).
Emellett természetesen számolnunk kell a továbbra is fennálló nézeteltérésekkel:[25]
A katolikusok igyekeznek szem előtt tartani a privát Szentírás-értelmezésben rejlő veszélyeket, ezért hivatkoznak az egyházi Tanítóhivatal tekintélyére a tanítás és az exegézis terén (kiemelve a püspökök és a pápa szerepét).
A baptista álláspont szerint minden helyi közösségnek megvan a Szentlélek kegyelmén alapuló joga és képessége, hogy szabadon értelmezze a Szentírást, Krisztus fősége alatt.
Amit a katolikusok az élő Hagyományról állítanak („a kinyilatkoztatás szavakban és tettekben történő dinamikus átadása”), azt a baptisták a prédikálásról, az igehirdetésről vallják.
A Keresztény Egyházzal (Krisztus Tanítványaival) folytatott párbeszéd első fázisának az eredményeként jelent meg az Apostolicitás és katolicitás az Egyház látható egységében című dokumentum.[26] Ennek 5. fejezete foglalkozik kifejezetten a hit és a hagyomány viszonyával. Szemlélete szerint az Egyház olyan hithirdető közösség, amely a Szentlélek vezetése alatt, a Szentírásból és a hagyományból merítve hirdeti és továbbadja a krisztusi hitet (nr. 40). Ez azt is jelenti, hogy a Keresztény Egyház is elismeri a hagyomány fontosságát a keresztény közösség életében (nr. 54). A második fázis lezárásaként látott napvilágot 1993-ban Az Egyház mint közösség Krisztusban című dokumentum. Ebben a következőket olvassuk:
Mind a tanítványok, mind a római katolikusok azt szeretnék, hogy oly módon éljenek és tanítsanak, hogy ha az Úr visszatér, akkor az Egyházat az apostolok hitéről való tanúságtételben találja. Megőrizve annak emlékét, amit az apostolok tanítottak, és hirdetve s megélve azt újra mind a mai napig, mind a tanítványok, mind a római katolikusok hiszik, hogy folyamatosságban állnak az apostoli tanúságtétellel, olyan élő hagyományt alkotva, amely „az apostolok és a próféták alapjára épül, és amelyben maga Krisztus a zárókő” (Ef 2,20).[27]
Itt, mint látható, az apostoli Hagyomány gondolata összekapcsolódik az élő Hagyományéval – ily módon mintegy szintetizálódik a DV 7 és a DV 8 tartalma, s befogadást nyer az ökumenikus párbeszédben.
Hasonló a helyzet a pünkösdista közösség esetében, ahol a párbeszéd második fázisának záró dokumentuma[28] számos olyan egyházi kérdést vizsgált, amely rávilágít a hagyományelv ökumenikus problémáira (mariológia, egyházi szolgálat, apostoli folytonosság, egyházfegyelmi kérdések). Hosszabb rész foglalkozik a hagyományelvvel (nr. 49–57), ám itt is a fentebb látott, az MD-ben már jelen lévő szempontokat erősítik meg, s a kölcsönös megértés folyamatában mindkét fél ugyanazokat a nehézségeket említi.
EGYETÉRTÉSEK ÉS NÉZETELTÉRÉSEK
Az MD és a DV közötti párhuzamok és egyezések megerősítést és befogadást nyertek az ökumenikus párbeszéd legeltérőbb fórumain. A hagyományelv kapcsán való egyetértésnek a következő szempontjai mutathatók ki:
A Hagyomány a krisztusi kinyilatkoztatásból fakad. A Hagyomány apostoli Hagyomány.
A Szentírás szövegét az apostoli Hagyomány rögzítette (itt valósult meg a redakció és a kanonizáció is).
Mindezzel együtt a Szentírás jelenti a Hagyomány számára a végső kritériumot és normát.
Az apostoli Hagyomány elszakíthatatlanul kötődik az Egyházhoz, és normatív a számára (különös tekintettel a szentírási kánon felismerésére, a Szentírás-értelmezésre és bizonyos egyházfegyelmi, miniszteriális kérdésekre).
Az apostoli Hagyomány világosan elkülöníthető a későbbi egyházi (emberi) hagyományoktól.
Ily módon nagyrészt a DV 7–8 tartalmazza a konvergenciapontokat; a legtöbb vitatott elemet pedig a DV 9–10 tematikája kapcsán tapinthatjuk ki:
Van-e tanítói tekintélye a Szentírás- és hagyományértelmezés terén az Egyháznak (Tanítóhivatalnak), s ha van, akkor milyen jellegű?
Mi a Hagyomány tulajdonképpeni tartalma (lásd az egyházi szolgálatok problémáját)?
Hogyan viszonyul a Hagyomány a Szentírás értelmezéséhez, átadásához, különös tekintettel a Tanítóhivatal cselekvő jelenlétére e viszonyban?
A katolikus teológiának kiemelt feladata, hogy egyre mélyebben megvilágítsa a Szentírás- Szenthagyomány viszonyt, s eközben különös figyelmet kell szentelnie a Tanítóhivatalra vonatkozó protestáns kérdésfelvetéseknek.
A HAGYOMÁNY JELENTŐSÉGE A TEOLÓGIÁBAN – ÚTKERESÉS
Ahhoz, hogy megfogalmazhassuk, mi a Hagyomány szerepe a katolikus és az evangélikus teológiában, világosan kell látnunk, hogy e fogalom beágyazódik a kinyilatkoztatás-teológia keretébe – Roger Schutz és Max Thurian egyenesen úgy véli, hogy a katolikus Egyház a Dei Verbummal adott választ az e téren felvetett reformátori kérdésekre.[29] Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy amikor a kinyilatkoztatásteológia ekkleziológiai kapcsolódásait vesszük górcső alá, rögtön szemünkbe szökik, amit Karl Barth infarctus Concilii-nak nevezett.[30] A DV 8 szintetikus és globális hagyományleírása (a Hagyomány mint folyamat, mint viva vox Evangelii) magában hordozza azt a protestáns teológia szempontjából lényegi kijelentést, miszerint az apostoli Hagyomány nem egészül ki az idők során, nem növekszik tárgyában, hanem csupán megértésében. Ugyanakkor a DV 10-ben elénk áll az a képlet, amellyel Barth nem tud mit kezdeni: a Szentírás-Szenthagyomány viszony „kiegészül” egy harmadik elemmel, mégpedig a Tanítóhivatallal.[31] Úgy véli, ezáltal a II. fejezetben „elhomályosulnak” az I., a III. és a VI. fejezet „fényes” meglátásai.
Ugyanakkor úgy is fogalmazhatunk, hogy a megértések keretébe ágyazott disszenzus ily módon rávilágít egy olyan tematikára, amelyet egyfelől a katolikus, másfelől a protestáns teológiának is újra kell olvasnia: mi a szerepe, feladata, kötelessége az Egyháznak az isteni kinyilatkoztatással kapcsolatban?
Edmund Schlink úgy véli, hogy a Hagyomány mint meghatározatlan és tág valóság – mely azonban mégis elengedhetetlen ahhoz, hogy meghaladjuk a Szentírás betű szerinti értelmezését
– rámutat a helyesen értett Tanítóhivatal szükségességére: ennek feladata az, hogy biztosítsa a hit egységét. Így funkciója inkább apologetikus, semmint dogmatikus. Ezzel természetesen nem oldjuk fel azt a központi problémát, amelyet a tévedhetetlenség (különösen a pápai infallibilitas) jelent. A DV 10 kijelenti ugyan, hogy „ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll”, ám ez valójában csak szóvirág, amennyiben a Magisztérium fogja tévedhetetlenül meghatározni, hogy mi tartozik bele az apostoli Hagyományba s mi nem, ezzel s azt is definitív módon determinálhatja, hogy mi a Szentírás végső értelme. Így Schlink arra jut, hogy a Tanítóhivatal alárendeltségét a katolikusoknak még jobban, még világosabban, még félreértelmezhetetlenebbül kellene kifejezésre juttatniuk, feltárniuk és megmagyarázniuk.[32]
Ha ez nem történik meg, akkor – Barth szavaival élve – fennáll annak lehetősége, hogy meghaladjuk ugyan a barokk „két forrás”-elméletet, ugyanakkor elénk áll helyette a „három forrás”-elmélet, mely nem megfelelő módon értelmezi a magisztériumi hivatást. Milyen utak mutatkoznak ezen veszély elhárítására, amelyek mind katolikus, mind protestáns részről elfogadhatónak tűnnek?[33]
Az evangélium fogalmának biblikusabb, pálibb alkalmazása, ahol kiviláglik: ez egyfelől az üdvösségre, az életre vezető erő; másfelől pedig soha nem holt betű, szöveg, könyv, hanem mindannyiszor eleven igehirdetés is. Ezzel egyrészt megszabadítanánk a Szentírás-Szenthagyomány viszonyt az írott-íratlan formális-külsődleges szembeállításától, másfelől jobban meg tudnánk ragadni, mennyiben, miként és mi célból egymáshoz rendelt, egymásra utalt a viszony két pólusa.
A Szentírás az Egyház életében című, a Dei Verbumot záró fejezet sokak körében (a katolikus teológia berkein túl is) elismerést váltott ki, ugyanakkor elmondható, hogy ennek a tematikának az elmélyítése (s ezzel együtt a kilépés a Szentírás-Szenthagyomány viszony eltárgyiasító szemléletéből) hasznára lenne az ökumenikus párbeszédnek.
A „hagyomány” szó eltérő szintjeit alaposabban tisztázni kellene. Erre érintőlegesen utalt már az MD is, a DV azonban kevésbé reflektálta a problematikát.[34] Katolikus részről Yves Congar nyújtott mélyebbre ható szisztematikus elemzést.[35] A tematika áttekintése végett érdemes szemügyre vennünk, milyen szempontokból hány eltérő jelentési síkot ragad meg az egyetlen „hagyomány” szó körében:[36]
aktív és passzív hagyomány;
az eredet/szerző szerint: isteni, apostoli és egyházi hagyomány;
a tartalom szerint: a hitre vagy a szokásokra vonatkozó hagyomány; a tartam szerint: örök és változékony hagyomány;
a kiterjedés és érvényesség szerint: egyetemes és helyi, részleges hagyomány.
Külön kifejtést érdemel az egyetlen Hagyomány viszonya a megannyi egyházi hagyományalakzathoz. Hogy mindez nemcsak a katolikus-evangélikus, hanem a protestantizmuson belüli ökumenikus párbeszéd kiemelt területe is, azt jól mutatja például az evangélikus-anglikán párbeszédsorozat 1971 és 1976 közötti szakasza, melynek során szóltak többek között a fejlődő hagyományoknak a Hagyományhoz való hűségéről is.[37] Jean-Georges Boeglin utal arra, hogy ezen a ponton az ortodox-evangélikus párbeszéd is értékes gyümölcsöket hozott.[38]
Összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy a hagyománytematika terén végzett vizsgálódások nem mentesek ugyan ellentétektől, feszültségektől, mégis segítettek mindkét résztvevő félnek saját álláspontja tisztázásában. A katolikus hittudomány – eltávolodva a
„két forrás”-elmélettől és az ebből eredeztetett, sarkos sola Traditione elvtől – dinamikus hagyományteológiát dolgozott ki egy újragondolt kinyilatkoztatáselmélet keretein belül, melyet a maga részéről igyekezett újrafogalmazott módon kapcsolni az ekkleziológiai kérdésfelvetésekhez. Ilyen értelemben egyet kell értenünk Christophe Théobalddal, aki szerint a DV recepciójában végül egyfajta récadrage, újrakeretezés, új keretbe foglalás valósult meg, amely kiterjed a kinyilatkoztatás, a hit, valamint a hit és ész kérdéskörére is.[39] Az evangélikus felfogás erőteljes sola Scripturájának értelmezése terén pedig sikerült meghaladni a végletes hagyományellenességet, s eljutni egy olyan hagyományvízióhoz, amely központi elemeiben nagyfokú konvergenciát mutat a DV 8-ban található hagyományleírással. Így jutunk el ahhoz a megfogalmazáshoz, amelyet nagy valószínűséggel minden fél magáénak ismerhet el: „A szent teológia a Szent Hagyománnyal együtt Isten írott igéjére mint örök alapra támaszkodik, belőle meríti rendíthetetlen erejét, és belőle újul meg állandóan, miközben a hit fényénél kutatja a Krisztus misztériumában rejlő teljes igazságot. A Szentírás Isten igéjét tartalmazza, s sugalmazott lévén, valóban Isten szava; ezért a Szentírás tanulmányozása legyen a hittudomány lelke. A Szentírás szavából táplálkozik és virágzik az ige szolgálata is, tudniillik a lelkipásztori prédikáció, a katekézis s minden keresztény tanítás, amelyben előkelő hely illeti meg a liturgiában elhangzó homíliát” (DV 24).
TÖRÖK CSABA
katolikus pap, teológus, egyetemi tanár Esztergomi Hittudományi Főiskola
Jelen írás a 2017. április 25-én Pécsett rendezett, Keresztény szabadság és társadalmi modernizálódás? A reformáció teológiai és kulturális következményei című ökumenikus teológiai konferencián elhangzott előadás (A hagyomány jelentősége az evangélikus és a katolikus teológiában) bővített változata.
[1] WA 57, 222; vö. Waldenfels, Hans, Offenbarung. Das Zweit Vatikanische Konzil auf dem Hintergrund der neueren Theologie, München, Hueber, 1969, 289–293, (Beiträge zur Ökumenischen Theologie, 3).
[2] Lásd Rückert, Hanns, Schrift, Tradition, Kirche, Lüneburg, Heiland, 1951, 23.
[3] Seckler, Max–Kessler, Michael, Die Kritik der Offenbarung, in HFTh 2,31.
[4] Verweyen, Hansjürgen, Gottes letztes Wort. Grundriss der Fundamentaltheologie, Regensburg, Friedrich Pustet, 2000, 404.
[5] Az ortodoxia hivatalos formában első alkalommal 1961-ben az Egyházak Világtanácsának új-delhi konferenciáján képviseltette magát. Hogy a hosszasabb távolságtartás után miért pontosan ekkor került sor az ortodox nyitásra, annak okaként a keleti blokkban tapasztalható egyházpolitikai útkeresést is megnevezhetjük.
[6] The Fourth World Conference of Faith and Order, Montreal 1963 (Rodger, Patrick Campbell–Vischer, Lukas eds.), London, SCM Press, 1964; vö. Leuba, Jean-Louis, Tradition und Traditionen. Entwurf einer systematisch-theologischen Klärung, in Schrift und Tradition. Untersuchung einer theologischen Kommission (Skydsgaard, Kristen Eyner–Vischer, Lukas Hrsg.), Zürich, EVZ, 1963, 9–23. A szöveghez katolikus szempontú kommentárt találunk: Boeglin, Jean-Georges, La Question de la Tradition dans la théologie catholique contemporaine, Paris, Cerf, 1998, 250–265 (Cogitatio Fidei, 205).
[7] Lásd O’Collins, Gerald, Criteri per l’interpretazione delle tradizioni, in Problemi e prospettive di teologia fondamentale
(Latourelle, René–O’Collins, Gerald edd.), Brescia, Queriniana, 1980, 397.
[8] A montréali dokumentum emellett 55. pontjában még hangsúlyozza az egyházatyák tanulmányozásának fontosságát is a hiteles hagyomány megtalálása kapcsán.
[9] Karl Barth gondolata Krisztus önátadásáról (traditio) mint minden hagyomány hitelességének a mércéjéről minden bizonnyal hatással volt a dokumentum gondolkodásmódjára, vö. Boeglin, i. m., 126.
[10] Vanhoozer, Kevin J., The Drama of Doctrine. A Canonical Linguistic Approach to Christian Doctrine, Louisville, Westminster John Knox, 2005,164.
[11] Lásd O’Collins, i. m., 398
[12] Vö. Stakemeier, Eduard, Die Konzilskonstitution über die göttliche Offenbarung. Werden, Inhalt und theologische Bedeutung. Lateinischer und deutscher Text mit Kommentar, Paderborn, Bonifacius, 19672, 81–97 (KKTS 18); Waldenfels, H., Offenbarung. Das Zweite Vatikanische Konzil auf dem Hitergrund der neueren Theologie, München, Hueber, 1969, 178– 227 (Beiträge zur Ökumenischen Theologie, 3).
[13] Lásd Hoping, Helmut, Theologischer Kommentar zur Dogmatischen Konstitution über die göttliche Offenbarung Dei Verbum, in HThK,3, 715.
[14] Vö. Schrift und Tradition… (Skydsgaard–Vischer Hrsg.), 6.
[15] Leuba, Jean-Louis, La tradition à Montréal et à Vatican II. Convergences et questions, in Vatican II. La Révélation divine. Constitution dogmatique »Dei Verbum« (Dupuy, Bernard-Dominique éd.), vol. I–II, Paris, Cerf, 1968, vol. II, 475–497 (Unam Sanctam, 70 a–b). Vö. Burigana, Riccardo, La Bibbia nel Concilio. La redazione della costituzione »Dei Verbum« del Vaticano II, Bologna, Il Mulino, 1998, 224–229.
[16] Paolo VI, La Tradizione spiega il Vecchio e il Nuovo (Udienza generale di 7 agosto 1974), in Insegnamenti di Paolo VI, vol. XII (1974), Città del Vaticano, Libreria Editrice Vaticana, 1975, 718.
[17] Uo.
[18] Bericht der Evangelisch-lutherisch/Römisch-katholischen Studienkommission „Das Evangelium und die Kirche”, in Dokumente wachsender Übereinstimmung [=DwÜ]. Sämtliche Berichte und Konsenstexte interkonfessioneller Gespräche auf Weltebene, I, 1931–1982 (Meyer, H. und alt., Hrsg.), Paderborn–Frankfurt, Bonifatius–Otto Lembeck, 19912, 248–
- Magyarul megjelent: Theológiai Szemle, 16 (1974), 7–8.231–241.
[19] Lásd Boeglin, i. m., 276k.
[20] Towards a Statement on the Church, in Information Service, nr. 62 (1986/IV), 206–216.
[21] The Apostolic Tradition, in Information Service, nr. 78 (1991/III–IV), 212–225.
[22] Eredetileg 2010-re tervezték ezt.
[23] Wood, Susan K., Two phases of Baptist–Roman Catholic international theological conversations, in Celebrating a Century of Ecumenisms. Exploring the Achievments of International Dialogue in Commemoration of the Centenary of the 1910 Edinburgh World Missionary Conference (Radano, John A., ed.), Grand Rapids, Eerdmans, 2012, (MI) 264–282, itt: 272–274.
[24] Uo. 274.
[25] Uo.
[26] Megjelent: Information Service nr. 49 (1982/II–III), 65–73.
[27] The Church as communion in Christ. Report of the second phase of the international disciples of Christ – Roman Catholic Dialogue (1983–1992), in Information Service, 84 (1993/III–IV), 162–169, nr. 27.
[28] Ministry, in Information Service, nr. 55 (1984/II–III), 72–80.
[29] Lásd Schutz, Roger–Thurian, Max, La Parole Vivante au concile. Texte et commentaire de la constitution sur la révélation, Taizé, Les Presses de Taizé, 1965, 63k. Idézi: Boeglin, i. m., 242. A téma kapcsán lásd uo. 242– 244.
[30] Lásd La Révélation divine, vol. II (Unam Sanctam 70) (Dupuy, B. D. éd.), Cerf, Paris, 1968, 517.
[31] Ehhez persze hozzákapcsolhatnánk még a DV 9-ben szereplő,VI. Pál javaslatára született betoldást, miszerint a Hagyomány nemcsak értelmező szereppel bír (a Szentírás helyes megértésének normája), hanem konstitutív is: „…az Egyház a kinyilatkoztatottakra vonatkozó bizonyosságát nem egyedül a Szentírásból meríti.” Ez a szempont külön vizsgálódást igényelne, lásd Török Csaba, Szentírás és Szenthagyomány, Bp., Új Ember, 2016.
[32] Ehhez lásd Boeglin, i. m., 245k.
[33] Lásd Boeglin, i. m., 246k.
[34] Schutz és Thurian a maguk protestáns teológia hátterével nagyon jól ragadják meg a DV II. fejezetének lényegét, a hagyományelv dinamikus szemléletét. Hogy állásfoglalásuk kevésbé kritikus s inkább befogadó, azzal is magyarázható, hogy „a montréali dokumentumból áradó fényt vetítik ki a dogmatikus konstitúcióra” (Boeglin, i. m., 247).
[35] Lásd Congar, Yves, La Tradition et les traditions, II, Paris, Cerf, 1963, 68–74.
[36] Lásd U, La Tradizione e la vita della Chiesa, Cinisello Balsamo, San Paolo, 1983, 53.
[37] Lásd Boeglin, i. m., 274k.
[38] Ehhez lásd Boeglin, i. m., 280–287.
[39] Lásd Theobald, Christophe, La réception du concile Vatican II, vol. I, Paris, Cerf, 2009, 733–734 (Unam Sanctam).