Megjelent a Egyházfórum 2017/3. számban
BEVEZETÉS
Az embernek és sajátosképpen az egyháznak a hatalomhoz fűződő viszonya mindig aktuális kérdés. Ezért nem véletlen, hogy azoknak a bibliai szövegeknek a hatástörténete, amelyek ezzel a problémával foglalkoznak, áttekinthetetlen. Ám ezen szövegek közül is kiemelkedik erejével és meglepő tanításával a Róm 13,1–7.
- Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, Istentől rendeltetett.
- Aki tehát nem engedelmeskedik a hatalomnak, az Isten rendelkezésével fordul szembe; akik pedig szembefordulnak vele, azok maguknak köszönhetik ítéletüket.
- Mert nem a jó cselekedet miatt kell félni az elöljáróktól, hanem a rossz miatt. Azt akarod, hogy ne kelljen félned a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet kapsz tőle,
- mert Isten szolgája ő neked a jó elősegítésére. Ha azonban a rosszat teszed, akkor félj, mert nem ok nélkül viseli a kardot, hiszen ő Isten szolgája, aki az ő haragját hajtja végre azon, aki a rosszat teszi.
- Ezért tehát engedelmeskedni kell nemcsak a harag miatt, hanem a lelkiismeret miatt is.
- Hiszen adót is azért fizettek, mert ők Isten szolgái, akik éppen ebben a szolgálatban fáradoznak.
- Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot, akinek a félelemmel, annak a félelmet, akinek pedig a tisztelettel, annak a tiszteletet.
Ez a néhány vers nem csupán az egyház államról alkotott véleményét, államhoz fűződő viszonyát határozta meg, hanem a politikai hatalmat és annak gyakorlását is befolyásolta.1 Az Újszövetségen belül explicite a hatalom témájához a következő helyek köthetők: 1Pét 2,13–17; 1Tim 2,1k; Tit 3,1k. Ezen szakaszok közül a legnagyobb hasonlóság a Róm 13,1–7 és az 1Pét 2,13–17 között figyelhető meg.2 A téma előfordulásának gyakorisága arra enged következtetni, hogy a világi hatalomhoz fűződő viszony meglehetősen központi kérdése volt a születő keresztyénségnek, amin nem lepődhetünk meg egy kisebbségi létben gyakorta üldözéseket elszenvedő közösség esetében. Ugyanakkor – éppen e létből adódóan – az is egyértelműen látszik, hogy azon túl, miszerint az állami rend Istentől adatott és neki alá van vetve, illetve hogy a világ rendjével szemben a keresztyének testvéri közössége jelenik meg az Istennek tetsző élet letéteményeseként, túl sok információt nem kapunk például arra nézve, miként gyakorolható ez a hatalom, vagy ebben milyen szerepet vállalhat a keresztyén ember.3 Ezeknek a kérdéseknek megválaszolásában csupán saját, bibliai alapon nyugvó belátásunkra támaszkodhatunk. Erre teszünk most is kísérletet.
A HATALOM MINT BIBLIAI FOGALOM
Míg a hellenista-keleti gondolkodást4 az határozza meg, hogy rendszerében a világi hatalom isteni eredetű, addig Pál egyértelművé teszi olvasói számára – az ószövetségi (különösen a prófétai és apokaliptikus) hagyományokat továbbvezetve5 – hogy a világi hatalmak6 tekintélyüket csupán ideiglenesen kapják Istentől, aki vissza is vonhatja tőlük, ha nem megfelelően élnek vele. Éppen ezért a világi hatalomnak semmilyen formáját nem legitimálja, csupán tárgyilagosan elismeri. A hatalomról alkotott ezen elképzelésnek az alapját a Biblia személyes és élő Istenének teljhatalma adja,7 hiszen a hatalom Isten attribútumai közé tartozik. Ez jelenik meg jól megragadható formában a teremtésben, Izrael megszabadításában és megőrzésében. Isten megtapasztalható hatalmát foglalja össze a 136. zsoltár. Elsőként a teremtés aktusában megjelenő hatalomról énekel (4–9), majd a szabadításban megnyilvánuló hatalmáról, amely megmentette Izraelt az egyiptomi fogságból (10–24). Isten úgy jelenik meg, mint az istenek Istene (2) és mint az uraknak Ura (4). A hatalomnak ez a két aspektusa: a teremtés (különösen a bölcsességirodalomban: Jób 36,22–33; 38,4–41; Sir 18,1.58 ) és a szabadítás (univerzális szinten a káosz feletti győzelem, a történelem színterén a választott nép életében). Éppen ezért, amikor Isten uralmáról szólunk, mindig hatalmáról is beszélünk (Zsolt 145,11–12). Fontos látni, hogy Izraelnek Istenbe vetett ebbéli hitét és bizalmát semmilyen történelmi megrázkódtatás nem volt képes felülírni.
Ugyanakkor Isten hatalma mellett folyamatosan megjelenik szeretete is, mint ami alapvetően meghatározza viszonyát választott népéhez (4Móz 14,19; 5Móz 9,28). De nem csupán a szeretet kapcsolódik hozzá szorosan a hatalom és a szabadítás fogalmaihoz, hanem a bölcsesség (lásd bölcsességirodalom, továbbá 1Kor 1,24); a szentség (Zsolt 31,3.5; 43,2.5; 59,3.10.17; stb.); a megváltás gondolata (5Móz 7,8; Ézs 50,2; Neh 1,10 stb.); az igazság (Bír 5,11; 1Sám 12,6.7; Mik 6,4.5 stb.) és a megbocsátás (4Móz 14,17–20; Ézs 1,24k stb.). Ebből adódóan a földi hatalmakat sem lehet Istentől függetlenül szemlélni. Nyilván abból számos különbség adódik a Biblia hatalomról alkotott véleményében, hogy izraeli, illetve júdeai uralkodóról szól-e az írás (lásd 1Sám 16,1–3; 2Sám 2,4; 5,3) vagy idegen királyokról. Ez utóbbiak Isten tervében betöltött szerepét különösen Ézsaiás és Jeremiás hangsúlyozza (Ézs 2,25–30; 8,6k; 10,5–19; Jer 21,4–10; 22,24–27; 25,8–11). Mindez az apokaliptikus irodalomban azzal a gondolattal egészül ki, hogy Isten a királyokat felemeli és letaszítja végtelen bölcsessége szerint, ami meghatározza az idők menetét, és a történelmet a végső idők dicsősége felé kormányozza (Dán 2,37k; 4,14; 5,18 stb.). Ettől eltérnek a bölcsességirodalomban megjelenő gondolatok, itt nem Isten terve áll a középpontban, hanem bölcs világkormányzása, amelynek eszköze az uralkodó, és amely alapján meg is ítéli tevékenységüket (SalBölcs 6,1–21).9 Mindebben azonban közös, hogy az ember hatalma minden esetben ideig-óráig való, mert ahogyan Istentől kapta, úgy Isten vissza is veheti tőle, amikor csak akarja.
Az Újszövetség Isten hatalmát mindenekelőtt Jézus személyében látja meg. Szavai és tettei ennek a hatalomnak a megnyilvánulásai (például hatalommal tanít: Mt, 7,29; megrettennek hatalmától: Mt 9,8 stb.); feltámadása és megdicsőülése pedig szintén ennek a hatalomnak a megnyilvánulása (2Kor 13,4; Ef 1,19kk). Ugyanez a hatalom jelenik meg Jézusnak a sátán feletti győzelmében, még életében (Lk 10,18), majd a végső időkben (Jel 12,10), amely végső győzelem a doxológiáknak is alapelemévé válik (1Pt 5,11; Júd 25; Jel 11,17; 19,1 stb.). Isten hatalma jelenik meg akaratában is, ami választottai üdvösségét szolgálja (1Thessz 1,10; 5,9; Ef 2,4k; Róm 5,9), és a földi, valamint a mennyei Krisztusban is, aki legyőzött minden hatalmat mennyben és földön (Róm 8,38k; Ef 1,21; 3,10; Kol 1,16; 2,15). A Jézus szavában és tetteiben megjelenő teljhatalom (ἐξουσία) az Atya és a Fiú akarategységét mutatják (Jn 10,30), vagyis azt a tényt, hogy az események nem pusztán történnek Jézussal, hanem ő maga aktív résztvevője, alakítója az eseményeknek.
Ami pedig a világi hatalmat illeti, noha Jézus alkalmanként kritikusan viszonyult a világi hatalomhoz, alapvetően nem zárta ki a lojalitást, mindaddig, amíg a hatalom Istentől kapott feladatát látja el: őrzi a rendet és a békét. Ennek a mentalitásnak a megjelenéseként értékelhetjük a hatalmon levőkért való könyörgést (1Pét 2,13–17; 1Tim 2,1k). A lojalitás határát az jelöli ki, amikor a hatalom istenellenessé válik. Ebben az összefüggésben az állam többé nem Isten szolgálója, hanem istenellenes erő, az Antikrisztus uralma alatt (Mk 13,14; 2Thessz 2,3k; Jel 13).10 Ebben a már-már sima és egyszerűen kezelhető rendszerben – jóllehet nyilván mindig nagy kérdés marad, mikor jön el az a pillanat, amikor a hatalmat már istenellenesnek lehet titulálni, illetve ezt ki mondja, mondhatja ki róla – egészen döbbenetes erővel jelenik meg a Róm 13,1. Ha ugyanis minden hatalom Isten alá vettetett, akkor logikus lenne, hogy az a hatalom, amely nem Isten akarata szerint cselekszik, Isten büntetésére számíthat; ahogyan azok is, akik szemben állnak az Istentől rendelt hatalommal. „De jellemző a szövegre, hogy ezt az (elképzelhető) lehetséges végkövetkeztetést nem vonja le. Ez a perspektíva nem illik pragmatikus stratégiájába, ami olvasóit minden körülmények között az engedelmességre akarja rávenni.”11
A RÓM 13, 1– 7 VIZSGÁLATA
A kutatók többsége szerint a perikópa, noha egyértelműen egy új téma a levélben,12 szerves részét képezi a 12–13. fejezeteknek.13 Miután az apostol a 12,14–21-ben általánosan szól a gyülekezetnek a környezetéhez fűződő viszonyáról, itt az államhoz fűződő viszonyra fókuszál parainézis formájában, amelynek témája könnyen megragadható: a világi felsőbbséghez/ hatalomhoz való viszony és állítása alátámasztása különböző érvekkel. Miként értsük Pálnak ezeket a szavait, ahol a hatalom és annak képviselői úgy jelennek meg – az antik világszemléletnek megfelelően – mint a közjó (bonum commune) letéteményesei a társadalomban? Nyilván nem tekinthető ez opportunizmusnak, hiszen megalapozottságát az „állam mint a jó letéteményese” normája adja, és nem az állam jó vagy rossz volta.14 Mindazonáltal tény, sehol másutt nem találkozunk Pál parainézisében azzal, hogy intésében praktikusan negligálja a keresztyének és a nem keresztyének közötti különbséget.15
A Pál által javallott stratégia roppant egyszerű: engedelmeskedni16 minden körülmények között, elutasítva mindennemű ellenállást. Nem hagy lehetőséget az olvasónak a különbségtevésre, nem ad teret a habozásnak. Az a tény, hogy Pál nem csupán engedelmességre (mint az 1Pét, 1Tim és Tit), hanem a mindennemű ellenállásról való lemondásra szólítja fel olvasóit, arra enged következtetni, hogy talán valami konkrét esemény állhat a háttérben. Az azonban – noha számos kísérlet történt ennek meghatározására – sajnos, nem derül ki pontosan, mi lehetett ez a konkrét esemény. Elképzelhető, hogy Nero adórendelete váltott volna ki indulatokat nemcsak a keresztyének, hanem egész Róma népe részéről, és ez esetben a konkrét példa említése is érthetővé válik a 13,6-ban.17 De talán még valószínűbb, hogy az apostol a hívek életét egyszerűen nem gondolta földi hatalmaknak kiszolgáltatott életnek,18 ezért valójában érvelésében egyetlen egy dologra koncentrál: a keresztyének akkor tudják zavartalanul végezni Istentől nekik szánt feladatukat, Krisztus evangéliumának hirdetését, ha elnyerik a világi hatalom jóindulatát, ehhez pedig a legjobb út az engedelmes és így feltűnésmentes élet. A szöveget a következő módon oszthatjuk fel: a 13,1a-ban jelenik meg a tézis, amelyet két érvvel támaszt alá az apostol (1. teológiai érv: 1,b-2; 2. gyakorlati érv: 3–4). Az 5. vers összefoglalja a két érvet, amelyet egy harmadik, konkrét példa követ az adózásról (13,6). Végül a 7. vers summázza a teljes perikópát, intés formájában. Az első érv arra a meggyőződésre épít, hogy a hatalom elsődleges feladata az „alattvalók” javának szolgálata, az „alattvalóé” pedig a hozzájárulás ehhez a jóhoz. Ha e kettő találkozik, akkor az „alattvalónak” nincsen mitől tartania. Az apostol még csak érintőlegesen sem utal arra az eshetőségre, amikor a hatalom nem a „jó” oldalára áll, hanem meglepő módon az egyetlen lehetőségként az engedelmességet fogadja el, hiszen aki szembefordul a hatalommal, Istennel fordul szembe. Ugyanakkor abból adódóan, hogy Isten szolgája a hatalom és annak gyakorlója is,19 ezért ők is hatalom alá vetettek. Ebben az állításban pedig benne érezhetjük azt a hitbeli bizodalmat, hogy a gonosz hatalmat Isten fogja megbüntetni galádságaiért.
A teológiai megalapozás után egy jogi érv következik. Érdekes, hogy Pál csak általánosságban beszél a jóról. Ez két dologra utal: egyfelől, nem a hatalom állapítja meg, mi a jó; másfelől, mindenki tudja, legalábbis a címzettek mindenképpen, hogy mit gondol jónak Pál, illetve ebben az összefüggésben Isten, „hiszen a megújult értelem képes arra, hogy megítélje, mi az Isten akarata”20 (vö. Róm 12,1k). A jót azonban nemcsak azért, vagy főképpen nem azért kell tenni, mert dicséretben részesül érte az ember, hanem azért, mert ez felel meg az ember etikai alapmeggyőződésének is. De nem is félelemből kell engedelmesnek lenni és ennek megfelelően cselekedni, hanem mert ez Isten akarata, tehát a lelkiismeret szavának is megfelel ez a cselekedet. Itt ennek megfelelően új fogalommal egészül ki Pál okfejtése: a lelkiismerettel. Ezzel a fogalommal többször találkozunk a páli korpuszban, különösen az 1Kor levélben, de levelünkön belül is (Róm 2,15; 9,1).21 Ezek közül talán a Róm 2,15 segít tisztázni a lelkiismeret jelentését ezen a helyen: a szó egyértelműen arra a belső „hangra” utal, amely felismeri az engedelmesség szükségességét, de ez nem Isten hangja az emberben, hanem egyfajta emberi belátás, amely a végső ítéletre tekintettel segítheti az ember döntését (vö. Róm 2,16).22 A gondolat egyértelműen jelzi, hogy nemcsak a rosszat tevők vannak alávetve ennek a hatalomnak, tehát az engedelmességet nem csupán a haragtól való rettegésnek kell motiválnia, hanem a jót tevők is, tehát a belátásnak is fontos szerepe kell legyen az engedelmességben.
A harmadik érv az adók23 befizetését a helyes magatartás konkrét példájaként említi. Az adó befizetésének célja nyilván nem az, hogy a „hatalom birtokosai” gazdagodjanak – bár a korrupció és a személyes érdekek már ekkor is folyamatosan megjelentek az adófizetéshez kapcsolódóan,24 hanem szolgálatuk támogatása, amely egyértelműen (lásd Pál szóválasztását) Isten szolgálata. Ezen a ponton érdemes azt is megjegyeznünk, hogy az adók befizetésével az alattvalók egyben elismerik a felettes, római hatalmat. Másfelől, az adó megtagadását a római propaganda is az ellenállás legkézzelfoghatóbb jelének tekintette;25 gyakorlatilag minden felkelés ezzel vette kezdetét.
A szakasz utolsó versében ismét egy általános megfogalmazással találkozunk – mindenkinek adjátok meg, amivel tartoztok –, amelyet négy példa követ: az adó, a vám, a félelem és a tisztelet. Ez utóbbi kettő megtalálható az 1Pét 2,17-ben is, ott a félelem Istent illeti meg, a tisztelet a királyt (lásd ehhez Péld 24,21). Ennek a kijelentésnek a hátterében talán Jézus szavát fedezhetjük fel (lásd Mk 12,17). Ezt támasztja alá, hogy a „félelem” sehol nem vonatkozik a politikai hatalomra, ellenben Istenhez kapcsolódva tipikusnak tekinthető.26 Ez jól illik a gondolat továbbvezetéséhez is, amely a szeretetben foglalja össze az emberi cselekedetek összességét, a törvény betöltését.27 Senkinek nem tartoznak mással a gyülekezet tagjai, csak azzal, amivel a többi gyülekezeti tagnak és Istennek is tartoznak: a szeretettel.
A teljes perikópa megértéséhez mindenképpen látnunk kell azt a kortörténeti szituációt,28 amelyben íródott. Észre kell vennünk, hogy a Rómában élő keresztyénekre egyébként is mint gyanús, újkeletű csoportosulásra tekintettek, amely veszélyt jelentett a régi, tradicionális római istenek kultuszára. Főképpen igaz ez, ha alig korábban Claudius ediktuma valóban a keresztyének miatt kirobbant viszálykodásra adott válasz volt a zsidóságon belül. És ezt valószínűsíti az a tény is, hogy Suetonius tanúságtétele szerint, Nero első renden nem a gyújtogatásért üldözte a keresztyéneket, hanem azért, mert vallásukat
„káros és új babonának”29 tartotta. Ekkor a római keresztyének már egyértelműen a zsidóságtól elkülönülve éltek, tehát a zsidóságot ősisége miatt megillető kedvezmények sem vonatkoztak rájuk.30 Vagyis a közösség olyan veszélyeztetett helyzetben élte a mindennapjait (lásd üldözésekre utalás: Róm 8,35k; 12,14), amelyen csak rontott volna, ha bárminemű törvényszegéssel felhívja magára a figyelmet. Nyilvánvalóan ez a tény is hozzájárult ahhoz, ha Pál a csendes, törvénynek és hatalomnak engedelmeskedő életre inti olvasóit, hiszen mindez azzal a reménnyel kecsegtet, hogy az idő múlásával a hatalom is belátja aggodalmai hamis voltát. A keresztyén közösség így győzheti le gyakorlatban a gonoszt jóval (Róm 12,21). A Krisztus-testnek saját erejéből kell fejlődnie. Abból adódóan pedig, hogy az eljövendőre tekintenek, engedelmességgel tartoznak a hatalomnak. (Ám nem odafigyelésből, hanem a fennállók radikális megvetéséből, nem opportunizmusból, hanem Isten ügye miatt, a lelkiismeretük miatt 13,5!)31
AZ ERŐ SÖTÉT OLDALA
Mind az Ó-, mind az Újszövetség tud arról, hogy a hatalomnak árnyoldalai is vannak. Léteznek gonosz hatalmak, sőt Isten maga is néha egészen démonikus tettek forrása; de az ember sem hazudtolja meg romlott voltát, ezért hatalmát is általában rosszra fordítja.
Isten démonikus hatalmáról keveset szólunk, de ha végiglapozzuk az Ószövetséget, akkor azt látjuk, bővelkedik olyan esetekben, amikor ez is megjelenik. Számos olyan történésről számol be a Szentírás, amikor JHWH cselekedete nem indokolható erkölcsi nagyságával, az igazság iránt érzett olthatatlan vággyal, illetve nem foghatóak fel a bűn büntetéseként sem, például: 2Móz 4,24; 2Sám 6,7; 2Sám 24,1. És azzal sem kerülhető meg a kérdés, hogy ez egyfajta primitív vallásosság megjelenése lenne a Biblia lapjain, amely később teljesen eltűnik Isten arcvonásai közül. Inkább az látszik, hogy ez a fajta félelmetes hatalom, az „Isten félelmének” jelensége a teljes Szentírást átszövi. És akkor még nem is szóltunk JHWH és Izrael ellenfeleiről, akikkel szemben kifejezetten úgy jelenik meg Isten hatalma, mint démoni, pusztító erő. Ha pedig valakiben esetleg felülkerekedik az emberiesség, és JHWH parancsa ellenére nem irt ki mindenkit, akkor megbűnhődik (lásd Saul esetét: 1Sám 28,18). De képes Isten saját népe ellen is démonikus haragra gerjedni: 5Móz 1,27; Józs 7; 2Kir 3,10 stb.
Csoda-e, ha az ember saját létét Istennel szemben úgy tapasztalja meg, mint egy agyagedényét, amellyel azt tesz alkotója, amit csak akar (Ézs 45,9). Az őt szolgáló próféták életét sok esetben démonikus módon keseríti meg: Hóseás házassága; Jeremiás menekülése, de talán a legismertebb ezek közül Jób. Ha kedve van, az egész népet akár elpusztíthatja (Ám 9,1–4; Hós 5,14; 13,7 stb.). Ézsaiás, Jeremiás és Ezékiel a nép pusztulását jövendölik meg Isten akaratából. És ne feledkezzünk meg az utolsó ítéletről sem!32 Isten démonikus hatalmáról szólva tehát be kell látnunk: a Biblia szerzői nem tudtak és nem is akartak más Istenről tudni, mint erről az élő, mindent (jót és rosszat) magában foglaló Istenről. Nem beleerőltették JHWH arcvonásai közé a démoni hatalmat, ez Isten istenségéhez tartozik. Vélhetően az ószövetség emberének ugyanakkora nehézséget okozna Istent kegyelmes Atyaként látni és annak hinni, mint amennyire nehéz nekünk szembesülni démonikus hatalmával. De éppen az a csodálatos ebben a hitben, hogy a démonikust ugyanúgy Isten sajátjaként ismeri fel, mint a szeretetben, a kegyelemben, a szabadításban megnyilvánuló hatalmát. Mindez ugyanabból az Istenből árad.33 Sokkal kevésbé meglepő módon, az ember által gyakorolt hatalomról még inkább elmondható, hogy negatívvá válhat, sőt szükségszerűen negatívvá is válik, ahogyan azt Karl Barth nagyon helyesen látta. Az ember eredendő bűne miatt elvesztette az irányítását a földi dolgok felett, hogy ezzel Isten igazsága teljes legyen. A normális állapotot Krisztusnak kell visszaállítania. Addig azonban a történelem csak a harag helye tud lenni; az összes szükség: a háborúk, éhség és minden más az Isten Országától eltávolodott, de Isten akarata alól magát kivonni képtelen világban történik. Mostani létformájukban a világban működő erők34 nem felelnek meg Isten teremtési szándékának, ugyanakkor még romlottságukban is legfelsőbb vezetése alá tartoznak. Így a mostani állam is, amely az eredeti és a Krisztusban majdan megújuló állam helyére lépett. Az ő neve „hatalom/erőszak”, amivel tisztán kényszerítő és uralkodó jellegét adjuk vissza, szemben Isten országának igazság és szabadság karakterével.
A gonosz ellen a gonosz küzd ebben az aiónban és győzi le Isten akarata szerint. […] Minden politika mint küzdelem a hatalomért, mint a hegemónia megszerzésének ördögi művészete, a velejéig romlott. […] Nekik, gonoszaknak kell a gonoszon bosszút állniuk. Ez az állam isteni létjoga és tiszte, minden államé, amely nem Isten országa maga (13,1). Ez a politika isteni szükségszerűsége.35
Ez a tapasztalat jelenik meg a közbeszédben is, amelyben a hatalom negatív fogalommá vált (ördögtől való, démonikus stb.). Természetes ez a reakció, amikor a hatalom az erkölcs, a józan ész, a lelkiismeret vagy éppen az emberi élet ellenében jelent meg. Ennek következtében nem ritka, hogy a hatalmat (politikait, gazdaságit stb.) általánosságban elítéljük, és mint egy alapjaiban megromlott realitás megjelenési formáját szemléljük. A negatív tapasztalatok azonban egy másik következménnyel is járnak, miszerint a megromlott, korrupt hatalommal szembe kell fordulni és annak ellenállni. Ez a fajta gondolkodás alapvetően azonban nem a hatalmat veti el, és éppen ez a hibája, hiszen céljai megvalósításához neki magának is hatalomra van szüksége.
További nehézség annak a megállapítása, hogy hol húzható meg a határ a hatalom gyakorlása, az uralkodás és az erőszak, a hatalommal való visszaélés között. Egyértelmű: a hatalom gyakorlásában ott van a veszély, hogy önállóságra törekvésében a hatalmat gyakorló minden vele szemben megjelenő akaratot letörjön. A hatalomról lemondani mégsem lehet, mert ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy az ember a cselekvésről mond le. Ez pedig kivitelezhetetlen. Éppen ezért egyetlen lehetőség marad: az önmérséklet és a mások általi, legmegfelelőbb módon intézményesített kontroll a hatalom felett, vagyis az erkölcs és a jog együtthatása.36 Az önmagunk alá nem vetése, a zendülés az uralkodó hatalom ellen, a keresztyén politizálás, az emberi használatba vett teokrácia szükségszerűen fordít el bennünket a feladatunktól és váltja ki ismét csak Isten haragját (13,2). És ez teljesen független a politikai helyzettől. Éppen úgy nem állhatunk egy király mellé, mint az angol-amerikai (deutero-kálvini!) demokrácia mellé.37
Ami a keresztyének életét illeti ebben a világban, egyértelműen látni kell, hogy miközben felszabadíttatunk a földi hatalmak alól, ugyanakkor mégiscsak ebben a világban kell helytállnunk, amelyet azok határoznak meg. A földi hatalmak léte tehát, ha úgy tetszik, egyfajta szükséges rossz, amely meghatározza a keresztyén ember életterét, éppen ezért szükségszerű, hogy életünk terének alakításában aktív szerepet vállaljunk, de ennek nem a politikai hatalom keretein belül kell történnie. Pál úgy gondolkodik a földi hatalomról, mint amelynek feladata a jó megjutalmazása és a gonosz megbüntetése, ezen feladata ellátásában pedig Isten szolgája. Az apostol azonban különbséget tesz az isteni rendeltetés és annak megvalósulása között, mert ez utóbbi gyarló és emberi. Erre azért van szükség, mert ha egy államrend alapelveiben tisztességes, akkor képes javítani az emberi gyarlóságból eredő torzulásokat,38 de semmiképpen nem lesz soha tökéletes. Vagyis a világ és politika éppen ezért nem csupán mint ellenség jelenik meg a keresztyén ember szemében, hanem védelmet is nyújt számára. Sőt a keresztyének aktivitása a közéletben elengedhetetlenül fontos, de csak annak tudatában vállalható ez a szerep, hogy ezzel semmit nem tesznek hozzá a történelem végső célja, Isten Országa eljöveteléhez, hiszen ez a világ és benne a hatalom is, a hiábavalóság alá van vetve Isten fiainak az eljöveteléig (Róm 8,19–22). Erre a közéleti aktivitásra éppen a Pál által alapított közösségek mutatnak számunkra példát, amelyek, noha elfogadják a társadalmi rendet, a gyülekezeteken belül teljesen eltörlik az emberek különbözőségét jelölő határokat, legyen az népi, társadalmi vagy nemi különbségtétel (Róm 1,14–16; 3,22–23. 29–30; 10,12; 1Kor 12,13; Gal 3,28). A keresztyén ember tehát örök ellenzék lesz, és annak is kell maradnia, mert a politika nem lehet valódi élettere. Közéleti szerepét abban kell betöltenie, hogy egyfelől engedelmes tagja a társadalomnak (törvények betartása, szavazati joggal élés39 stb.), másfelől ki kell állnia azon értékek mellett, amelyek megfelelnek a Biblia szellemiségének (lásd Jézus odafordulása az emberek felé, a próféták kritikája stb.). A hatalom emberi és ezért romlott volta miatt semmilyen politikai erőt nem tekinthet sajátjának, mert egyik sem képes megvalósítani Isten Országát. Ugyanakkor nem háríthatja el magától a felelősséget, mondván: a világi hatalom romlott, mit lehet tenni; vagy a világban működő gonosz legyőzése a politikai hatalom feladata, ő végezze el a piszkos munkát, aminek mi haszonélvezői vagyunk ugyan, de részt nem vállalunk benne. A keresztyén embernek személyes, az egyház egészének pedig közös feladata a hatalommal szemben a biblikus kritika és a közéletben való felelősségvállalás, amelyet nem hatalommal tesz, hanem a neki adott Ige által.
ÖSSZEFOGLALÁS
A Róm 13,1–7 vizsgálata egyértelművé teszi az olvasó számára, hogy Pál függetlenül a politikai hatalom minőségétől, annak pozitív vagy negatív voltától, egyetlen utat tart járhatónak a keresztyének számára: a hatalomnak való feltétlen engedelmességet. Ennek hátterében számos gondolat meghúzódhat, de a legvalószínűbbnek mégis az tetszik, hogy a keresztyének életét alapvetően nem a világ és az ezen belül megjelenő hatalom határozza meg. Éppen ezért valahol lényegtelenné is válik annak milyensége. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy a közösség tagjai miként élik mindennapjaikat a világban és a gyülekezetben. Ez utóbbi azért válhat különösen meghatározóvá, mert a közösségen belül éppen azok a különbségek szűnnek meg a tagok között, amelyek a világban elválasztják őket, és mindezt a legfontosabb érték, a szeretet hívja életre. Ez a közösségi élet viszont feltartóztathatatlanul át tudja alakítani a keresztyének közéleti ténykedését, majd, noha roppant lassan, képes áthatni, átformálni a társadalmat is. Ennél jobb taktika pedig ma sem javasolható egy keresztyén embernek.
KÓKAI NAGY VIKTOR
egyetemi docens
Debreceni Református Hittudományi Egyetem Bibliai Teológiai és Vallástörténeti Tanszék és Komárnói Selye János Egyetem, Újszövetségi Tanszék
1 A témának még csak a felvázolása sem lehet célja ennek az írásnak. A hatástörténet áttekintéséhez lásd Krauter, Stefan, Studien zu Röm 13,1–7. Paulus und der politische Diskurs der neronischen Zeit, Tübingen, Mohr Siebeck, 2009, 4–54, valamint Vladár Gábor, A Róma 13,1–7 parainézisének kor- és vallástörténeti háttere, Debrecen, Debreceni Református Kollégium, 1996, 105–141. és Wilckens, Ulrich, Der Brief an die Römer (Evangelisch-katholischer Kommentar zum Neuen Testament VI,1–3), Neukirchen-Vluyn, Benzinger– Neukirchener Verlag, 1982, 43–66.
2 A parainézisek struktúrájának hasonlóságához lásd Vladár, i. m., 149–151.
3 Vö. Joest, Wilfried, Dogmatik, II., Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 1993, 601k. Ezek a kérdések majd a konstantini fordulat után válnak igazán fontossá.
4 A téma áttekintéséhez lásd Krauter, Stephan,„Es ist keine Gewalt ausser von Gott”, Röm 13,1 im Kontext des politischen Diskurses der neronischen Zeit, in The Letter to the Roman, (Schnelle, Udo ed.), Leuven–Paris–Walpole, MA, Uitgeverij Peeters, 2009, 371–401, itt: 387–395.
5 A politikai hatalomról alkotott véleményekhez a korai zsidóságon belül lásd a Biblische Notizen különszámát (Xeravits, Géza ed.), Political Power and Ideology in Early Judaism, (Xeravits, G. Géza ed.), Biblische Notizen 161 (2014); a Róm 13,1–7 és az Ószövetség kapcsolatához pedig kiváló áttekintést ad Vladár, i. m., 156–186; valamint újabban Krauter, Es ist keine Gewalt, 372–386. Ahogyan azt Stephan Krauter megállapítja, a legnagyobb hasonlóság Pál álláspontjához Josephusnál figyelhető meg (386). Ez a hasonlóság leginkább a Josephusnál található beszédekben mutatható ki ehhez lásd Kókai Nagy Viktor, The Speech of Josephus at the Walls of Jerusalem, in Political Power and Ideology in Early Judaism, (Xeravits, G. Géza ed.), Biblische Notizen, 161(2014), 141–167.
6 Az ἐξουσία a Róm 13,1–7-ben kifejezés itt egyértelműen az ember, pontosabban az államot képviselő ember hatalmára utal (lásd még Lk 12,11), ezen a helyen nem jelennek meg abban az emberfeletti hatalmak, a többes szám azt valószínűsíti, hogy az állam hatalmának minden területére és az azt gyakorlók mindegyikére vonatkozik Pál kijelentése. A versben később előforduló egyes számú alak is ezt erősíti, ahol ugyancsak minden megjelenési formájára vonatkozik a hatalomnak – a témához lásd Broer, Ingo, ἐξουσία in Balz, Horst–Exegetisches Wörterbuch zum Neuen Testament, II, (Schneider, Gerhard Hrgs.), Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, Kohlhammer, 1981, 23–29, itt: 28. „A görög szóhasználatban a magasabb norma, törvény vagy fórum (például a király, magisztrátus) által kapott lehetőség vagy törvényes jog valaminek a megcselekvésére.” Lásd Vladár, i. m., 163.
7 A bibliai összefüggések áttekintéséhez lásd Schrey, Heinz-Horst, Macht II, in Theologische Realenzyklopädie, 21, Berlin– New York, Walter de Gruyter, 1991, 652–657, itt: 652–654.
8 A szöveghez lásd Deuterokanonikus bibliai könyvek, Bp., Magyar Bibliatársulat, 2004,76.
9 A szöveghez lásd Deuterokanonikus bibliai könyvek, 46k.
10 Az Újszövetséghez általában lásd Schrey, i. m., 653k.
11 Merklein, Helmut, Sinn und Zweck von Röm 13,1–7. Zur semantischen und pragmatischen Struktur eines umstrittenes Textes, in Neues Testament und Etik, Festschrift für R. Schnackenburg, (Merklein Helmut Hrsg.), Freiburg–Basel– Wien, Herder, 1989, 238–270, itt: 260.
12 Ezt teszi egyértelművé a személyváltás, az argumentatív, kifejtő jelleg és a téma egyértelmű meghatározása a 13,1a-ban. Ugyancsak érvként hozzák fel az 1–7. versek önállósága mellett a 12,21 és a 13,8–10 összetartozását. Ezért akadtak olyan egzegéták, akik egy későbbi betoldásként értelmezték a szakaszunkat. Lásd Wilckens, i. m., 30.
13 Lásd Barth, Karl, Der Römerbrief, Zürich, Theologischer Verlag, 1985, 491; Pecsuk Ottó, Pál és a rómaiak, Bp., Kálvin Kiadó, 2009, 305k; Wilckens, i. m., 30k; Vladár, i. m., 142–149; Haacker, Klaus, Der Brief des Paulus an die Römer, Leipzig, Evangelische Verlagsanstalt, 1999, 264k.
14 Merklein, i. m., 246k.
15 Wilckens, i. m., 39.
16 A 13,1-ben szereplő ὑποτὰσσω kifejezés jelentése: elfogadni egy rendet, amelyben valaki alá van vetve egy másik embernek: gyermek a szülőnek (Lk 2,51), feleség a férjnek (Kol 3,18), sőt a gyülekezeti tagok megfelelő magatartására is ezt a szót alkalmazhatja Pál (1Kor 16,15k), lásd Haacker, i. m., 265k.
17 Wilckens, i. m., 34.Az adók körüli vitákról beszámol Tacitus, Publius Cornelius, Annales (Korunk története), (Borzsák István ford.), 13,50–51. – http://mek.oszk.hu/04300/04353/html/02.htm#19 (letöltve: 2016. 07. 14.)
18 Krauter, Studien, 97k.
19 Pál két kifejezést is alkalmaz a szolgálókra. A 13,6-ban szereplő λειτουργός ellentétben a korábban (13,4 2×) használt διὰκουοϚ-szal „állami alkalmazottat” jelent. Olyan személy, aki „az egész népért nyilvánosan és hivatalból szolgálatot végez, pl. az izraelitáknál a papi szolgálatot végző személy”. Lásd Balázs Károly, Újszövetségi szómutató szótár, Bp., Logosz, 1998. A λειτουργός Pálnál is megjelenik a kifejezés kultikus tartalma (vö. Róm 15,16; továbbá Fil 2,17) és nyilván nem véletlen, hogy itt ezt a kifejezést választja. Egyértelműen arra akarja felhívni ezzel a figyelmet, hogy a „hatalom embereit”Isten állítja szolgálatba. Ez nyilván nem arra utal, hogy mintegy„istentiszteleti” szolgálat lenne az övék, hanem a hozzá kapcsolt θεοῡ (Gen) kvalifikálja a szerepüket. Vö. Blatz, Horst, λειτουργὶα, in Exegetisches Wörterbuch zum Neuen Testament II., (Balz, Horst–Schneider, Gerhard eds.), Stuttgart–Berlin–Köln–Mainz, Kohlhammer, 1981, 858–861. Pál tehát azt hangsúlyozza, hogy a keresztyéneknek nem csupán a hatalom csúcsán állókat kell tisztelnie, hanem a hatalom végrehajtó állományát is (vö. Pecsuk, i. m., 310).
20 Vö. Vladár, i. m., 145.
21 A szó előfordulása azt valószínűsíti, hogy Pál emeli be a fogalmat a keresztyén teológiába. Miközben feltételezhetjük, hogy a hellenista populáris filozófiában igen közkedvelt és ismert fogalom volt, a keresztyén antropológiában nem játszik központi szerepet, és Pál számára soha nem jelöl etikai princípiumot. A szó legtöbbször az 1Kor 10-ben fordul elő, ahol az apostol az áldozati hús evésének kérdésével foglalkozik. Itt azonban csak az válik egyértelművé, hogy nem kell a lelkiismeretüket kutatniuk az erőseknek, amikor áldozati húst vásárolnak vagy elfogadják valakinek a meghívását egy közös étkezésre, ahol ilyet szolgálnak fel fel – a témához lásd Kókai-Nagy Viktor, A bálványok hatalma az 1. Korinthusi levélben, Kálvin értelmezésének összevetése a mai álláspontokkal, in Collegium Doctorum, 2017/1, 62–75. Világossá válik, hogy a lelkiismeret az ember öntudatát jelöli, amely cselekvését és döntéseit meghatározza. Ezt az öntudatot valamiféle norma határozza meg, és minden emberben megvan. Érdekes, hogy később, a Róm 14-ben, amikor ismét előkerül ez a kérdés, a lelkiismeretet felváltja a hit. A Róm 2,15 és 9,1-ben a 2Kor 1,12-höz hasonlóan, a kifejezésben megjelenik a tanúságtétel gondolata, amely alapján meg lehet(ne) ítélni valaminek a jó vagy rossz voltát.Versünkben azzal a fordulattal találkozunk, amely az 1Kor 10,25–28-ban már háromszor megjelent: διὰ τὴν συνείδησιν – lásd Lüdemann, Gerd, συνείδησιν, in Exegetisches Wörterbuch zum Neuen Testament, II, (Balz, Horst–Schneider, Gerhard Hrsg.), Stuttgart– Berlin–Köln–Mainz, Kohlhammer, 1981, 722–725; továbbá Wolter, Michael, Gewissen II. szócikkét, in Theologische Realenzyklopädie 13, Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1984, 213–218.
22 Wilckens, i. m., 37.
23 A 13,6-ban feltűnő ϕόροϚ kifejezés azt az adónemet jelöli, amelyet a római polgároknak nem kellett megfizetniük, csak a leigázott népek tartoztak annak kiegyenlítésével. Erre utalhat az alany váltása is, „fizettek”, hiszen Pálnak mint római polgárnak ezt nem kellett fizetnie. Lásd Haacker, i. m., 263k.
24 Lásd Pecsuk, i. m., 309.
25 Haacker, i. m., 268. Arról, miként élte meg a zsidóság az adózásra történő összeírást, és hogyan reagált erre a döntésre, kiváló áttekintést ad Mason, Steve, A History of the Jewish War, Cambridge, University Press, 2016, 245–257.
26 Wilckens, i. m., 38.
27 Míg a 13,7-ben felsorolt követelmények, tartozások betölthetőek, addig a 13,8–12-ben arról szól Pál, hogy van egy olyan tartozásunk, melyet képtelenek vagyunk kiegyenlíteni, ez a felebaráti szeretet, amelyet Pál teljesíthetetlen tartozásként definiál. Lásd Németh Áron, Képtelenségeink tanúságai, Igazság és Élet 9 (2015)/4, 584–592, itt 587.
28 A teljes szöveg megértését markánsan megváltoztatja, ha elfogadjuk azt a feltételezést, amely szerint Nerót uralkodása kezdetén kiváló uralkodónak vélték kortársai. Hiszen, ha és amennyiben Pál levelét 56-ban írta Korinthusban (vö. Schnelle, Udo, Einleitung in das Neue Testament, Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht, 2011. itt: 129.), akkor az apostol akár még ennek hatása alatt is írhatott a hatalomról levelében. Mindezt azért nem állíthatjuk biztosan, mivel forrásaink maguk is eléggé ellentmondásosak (vö. Krauter, Studien, 56–71; 81–84).
29 Suetonius, Caius Tranquillus, A caesarok élete, (Kis Ferencné ford.), Bp., Magyar Helikon, 1975, Néró 16, 246.
30 Vö. Pecsuk, i. m., 306k; azt viszont pontosan nem lehet tudni, hogy ez az elkülönülés mikor következett be. Tény, miközben a levél címzettjei többségében pogányok, még alapvető ismeretekkel rendelkeznek a zsidóságról. Vö. Krauter, Studien, 127–129.
31 Barth, i. m., 507.
32 A téma áttekintéséhez lásd Volz, Paul D., Das dämonische in Jahwe (Tübingen, J. C. B. Mohr, 1924) című tanulmányát. 33 Volz, i. m., 33. 40.
34 Mindenképpen utalnunk kell rá, hogy a keresztyén embernek ez a fajta szükségszerű távolságtartása a politikai hatalommal szemben a világgal (κόσμος) szembeni szükségszerű távolságtartásában gyökerezik és az ember megromlott természetéből adódik. Lásd Joest, i. m., 594–597.
35 Barth, i. m., 502k.
36 Lásd Volker, Gerhardt, Macht I., in Theologische Realenzyklopädie 21, Berlin–New York, Walter de Gruyter, 1991, 648– 652, itt: 651–652.
37 Barth, i. m., 509. Máshol pedig még élesebben így: „Isten zászlajával lépsz be a politika arénájába, hogy Isten nevében üss és vágj, akkor tudd, hogy »ha gonoszt cselekszel, félj: mert nem ok nélkül viseli a fegyvert…« (Róm 13,4). Ez esetben semmi tartaléka nem marad az embernek a gonosszal szemben, akit a világban és a politikai csatatéren bizonyosan ott talál. Ebben az esetben teljes mértékben felelősekké válunk a jelenvaló világ, módszereiért és azokak minden következményéért. Nos, ekkor van meg az embernek minden alapja arra, hogy rettegjen a hatalomtól, amelyhez éppen ő apellált. […] Persze megpróbálhatjátok. De tartsátok mindig szem előtt, hogy miként állnak a dolgok. Most Istennel a gonoszságban a gonoszt akarjátok legyőzni. Most a világ népei mellé álltok konkurensként, mint Isten népe. Most játsszátok ki az utolsó adut, és az isteni Igazság reflektorfényét a politikai harcokra irányítjátok, amelyben magatok is benne álltok. Ezt megteheti az ember. És a csábító siker sem marad el. A jelszó »Gott mit uns!« nagyon vágyott és használható fegyver a politika harcmezején” (Barth, i. m., 513. – ford. tőlem, K. N. V.). A középkori egyház története és léte mutatja, hogy az isteni ilyen jellegű értékesítésével sikereket ér el világviszonylatban is. „De a ragyogása és minden lendülete a »keresztyén politikának« nem csalhat meg bennünket, hogy éppen mint, ilyen férges. Isten nincsen benne, éppen ha és éppen azért, mert mi benne akarjuk látni. Amennyiben mi ezzel a gonoszságban a gonoszt akarjuk legyőzni, eláruljuk őt” (Barth, i. m., 514).
38 Lásd Sz_cs Ferenc, Teológiai etika, Bp., Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, 1993, 208k.
39 Ez utóbbi kérdés azért roppant izgalmas, mert markáns különbséget jelent a bibliai korokkal szemben, és egyértelművé teszi a keresztyének közös felelősségvállalását a világi hatalom alakulásában. Lásd Joest, i. m., 607k.