Egyházfórum

A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetésre kaptam meghívást. A téma érdekesnek tűnt, talán fontosnak is. Azzal, hogy ki a meghívó, vagy az illető(k) melyik szekértáborba sorolható(k), nem szoktam foglalkozni (hiszen akkor alig mehetne már valahová az ember), ha velem vagy álláspontom kifejtésével szemben nem támasztanak feltételeket, és a tisztességes párbeszéd lehetőségét biztosítják. Úgy tűnt, erről az oldalról rendben van a dolog, ezért igent mondtam.

December 31-én, mélyen benne a szilveszteri pillanatokban, arról értesülhettünk, hogy a magyar kormány a budapesti Szabadság téren „felállítja Magyarország tragikus német megszállásának emlékművét”. A Magyar Zsidó Hitközségek Országos Szövetsége (Mazsihisz) által nyomban kifejezésre juttatott értetlenségre válaszolva később még azt is hallhattuk, hogy a kormányzatnak ezzel, illetve a magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából megtartandó emlékévvel az a célja, hogy követve az Alaptörvényben rögzített konfesszióját „minden magyar áldozat előtt lerója a kegyeletét”. (A jelen írás nyers változata másfél hete készült. Mondanivalómon és annak irányán az időközben támadt fejlemények nem változtattak. A szöveg véglegesítése során ezért ezekre már csak egy-két esetben tértem ki. Ungváry Krisztián két fontos írására mindenesetre külön is fel kell hívnom a figyelmet.)

A meghökkentő mondat az első Rendkívüli Püspökszinóduson, 1969-ben hangzott el a lvovi görög szertartású püspök Josyf Slypij hozzászólásában, aki elmondta, hogy véleménye szerint miket kellene megtenni az akkori pápának, VI. Pálnak. Ugyanezek az elvárások fogalmazódtak meg az emberek sokaságában most, az új pápa választása előtt. Milyen lesz az új pápa, hogyan oldja meg az égető kérdéseket, mit tennék én a helyében? Hasonlóan a nálunk folyt össznépi játékhoz, melynek során a kormányt leváltani akarók sokszor képtelenebbnél képtelenebb ötletekkel próbáltak ízlésüknek megfelelő miniszterelnök-jelöltet javasolni. 

Vörös Imre alkotmányjogász az Egyházfórum hasábjait használva pörölt nemrég (https://www.egyhazforum.hu/index.php/vilag-nezet/239-a-zsidok-listazasa-ujratoltve) Roger Scrutonnal a zsidók listázása ellen. Vaktában jól odavágott még „a magát az észt osztó szerepébe feltoló” Professzorok Batthyány Körének ábrázatára is, abban a meggyőződésben, hogy ez az előadás a Batthyány Körben hangzott el. Nyilván úgy gondolta, hogy az előadás eme lesajnált körnek is gyalázata, hiszen „arra a hallgatói körre jellemző, amelyikben ilyesmi elhangozhat, és amit az egyetértés jeleként nemcsak lefordítanak, hanem még terjesztenek is”. A szöveg fordítóját és vélt terjesztőjét – szerény személyemet – is megjelöli a vétkesek között. Ebben a szösszenetben azonban szeretnék néhány apró félreértésre rámutatni.

A mindenkori pápa kivételesen nagy, bonyolult struktúrájú intézményt vezet, ennek állapotát és működési mechanizmusait ismerve fogadja el a tisztséget. Nagyon tudtam örülni azoknak a szavaknak, amelyekkel Bergoglio bíboros a megválasztás perceiben átélt belső csendről és nyugalomról szólt. Hasonló helyzetben a tapasztalt (sikereket is, kudarcokat is megélt) vezetők általában nem kezdeményeznek drámai fordulatokat. Számolnak azzal, hogy egy bonyolult rendszerben az inercia (a tehetetlenség) nem fogyatékosság, hanem adottság. Hagyományok, eljárások, függelmek, habitusok szövevényében foganatosított megújító beavatkozások közben is kinn kell lennie a „nyitva tartunk” táblának, és a kezdeményezések csak akkor szélesedhetnek fenntartható folyamattá, ha minden szinten szinte minden érintettet magukkal ragadnak.

Ferenc pápa olyannyira szívén viselte a tengeren át olasz partokra kerülő menekültek ügyét, hogy 2013. karácsonyán maga készült fogadni az Afrikából érkezőket. Egész nap fel-alá járkált a tengerparton, elmondta a breviáriumot, majd szótár segítségével a Koránt betűzgette, hogy arabul köszönthesse az érkezőket. Szürkületig azonban senki sem jött, és a parti őrség parancsnoka már nem is számított újabbakra. Megkérdezte hát Ferenc pápát, hogy előkészítsék-e neki a helikoptert, hogy visszavigye őt Rómába. Ferenc pápa azt mondta, még maradna egy kicsit a már teljesen elnéptelenedett tengerparton, ahonnan már mindenki hazasietett karácsonyozni. Az őrparancsnok óvatosan arról faggatta, hogy akkor miképpen is alakul az idei éjféli mise. Megtudta, hogy ezzel a pápa egy fiatal ferences atyát bízott meg, akinek ezzel nagy örömet okozott. Az őrparancsnok ezután segített meggyújtani Ferenc pápa gyertyáját, majd fejét csóválva őrhelyére vonult.

Ferenc pápa éppen hogy belekezdett az Úrangyalába, amikor heves szél, támadt, mely meglepő módon nem fújta el gyertyáját. „A lélek úgy fúj, ahogy akar”, villant Ferenc pápa eszébe, de már nem adódott több lehetősége az elmélkedésre, mert felpörögtek az események. Egy eléggé rozoga sajka kötött ki a parton, melyből előbb egy férfi, majd egy nő szállt ki, karján egy csecsemővel. Sípszó harsant, a következő pillanatban máris ott termett a parti őrség, és megkezdődött az igazoltatás, ami eléggé hamar elakadt, mert a menekültek sem olaszul, sem angolul nem értettek. Az őrparancsnoknak azonban szerencsére eszébe jutott, hogy az előző két pápa a nagy ünnepeken rengetegféle nyelven köszöntötte az egybegyűlteket, és ezért nagy tisztelettel Ferenc pápa segítségét kérte.