„Egy olyan egyházról álmodom…”

 

EGY FERENCI EGYHÁZFORDULAT LEHETŐSÉGE

A Hit éve mérföldkővé vált a katolikus egyház életében – nem önmaga, sajátos tartalma okán, hanem azért, mert egy esztendő alatt hatalmas ívet írt le a hívő közösség. Az első fázis az új evangelizációról szóló római püspöki szinódus volt, erre következett a Hit éve megnyitása, majd jött XVI. Benedek lemondása, Jorge Mario Bergoglio bíboros, Buenos Aires-i érsek pápává választása. Végül pedig elérkeztünk Krisztus király vasárnaphoz, amikor Ferenc pápa aláírta a szinódus utáni apostoli buzdítást, majd a Hit éve lezárására bemutatott Szent Péter téri mise keretében átadta annak példányait az öt földrészt képviselő öt püspöknek. Honnan is indultunk? Hová is jutottunk?

 

Ferenc

Az új pápa névválasztása sokakat meghökkentett. Ugyan nem volt minden előzmény nélkül való (pl. Olaszországban népi kezdeményezés indult a név melletti lobbizásra), mégis meglepő volt hallani: „…qui nomen sibi imposuit Franciscum” – „…aki a Ferenc nevet vette fel”. Hogy az olaszok szeretik nemzeti védőszentjüket (akinek társa e poszton Sienai Szt. Katalin), magától értetődő. Hogy a világ is szimpátiával viseltetik a Napfivér, holdnővér főszereplője irányában, szintén világos. Azonban az, hogy a pápa mennyire komolyan vette a névválasztást, s a név egyszerűségében rejlő programot, egészen szíven ütő.

Mint a március 16-i, a sajtómunkatársaknak megválasztása után nem sokkal tartott kihallgatáson a pápa elmondta, „Azért választottam a Ferenc nevet, mert a szegények egyházát szeretném”.¹ A konklávén a mellett ülő Claudio Hummes bíboros, nyugalmazott Saõ Paulo-i érsek ezt mondta neki, amikor elérte a megválasztáshoz szükséges kétharmados arányt a szavazatok összeszámlálásakor: „Ne feledkezz el a szegényekről!” Róma püspöke ezt követően így szólt a kihallgatáson jelenlévő újságírókhoz: „Ó, mennyire szeretnék egy szegény egyházat, amely a szegényekért él!”

Így indult útjára az a pontifikátus, amely azóta sokszor és sokféle módon megerősítette ezt az induló gondolatot. Péteri szolgálatának megkezdésére bemutatott szentmiséjén arról beszélt a pápa, hogy a Szent Ferenc-i szegénység, egyszerűség összekapcsolódik a Szent József-i oltalmazással, védelmezéssel, amely egyetemes emberi feladat (a szentmisére Szt. József, a katolikus egyház védőszentje ünnepén került sor, akinek jelképét, a nárduszvirágot Bergoglio már püspökként beemelte címerébe). Nagycsütörtökön egy fiatalkorú bűnözők számára fenntartott intézményben mosta meg tizenkét, részben nem keresztény fiatal, fiúk és lányok lábát. Immár szokásossá vált, hogy szerdai általános kihallgatásaihoz kapcsolódóan, háromnegyed órával a hivatalos kezdés előtt végigjárja a Szent Péter teret, majd visszatér a katekézis, üzenetek és áldás után ugyanígy a zarándokok közé, hogy lehetőleg személyesen találkozzon a betegekkel, fogyatékkal élőkkel. Nem egy ekkor készült fénykép bejárta a világsajtót.

Ám Ferenc nem csak a nyilvános alkalmak terén gyakorolja a neve által rárótt küldetést. Személyes életstílusa is őrzi az egyszerűséget: a Szt. Márta-házban lakik, egy kétszobás apartmanban, itt ebédel a közös étkezőben, kerüli a pazarlás vagy luxus látszatát is. Naponta szorít időt arra, hogy az őt megkereső számtalan ember közül legalább párral felvegye a személyes kapcsolatot, hol egy telefon, hol egy levél erejéig. Ha II. János Páltól a nagy gesztusokat, eseményeket, ünnepeket, XVI. Benedektől pedig a nagy tanítást, teológiát és gondolatokat kaptuk, akkor most Ferenctől a kis pillanatok, apró tettek, kicsi szavak jutnak nekünk. De ez a kicsiség nagyobb minden nagyságnál.

 

Örökség

Számos elemzés napvilágot látott már azon kérdés kapcsán, hogy milyen egyházat hagytak örökül elődei Ferenc pápára. Ezek fontos szempontokat, adott esetben számszerű, statisztikai adatokat is felsorakoztatnak, egy dolgot azonban kevéssé vizsgálnak: az örökségnek nem csak tartalma, de formája is van; nem pusztán a mit, a hogyan is nagyon fontos. Ugyanis kialakult katolikus körökben egyfajta lelkiállapot, életérzés, viszonyulás, amely maga is részét képezi a hagyatéknak, sőt bizonyos értelemben ez a legjelentősebb (és legsúlyosabb) eleme annak.

 

Miről is van szó?

Már Benedek pápa érzékelte, hogy valami gond van a hitünkkel. Fáradtak, unottak, erőtlenek, igen, élettelenek lettünk, kifogyott belőlünk a lelkesedés, a lendület. A hitünk nem dinamika, hanem takaréklángon égő, s ezért olykor egyenesen kiábrándító statika. A Hit évét meghirdető motu propriójában, a Porta fidei (PF) kezdetűben így fogalmazott: „Az Egyház megújulása a hívek tanúságtétele által is történik, hiszen a világban élő keresztények a létüknél fogva arra hivatottak, hogy visszhangozzák az Igazság Igéjét, amelyet az Úr Jézus hagyott ránk. (…) A Hit éve meghívás hiteles és ismételt megtérésre az Úrhoz, a világ egyetlen Megváltójához. (…) A hitnek köszönhetően ez az új élet a feltámadás radikális újdonsága alapján átformálja az egész emberi létet. Amilyen mértékben átadja magát az ember, oly mértékben – ebben az életben soha be nem fejeződő folyamatban – lassan megtisztulnak és átalakulnak a gondolatai, érzései, érzülete, magatartása” (nr. 6). A teológus pápa, aki a hit mit-jét kutatta egy életen át, utolsó dokumentumában nyilvánvalóvá teszi: a hit mikéntje sem hagyható figyelmen kívül. Megtérés, radikális újdonság, élet, átalakulás – mintha csak Jorge Mario Bergoglio megválasztása erre a kifejezett igényre lett volna felelet.

A katolikus egyház ilyen szempontból kairoszt él. Esélyt kapott az Istentől arra, hogy Ferenc pápa vezetése alatt új energiát, életet nyerjen az egyetlen Forrásból. Benedek így indította el a Hit évét: „Nem fogadhatjuk el, hogy a só ízét veszítse, sem azt, hogy véka alá rejtsük a világosságot” (PF 3). Ferenc pedig így zárta Krisztus király ünnepén: „Jézus a teremtés középpontja; ezért a hívőnek, ha annak kívánja tartani magát, olyan magatartást kell követnie, amely elismeri és életébe befogadja Jézus Krisztusnak ezt a központiságát: gondolataiban, szavaiban és cselekedeteiben. Így gondolataink keresztény gondolatok, krisztusi gondolatok lesznek. Műveink keresztény, krisztusi művek lesznek. Szavaink keresztény szavak, krisztusi szavak lesznek. Ha azonban elveszítjük ezt a középpontot, mert valami mással felcseréljük, akkor abból csak károk származnak a minket körül vevő környezet és maga az ember számára”.²

 

Evangelii gaudium

A Hit évét közvetlenül megelőző, új evangelizációról szóló szinóduson Jorge Mario Bergoglio még bíborosként vett részt – pápaként pedig ő írta meg azt az apostoli buzdítást (exhortációt), amelynek célja nem más, mint hogy levonja a világegyház e nagy ívű tanácskozásának, élmény- és tapasztalatcseréjének a végkövetkeztetéseit, s valamiféle „cselekvési tervet” adjon a hívők elé.

A címválasztás tudatos. Kettős utalást rejt magában. Távolabbról a II. Vatikáni Zsinat záró dokumentumához, a Gaudium et spes (GS) kezdetű lelkipásztori konstitúcióhoz kapcsolódik, közelebbről pedig az 1974-es evangelizációs szinódus egy évvel később, VI. Pál által kiadott buzdítását, az Evangelii nuntiandit (EN) idézi. E két dokumentum két szöveghelye nagyon jól megmutatja, milyen „atmoszférában” fogant a ferenci útmutatás:

„Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem találna szívükben” (GS 1).

„Az egyház elsősorban magatartásával, saját életével evangelizálja a világot: tanúságtételével, amikor hűséges az Úr Jézushoz, a szegénység, a lemondás szelleméhez, független a világ hatalmasságaitól. Egyszóval: életszentségével” (EN 41).

 

Ferenc így kezdi meg az Evangelii gaudiumot (EG):³

„Az evangélium öröme eltölti mindazok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Azokét, akik engedik, hogy ő megmentse őket a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől, az elszigetelődéstől. Jézus Krisztussal mindig megszületik és újjászületik az öröm. Ebben a buzdításban a keresztény hívőkhöz szeretnék fordulni, hogy meghívjam őket egy új evangelizációs útszakaszra, amelyet ez az öröm jellemez, és utakat jelöljek ki az egyház előrehaladására az elkövetkező években”(EG 1).

Vegyük észre: a pápa túllép egy egyszerű szinódus utáni buzdítás keretein. Minden kereszténynek, az egész egyháznak utat jelöl ki. Valódi és tudatosan írt, felvállalt programbeszéd ez, amelynek kulcsa a misszió, az evangelizáció. „Isten Szavában szüntelenül feltűnik a »kilépés« dinamizmusa, amelyet Isten ki akar váltani a hívőkben” (EG 20). De a lényeg csak ezután következik: „Nem tagadom, hogy napjainkban a dokumentumok nem váltanak ki akkora figyelmet, mint más korokban, s hamar elfelejtik őket. Ennek ellenére hangsúlyozom: amit itt kifejezésre akarok juttatni, annak programszerű jelentősége van, és fontos következményekkel bír. Remélem, hogy a közösségek megtalálják a módját annak, hogy megvalósítsák azokat az eszközöket, amelyek szükségesek a lelkipásztori és missziós átalakulás útján való előrehaladáshoz, amely nem hagyhatja úgy a dolgokat, ahogy vannak. Itt most nem elég egy »egyszerű adminisztráció«. Hozzuk létre a föld minden térségében »a misszió permanens állapotát«!” (EG 25).

 

A perifériák egyháza

„Egy olyan missziós döntésről álmodom, amely képes átalakítani mindent, hogy a szokások, a stílusok, az időbeosztás, a nyelvezet és minden egyházi struktúra alkalmas csatornává váljon a jelenkori világ evangelizálására, s ne csak az önmegőrzést [autopreservazione] szolgálja” (EG 27). Mivel a konkrét helyzetek országról országra eltérőek, s mivel a pápa józan módon „önkorlátozó”, leszögezi a következő alapelvet: „Nem helyes, ha a pápa kiváltja a helyi püspöki karokat az ő területükön fellépő problémák megítélésében. Ebben az értelemben felhívom a figyelmet annak szükségességére, hogy előrelépjünk egy üdvös »decentralizáció« útján” (EG 16). Másként megfogalmazva: a pápa megadja az átalakulás, a gyökeres változás, a semmit érintetlenül nem hagyó, „megtérő” egyházi valóság kialakításának az alapelveit – a pontos, az itt és mostra alkalmazott modus megfogalmazása és gyakorlatba ültetése a helyi közösségek (püspöki karok, egyházmegyék, plébániák, közösségek) feladata lesz.

Jelen írásunkban nem térhetünk ki minden szempontra. Egyet azonban a középpontba kell állítanunk: ez az egyház viszonya az emberi egzisztencia perifériáihoz. „Minden keresztény és minden közösség meg fogja ítélni, milyen is az az út, amelyet az Úr kér tőle. Ám mindannyian meghívást kaptunk arra, hogy elfogadjuk ezt a hívást: lépjünk ki önnön kényelmességünkből, s legyen meg bennünk a bátorság arra, hogy elérjük az összes perifériát, amelynek szüksége van az evangélium világosságára” (EG 20).

A perifériák eltérőek lehetnek, ám országtól és társadalmi rendtől függetlenül van egy, amelyre mindenképpen a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet kell szentelnünk: a szegénység az. A negyedik fejezet második alfejezete (EG 186–216) a szegények társadalmi befogadásának [inclusione] a témakörével foglalkozik. „A szegénnyé lett, s a szegényekhez és kitaszítottakhoz mindig közel álló Krisztusba vetett hitünkből következik az a féltő gondosság, amelyet a társadalom leginkább elhagyatottjainak a teljes értékű fejlődéséért érzünk” (EG 186). A hívő ugyanis egyesül Istennel, aki – a Kivonulás könyvének s más szentírási szakaszoknak a tanítása értelmében – meghallja az elnyomottak, a kiszolgáltatottak, a szegények, az elesettek, a rabszolgák kiáltását (EG 187–192). Ez nemcsak érzelmi vagy lelki kötődést, hanem cselekedetekben is megnyilvánuló elköteleződést jelent. Ha ez nincs meg bennünk, hűtlenné válunk az evangéliumhoz, s minden fáradozásunk hiábavaló lesz (EG 193–196).

 

Az egyház és a szegények

„Isten szívében kitüntetett hely jut a szegényeknek” (EG 197). Egy egyház, amely szolgálata és evangelizációs munkálkodása terén nem tud hitelesen megnyílni a periférián élők irányába (akiket olykor épp ezért az új keletű, kétes, olykor mágikus berendezkedésű [ál]vallásos mozgalmak nagyon is meg tudnak szólítani, vö. EG 63), elveszíti hitének súlypontját is. „Az egyház számára a szegények melletti alapvető döntés mindenekelőtt teológiai s nem kulturális, szociológiai, politikai vagy filozófiai kategória. Isten nekik juttatja »első irgalmát«. Ez az isteni előszeretet minden keresztény hitélete szempontjából következményekkel bír. Hiszen a keresztények arra kaptak meghívást, hogy »ugyanaz az érzület legyen bennük, mint Krisztusban« (Fil 2,5)” (EG 198). A szegények nélkül elszegényedik az egész kereszténység, hiszen „sokat taníthatnak nekünk. Túl azon, hogy részesednek a sensus fideiben [a hitérzékben], saját szenvedéseik révén megismerik a szenvedő Krisztust. Szükséges, hogy mindannyian engedjük evangelizálni magunkat a szegények által. Az új evangelizáció meghívás arra, hogy felismerjük létezésük üdvhozó erejét, s az egyház úton levésének a középpontjába helyezzük őket. Arra nyertünk meghívást, hogy felfedezzük bennük Krisztust, hogy ügyeikben nekik szenteljük a hangunkat, de arra is, hogy a barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, s befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten akar közölni velünk általuk” (uo.).

Sokszor él bennünk az a téves elgondolás, hogy a szeretetszolgálat, a szociális-karitatív tevékenység révén mi adunk a szegényeknek valamit. Ferenc pápa arra hívja fel a figyelmünket, hogy éppen fordítva van: amikor segítünk egy rászorulón, ő ajándékoz meg bennünk Isten jelenlétével, szavával, bölcsességével, szenvedő jelenlétével. Kiábrándító és mélységesen evangéliumiatlan az elgondolás, miszerint előbb hiszünk, előbb megvalósítjuk az egyházi létet, aztán utólag (mintegy a fölös időből, energiából, figyelemből áldozva) a szegényeknek is juttatunk valamit. Nem azért vagyunk jó keresztények, mert adunk valamit, hanem azért, mert adva kapunk: magát Krisztust. A pápa szavai az egyház és a szegények viszonyának olyan lelki, teológiai, valóban evangéliumi mélységet adnak, amely szíven kell, hogy üssön mindanyiunkat.

Nem nehéz e tanításban felfedezni a latin-amerikai valóságban megérlelődött lelkipásztor élettapasztalatának a gyümölcsét. A társadalmi szétesés, a jobboldali diktatúrák embertelensége, a nyomornegyedek (ahol Bergoglio bíboros oly sokat és oly szívesen időzött) spirituális és teológiai „kohóvá” váltak, amelyben kiforrott egyfajta salakmentes, színtiszta arany. Az önkiüresítő, a szegénnyé, szolgai alakúvá váló Krisztus életet adó Igazsága. Egyesek persze fanyalognak, mindenféle hittani ellenvetéseket tesznek (pl. a pápa túlzottan a felszabadítási teológia befolyása alatt áll), de lássuk be: akiben a lelkiismeretnek csak a szikrája él, akiben csak kicsinyét is megmoccan a Szentlélek által áthatott lelki érzékenység, tudja: prófétai kritikát hallunk. Isten üzenetét a mi túlságosan is elpolgáriasodott, elkényelmesedett egyházi valóságunk ellenében.

Ferenc pápa maga is hangsúlyozza, hogy amiről ő beszél, az nem egyes túlzóan politikussá vált keresztények „aktivizmusa”. „Elköteleződésünk nem kizárólagosan a segítségnyújtás és támogatás cselekedeteiből vagy programjaiból áll. A Szentlélek nem egy túlzó aktivizmust indít be bennünk, hanem sokkal inkább a másik felé forduló figyelmet, «akit önmagunkkal egyetlen valóságnak tekintünk». Ez a szeretetteljes figyelem a kezdete a másik személyével való valódi törődésnek, s ebből kiindulva keresem már az ő javát. Ez azt jelenti, hogy a szegényt a maga saját jóságában értékelem, az ő létmódjával, az ő kultúrájával, azzal a móddal, ahogyan megéli a hitét. A valódi szeretet mindig kontemplatív, lehetővé teszi számunkra, hogy a másikat nem szükségszerűen vagy hiábavalóan szolgáljuk, hanem azért, mert ő szép, túl minden látszaton” (EG 199). Bergoglio bíboros Buenos Aires-i főpásztorként is sokszor hangsúlyozta már, hogy a szegény ember egyik legnagyobb fájdalma az, hogy nem érzi magát fontosnak, értékesnek. Az igazi, keresztényi segítségnyújtás ezen is változtatni akar: a meghallgatással, az odafigyeléssel azt juttatom kifejezésre, hogy a rászoruló ember nemcsak tárgyként, jótékony akcióm passzív elhordozójaként fontos a számomra, hanem saját magában és saját magáért értékes a szememben. Ez nem más, mint az Isten szemével való látás titka.

 

A prófétai kritika hangja

„Lévén, hogy ez a buzdítás a katolikus egyház tagjaihoz szól, fájdalommal kell kijelentenem, hogy a legnagyobb, szegényeket sújtó diszkrimináció a lelki odafigyelés hiánya. A szegények hatalmas többsége sajátosan nyitott a hitre; szükségük van Istenre, és mindenképpen fel kell ajánlanunk az ő barátságát, az ő áldását, az ő Szavát, a szentségek kiszolgáltatását és a hitben való növekedés és érlelődés útjának a lehetőségét a számukra” (EG 200). A nagy egyház szintjén is megfigyelhető az, ami mindannyiunknak személyes tapasztalatává válhatott már megannyiszor: sokkal egyszerűbb egy koldusnak valami kis pénzt nyomni a kezébe, mint megállni, odafigyelni rá, éreztetni vele, hogy emberként is érdekel bennünket. Budapesten nem egyszer volt élményem abban, hogy amikor elkezdtem odaadni az időmet, figyelmemet egy kéregetőnek, az végül megnyílt – volt közöttük olyan, aki tíz perc beszélgetés után úgy ment tovább, hogy nem fogadott el pénzt. Mennyire üres, üzenettelen egy olyan egyház, amely levezényel karitatív projekteket, de mindezt azért teszi, hogy a tagjai nyugodtan aludhassanak: mi jó keresztények vagyunk, segítjük a rászorulókat! Mennyire hiteles a szavak nélkül is evangéliumot hirdető olyan egyház, amely meg tudja mutatni: minden ember értékes, nálunk, közöttünk minden ember figyelemre talál!

„A kivételes alapvető döntés a szegények mellett elsődlegesen a kiemelt és elsődleges fontosságú vallásos odafigyelésben kell, hogy testet öltsön” (uo.). Egy olyan kereszténység, amely nem csak vizet ad a szomjazónak, de meg is keresztel! Egy olyan egyház, amely nem csak kenyeret ad az éhezőnek, de a Kenyeret adja neki! Egy olyan közösség, amely nem csak segít, de be is fogad!

„Senki sem mondhatná, hogy azért tartja távol magát a szegényektől, mert életdöntései okán más teendőkre kell nagyobb figyelmet fordítania. Ez gyakori kimagyarázás az akadémiai, vállalkozói, szakmai, de még egyházi körökben is (…) senki sem érezheti magát felmentve a szegényekért és a társadalmi igazságosságért való féltő gondosság alól” (EG 201).

 

Távlatok

A pápa világosan szól, egyszerűen – ezért nem is lehet félreérteni őt. Egyértelműen körvonalazódik előttünk az egyház, amelyet maga előtt lát, amelyről álmodik, amelyért megfeszített erővel, olykor „belső ellenszéllel” szemben is küzd. Ugyanakkor Ferenc sokat élt, bölcs ember. Tudja, hogy szavai, tanítása, távlatai sebezhetőek – az ideától a valóságig hosszú az út. Meglepő nyiltsággal, és nem kis alázattal írja: „Félek, hogy ezek a szavak is csupán néhány kommentárnak lesznek a tárgyai, mindennemű gyakorlati kihatás nélkül. Ennek ellenére bízom a keresztények megnyílásában és jó szándékában, és arra kérlek titeket, keressétek közösségben az új utakat, hogy fel tudjátok vállalni ezt a megújított felkérést” (EG 201). Ez valószínűleg az első alkalom az egyháztörténelemben, hogy egy pápa első saját dokumentumában,⁴ tulajdonképpen programbeszédében nyíltan kimondja: számol azzal, hogy az Istentől rábízott egyház nem fogja követni őt. Ferenc lelkének hatalmas a mélysége, evangéliumi hitelessége – de emellett sokat megélt, gyakorlatias vezető a pápa. Tudja, hogy fennáll az „elteologizálás”, az agyonbeszélés kísértése, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy továbbra se történjék semmi. A pápa nem parancsol. A pápa prófétaként szól, atyaként igyekszik meggyőzni, testvérként kér, sőt szinte esdekel. Ez a tónus megfigyelhető a buzdítás más pontjaiban, tematikáiban is.

Itt áll előttünk az Evangelii gaudium távlata s egyben kihívása: Péter elindult az úton – megyünk-e utána? A pápa kér, hogy legyünk a társai – vállalkozunk-e rá? Róma püspöke valóban servus servorum Deiként szólal meg – annyit vár tőlünk, hogy engedjük magunkat megérinteni tanítása által. Talán nem túl érzelgős a kijelentés: ennek a pápának annyi imára, annyi szeretetre, annyi támogatásra van most szüksége, mint csak kevés elődjének. Szelíd, kérő hangon hirdeti Krisztust, az Országot s annak evangéliumát, hátra-hátranéz, s látja, mennyi a nehézkedés, mi minden húz vissza mindanyiunkat, klerikusokat, világiakat. A próféta olykor nagyon magányos ember. De a próféta sosem magányos ember, hisz vele van az Isten. Ha mi nem leszünk a prófétával, akkor végül mi válunk végtelenül magányossá, mert ő lassú, nehéz lépéssel megy előre, mi maradunk. Isten pedig ővele, őelőtte jár – nem a mi statikusságunk, szó szerint maradiságunkban ver tanyát.

A távlat ez, egyszerűen és tömören: keresztényként, katolikusként döntenem kell. Megyek-e a pápával? Ha Isten népének mind több tagja megindul, a változás feltartóztathatatlan lesz. Ha a Lélek szele elkezd fújni a hívők lelkében, életében, olyan életenergia szabadulhat fel, amely tényleg sarkaiból fordít ki mindent, amit olyannyira megváltoztathatatlannak gondolunk még. Elindulunk-e vele? A nagy távlat ennyi: egy egyszerű igen vagy nem.

TÖRÖK CSABA
katolikus pap