Kategória: Világ-nézet

Szociológus barátomtól kaptam egy e-mailt; „Már hosszabb ideje spekulálok azon, hogy mekkora is a katolikus egyház szabadságfoka. Mindig arra jutok, hogy nagyon kicsi” – írta. Ennek első oka, hogy a századok során kiépült infrastruktúrájának fenntartására önerőből képtelen; a mindenkori hatalom finanszírozására szorul.

Nem vállalkozom arra, hogy az egyházi szabadságfok (degree of freedom) matematikai leírására kísérletet tegyek. Mindössze néhány gondolatot szeretnék ez ügyben papírra vetni. Az egyház a hívő szemével nézve sem pusztán spirituális intézmény. Már alapításakor is volt pénzkezelője. Hogy Júdásnak hívták, már előre vetíti, hogy a későbbiekben lesznek ez ügyben gondok. (Jn12,6).¹ A szamariai varázsló Simon meg névadója lett a lelki ügyekkel kereskedés megkísérlőinek (ApCsel 8,18-21 – Simonia).²

Balog Zoltán gyakorló református lelkész-csúcsminiszter a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének IX. országos kongresszusán (nov. 9), az erkölcsi „léc” mentén, gyakorlatilag felosztotta az emberiséget keresztényekre és nem keresztényekre. Túllépve azon, hogy ez a fajta felosztás/megosztás mit is jelentett a Horthy-korszak magyarországi társadalmában néhány gondolat erejéig felvillantanám, hogy mi volt a 2-3. század keresztényei számára az önmaguknak felállított „léc”. Ez az az időszak, amikor a keresztények megtűrtek és (helytől, időtől függően) üldözöttek voltak; amikor még javasolták és kínálták a krisztusi tanítást a társadalomnak, nem pedig a politikai hatalom támogatásával rákényszeríttették; amikor a léthez való jogot kérték önmaguk számára, és még nem gondoltak arra, hogy azt mindenki mástól megtagadják. Ez még a „tömegkereszténység” korszaka előtti időszak.

Nyilvános a Vatikáni megállapodás (VM) módosításáról szóló megállapodás. Az eredeti egyezményt, amely a katolikus egyház „magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről” rendelkezett, 1997 nyarán írták alá. Semjén Zsolt miniszterelnök helyettes szerint az elmúlt években bekövetkezett jogszabályi változások – az új alkotmány és új egyházügyi törvény, az adótörvények és a közoktatás rendszerének átalakulása – szükségessé tették, hogy a megállapodást az új körülményekhez igazítsák. Nézzük a legfontosabb módosításokat!

1938. november 9-ének éjszakáján került sor – apropóként felhasználva ehhez Herschel Feibel Grynszpannak a párizsi német követségi titkár elleni november 7-i merényletét – a náci rendszer mindaddig legbrutálisabb zsidóellenes fellépésére. A pogrom során több száz zsidó embert gyilkoltak meg vagy kergettek az önként vállalt halálba. Ezer számra rongálták meg, gyújtották fel a zsinagógákat, imaházakat; gyalázták meg a zsidó temetőket, dúlták fel az ország zsidó polgárainak otthonait, és törték össze és rabolták ki üzleteiket. A pusztítást követő napokban mintegy harmincezer zsidót koncentrációs táborba hurcoltak.

Nem is olyan régen, az egyik fővárosi temető néhány sírkövén megjelent egy felszólítás, amelyik tudatja, hogy lejárt a sírhely törvényszabta „bérleti” ideje. Amennyiben a hozzátartozók nem fizetnek… A sírban nyugvók között egykori polgármesterek és egyházi méltóságok is akadtak Az „örök nyugalom” reményében eltemetettek hozzátartozóinak szembesülniük kell a ténnyel, amelyre – emlékeim szerint – az „átkosban” az óbudai temetőre kihelyezett tábla figyelmeztetett, valószínűleg a FELTÁMADUNK felirat szocialista megfogalmazásaként: „Az EÜ.Min. és a III. ker. Tanács ilyen és ilyen számú rendeletének értelmében a porladási idő 25 év”. Való igaz, kevés olyan lehetőség van a világon, mint az ókori Rómában, ahol az évszázadok során több száz km hosszúságú katakombát ástak ki.

Zárt és véges földi világunk kőkemény valósága, hogy a dolgok mind jobban és jobban összefüggnek egymással. Ugyanakkor, ez az egyre inkább hálózati rendszerben működő világ, még mindig túl nagy és tágas ahhoz, hogy pontosan előre …

Egy albumot lapozgattam. A görög-római kor művészeti emlékeit nézegettem, és gyönyörködtem a márványba vésett szép emberi alakokban. Ezután a városi rendelőintézetbe kellett mennem egy kontroll-vizsgálatra. Órákig nézhettem a kezelésre váró beteg embereket; fiatalokat és öregeket. Egy közös vonásuk volt: kiábrándító ellentétei voltak annak, amit a művészek ideálisnak gondoltak. Elhízott vagy csont-bör sovány, sántító, krákogó, vaksin tapogatózók sokaságával, nagy sérülések és törések nyomait viselőkkel találkoztam. Nemcsak az ókor istenábrázolásaiban, hanem korunk művészetében is más számít tökéletesnek. Megszoktuk, hogy a filmek és tv-játékok szereplői közül is azonnal ki tudjuk válogatni a jóravaló, pozitív hősöket a nyilvánvalóan gonosz rosszarcúak közül. Közfelfogás, hogy az emberi tökéletesség legfőképpen a testi megjelenésben nyilvánul meg. E szemlélet túlzó változata, hogy reklámfigurákként vagy rosszabb esetben pusztán adható-vehető portékaként állítják elénk a szépeket, és tartják szemünk elől eltakarítandó szemétnek a rokkantakat, hajléktalanokat, fogyatékosakat.

1973–74-ben a Magyarországi Metodista Egyház lelkészeinek és theológiai hallgatóinak mintegy fele felmondta az egyházuk és a korabeli diktatórikus államhatalom közötti langyos együttműködési konszenzust. Az időközben rangos egyházpolitikai fejleménnyé duzzadó elégedetlenség legfontosabb mozzanatát az képezte, hogy az Iványi Tibor lelkész körül csoportosuló lázongók ellentmondtak a küszöbön álló egyházvezetői választásnál megkövetelt pártállami intervenciós igényeknek. A korabeli egyházpolitikai palettán szerfelett szokatlan fellépés következménye pedig az lett, hogy a rebelliseket, a velük együtt tartó gyülekezetekkel együtt, 1974-ben – állami sugallatra és segédlettel – kirekesztették az „anya”-egyházból. A „távozók” egy új közösséget hoztak lére, az ugyancsak metodista hitelveket követő Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget (MET), amelyet hosszú küzdelmek (éveken át tartó bírósági, rendőrségi, közigazgatási és egyéb állami zaklatások) árán 1981. október 1-én az immár oszlásnak induló korabeli diktatúra új, önálló egyházi szervezetként ismert el.

Érdekes dokumentum került a Népszabadság birtokába (nol.hu, 2013. szept. 13). Éspedig a vatikáni–magyar vegyes bizottság 2010. október 5-i üléséről készült „nem nyilvános” jegyzőkönyv. Izgalmas lenne a dokumentumot teljes terjedelmében megismerni; ez azonban aligha lehetséges. Ellenben a kiszivárogtatása Erdő Péter esztergomi bíboros-érseknek soha rosszabbkor nem jöhetett volna. Az Erdő család ugyanis egyszerre került reflektorfénybe. A hir24.hu aznapi híradásában látott ugyanis napvilágot az a hír, hogy a homoszexuális cselekedetet halálos bűnnek minősítő – és ezzel lényegében az ateizmussal, az aposztáziával és a bálványimádással egy kategóriába soroló – „Élet a hitben” c. katolikus hittankönyv szerzője nem más, mint a bíboros édestestvére, Fülöpné dr. Erdő Mária, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora.

A web minden nézet kifejtésére alkalmas közeg. Lehetőséget ad arra is, hogy valóban tájékozatlan, vagy a tájékozatlanság vélelmének jogával élő szerzők bármibe belekötve, hiedelmeik körében szemeljenek ki és magyarázzanak félrevezetően tényeket és összefüggéseket. Ettől persze még lehetnek a magyarázataik érdekesek és tanulságosak.

Keresem is őket viszonylagos rendszerességgel. Így sikerült rábukkannom néhány hete a kereszteny.mandiner.hu – portálon egy olyan elemzésre, amelynek szerzői valószínűleg semmit nem tudnak Dr. Kamarás István vallásszociológus munkásságáról, a katolikus közéletben a mainál sokkal nehezebb helyzetekben vállalt szerepéről, klerikus körökben is számon tartott, személyes elkötelezettségéről és megbecsültségéről. Ostorozzák tehát bátran, mint klérus-, sőt egyházbírálót.