Balog Zoltán gyakorló református lelkész-csúcsminiszter a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének IX. országos kongresszusán (nov. 9), az erkölcsi „léc” mentén, gyakorlatilag felosztotta az emberiséget keresztényekre és nem keresztényekre. Túllépve azon, hogy ez a fajta felosztás/megosztás mit is jelentett a Horthy-korszak magyarországi társadalmában néhány gondolat erejéig felvillantanám, hogy mi volt a 2-3. század keresztényei számára az önmaguknak felállított „léc”. Ez az az időszak, amikor a keresztények megtűrtek és (helytől, időtől függően) üldözöttek voltak; amikor még javasolták és kínálták a krisztusi tanítást a társadalomnak, nem pedig a politikai hatalom támogatásával rákényszeríttették; amikor a léthez való jogot kérték önmaguk számára, és még nem gondoltak arra, hogy azt mindenki mástól megtagadják. Ez még a „tömegkereszténység” korszaka előtti időszak.
Balog Zoltán gyakorló református lelkész-csúcsminiszter a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének IX. országos kongresszusán (nov. 9), az erkölcsi „léc” mentén, gyakorlatilag felosztotta az emberiséget keresztényekre és nem keresztényekre. Túllépve azon, hogy ez a fajta felosztás/megosztás mit is jelentett a Horthy-korszak magyarországi társadalmában néhány gondolat erejéig felvillantanám, hogy mi volt a 2-3. század keresztényei számára az önmaguknak felállított „léc”. Ez az az időszak, amikor a keresztények megtűrtek és (helytől, időtől függően) üldözöttek voltak; amikor még javasolták és kínálták a krisztusi tanítást a társadalomnak, nem pedig a politikai hatalom támogatásával rákényszeríttették; amikor a léthez való jogot kérték önmaguk számára, és még nem gondoltak arra, hogy azt mindenki mástól megtagadják. Ez még a „tömegkereszténység” korszaka előtti időszak.
Ekkor kereszténynek lenni elsősorban sajátságos, a társadalmi környezetében megszokottól markánsan eltérő – mondhatni azzal mintegy szembehelyezkedő – magatartásformát és életvitelt jelentett. A megtérés ugyanis, mint folyamat, az egész embert érintette; abban az egyénnek személyesen, a teljes személyiségével részt kellett vennie. Az, aki kereszténnyé lett, nem csupán valamit valamire cserélt, hanem lényében is átalakult. Ahogy a Diognétosz-levél írja (2-3. sz. fordulója): „Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön töltik életüket, de a menny (állam)polgárai. Betartják az érvényben levő törvényeket, azonban életmódjuk tökéletességben felülmúlja azokat” (ld. Vanyó László szerk., Apostoli atyák,Budapest, 1988).
Jóllehet nem kezdték ki a korabeli rabszolgaság intézményét, igyekeztek mégis az emberséges bánásmódot és a könyörületet szorgalmazni; és befogadták a rabszolgákat a közösségekbe. Ugyanakkor támogatták mindazokat, akiket a korabeli társadalom az út szélén hagyott: az árvákat, az özvegyeket és a szegényeket. Amikor pedig a társadalom tartószerkezetei megroggyantak, akkor választ kínáltak a félelmekre és szorongásokra, a kínzó egzisztenciális kérdésekre.
A kereszténység abban az időben, a 3. század válságokkal küzdő és átalakuló római társadalmában, új értelmet adott a létnek és újszerű vallási-közösségi hovatartozást kínált a kereső ember(ek)nek. Órigenész, aki ennek az átalakulásnak szemtanúja volt, életével és szellemi munkásságával világossá tette, hogy a Krisztus-hit és a példaértékű erkölcsi magatartás valójában szétválaszthatatlanok. Ez utóbbi tulajdonképpen az előbbi hitelességi fokmérője.
Jelen pozíciójában Balog Zoltánnak feltehetően nincs ideje pontosításokkal, meghatározásokkal, kifejtésekkel foglalkozni; de jóhiszeműen vélelmezem, hogy valami hasonlóra gondol(hatot)t. Egyelőre azonban csak kijelentésekre futja. De majd ha (egyszer, valamikor) visszavedlik tényleges lelkipásztorrá, akkor talán tartalma is lesz (mert egyelőre nincs) az általa hangoztatott erkölcsi „lécnek”. Ebben az ókeresztény kor szerzői sokat segíthetnek neki.
(Bővebben lásd Jakab A., „Kereszténynek lenni az ókeresztény korban”, Vigilia 77, 2012/2, 82-87. old.; Uő. „A szolidaritás eszménye és gyakorlata az ókeresztény közösségekben”, Egyházfórum 22./8. új évf., 2007/2, 3-7. old.).
Jakab Attila