Nem restaurálandó freskó, hanem rémkép. „Túléltük negyven év egyházüldözését. Megfogyva, megtépázva mérlegeljük lehetőségeinket. A romeltakarítás közben egyszerre ügyelünk az értékes építőanyagra és a megbúvó bombákra”, idéztem Tomka Miklóst 1990 októberében az akkori Magyar Nemzetben megjelent Falra festett kurzus? című cikkemben. A bombák között ott láttam az államhatalommal pertuban lévő, triumfáló egyházat, valamint a kommunizmus falra festett ördögére ráfestett keresztény kurzus arkangyalát. Elismertem, hogy liberális és baloldali honfitársaimnak az újbóli keresztény kurzustól való félelmének volt némi alapja, hiszen az identitásukban megroggyant keresztények egy része a „ha nincs más ötleted, vegyél elő egy békebelit” jegyében a békebeli kereszténységig gombolnák vissza zsinóros mentéjüket, ugyanakkor igyekeztem őket megnyugtatni. Először is azzal, hogy a kisebbséget kitevő gyakorló keresztényeknek is csak kisebbsége szállna harcba a nem vallásos demokratákkal a keresztény kurzus vértezetében. Másodszor azzal, hogy legalább ennyien vannak, ― legalábbis a katolikusok között a II. Vatikánum alapján ―, akik úgy gondolják, hogy feladatánál és illetékességénél fogva az egyház semmiképpen sem elegyedik politikai közösséggel, és nincs kötve semmiféle politikai rendszerhez. Megnyugtatónak véltem azt is, hogy csak egy kisebbség véli úgy, hogy a keresztény szellemiség megvalósítói a magyarság évezredes keresztény kultúrájára támaszkodó keresztény pártok, még inkább azt, hogy legalább ekkora vallásos kisebbség szerint az egyházaknak nem szabadna magukat feljogosítani a társadalmi élet irányításában való részvételére, ugyanakkor részt kellene venniük a közjót szolgáló akciókban.
Bővebben...