Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban
Hiszen nem múlik el a legbelsőbb keserűség, mert a gyász az, ami legtovább megmarad. Pedig ez taníthatna elengedésre. Egyúttal ez az, ami emlékeztethet, és a megelőzést remélteti.
K itudja, tudok-e igazán megbocsájtani? Sokkal inkább csak tanulom, miképpen lehet felejteni, hogy akarni tudjak újrakezdeni. Hogy a mást látni, meglátni és megformálni képes legyek, hogy ne váljak meghívójává a Gonosznak, aki éppen az elvesztett pillanatokat lesi.
Bővebben...Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban
AVAGY MELYIK GAZDASÁG ÖL?
Az alábbiakban azt elemzem: nem biztos, hogy az „öl”, amire elsőre gondolunk. Nekem az az érzésem, hogy sajnos, a mostani diskurzusban, Ferenc pápa gazdasági tanításában, de elsősorban annak interpretálásában, „a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiöntik”. II. János Pált idézve a „szabad piacgazdaság” olyan rendszert is jelenthet, amely „elismeri a vállalkozás, a piac, a magántulajdon és ebből következően a termelőeszközök felhasználásával járó felelősség, valamint a szabad emberi kezdeményezés alapvető és pozitív szerepét a gazdasági életben”. Sajnos, éppen ez a felelősség és szabadság veszhet el, ha kizárólag a piaci kudarcokra koncentrálunk, és elfelejtjük, hogy a túlzott centralizáció és a szabályozói (kormányzati) kudarcok is nagy-nagy károkat okozhatnak és gyakran okoznak is. Ferenc pápa tanítását pedig teljes körűen kell értékelnünk, megismernünk, hiszen ő maga sem kizárólag bezárkózásra invitál minket: „A globalizáció és a lokalizáció között is feszültség keletkezik. A hétköznapi középszerűség elkerülése érdekében figyelmet kell fordítanunk a globális dimenzióra, ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk a helyi adottságokat, amelyeknek köszönhetően két lábbal állunk a földön.”(Evangelii Gaudium [továbbiakban – EG] 224.) Ráadásul a hitünkre vonatkozó megállapításokról sokszor kevés szó esik, pedig Ferenc pápa megnyilatkozásai, így az Evangélium öröme arról is szól: „Ne gondold, hogy jó katolikus vagy attól, ha misére mész, gyakran gyónsz, és olykor jótékonykodsz, együttműködsz a karitásszal, ám azután a világ lelke szerint élsz.”[1]
Bővebben...Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban
A második teremtéstörténet – Ádám és Éva története (Ter 2,4–3,24) – nemcsak a teológusok számára szolgáltat örök kihívást és inspirációt, hanem a filozófiai gondolkodásban is kiemelt jelentőségű. A 18. század második felében például fontos szerepet játszott a romantikus látásmód kialakulásában. Herder, Lessing, Kant és Schiller is a bibliai narratíva újrafogalmazásával, kreatív átírásával öntötte formába saját vízióját az emberi sorsról.[1] Ádám és Éva története a 20. században is megtermékenyítette a filozófiai gondolkodást. A múlt század egyik legfontosabb filozófusa, Paul Ricoeur például a gonosz szimbolizmusáról írt könyvében központi helyen elemzi a második teremtéstörténetet.[2] Közös ezekben a filozófiai olvasatokban az, hogy a bűnbeesés momentumára koncentrálnak, vagyis a paradicsomi állapot elvesztésére, ami azután alapul szolgálhat az emberlét jelen tapasztalatának, megosztottságának, kuszaságának, kilátástalanságának értelmezéséhez. Vagyis ezek az olvasatok rendszerint figyelmen kívül hagyják a második teremtéstörténet első felét,[3] amely a nemek létrejöttéről, az első nő megformálásáról szól. A nemek szétválasztása többnyire a bűnös emberlét alapvető megosztottságát szimbolizálja ezekben az értelmezésekben, vagy – ahogy például Ricoeurnél – a férfi és nő kettőssége az ember bűnre való alapvető fogékonyságának struktúráját adja.[4]
Bővebben...AVAGY: „SEMMI HATALMAT SENKINEK!”
Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban
Az európai lét krízisének csak két kivezető útja van: Európa vagy elpusztul, mert elidegenedik életének racionális értelmétől, és szellemellenességbe, barbárságba hanyatlik, vagy újjászületik a filozófia szelleméből, az ész a naturalizmust végképp leküzdő heroizmusa által. Európa legnagyobb veszélye a fáradtság. Küzdjünk e minden veszélyek legveszedelmesebbike ellen, mint „jó európaiak”, azzal a vitézséggel, amely a végtelen harctól sem riad vissza, akkor a Nyugat emberi küldetésében való hitetlenség pusztító tüzéből, a kételkedés izzó lángjából, a roppant fáradtság hamujából az élet új bensőségének és átszellemítésének főnixe támad fel mint hatalmas és távoli emberi jövendő záloga: Mert csupán a szellem halhatatlan.[1]
Edmund Husserl
Bővebben...Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban
Kókai Nagy Viktor biblikus teológus Pál apostol a hatalomról. Biblikus megfontolások a Róm 13,1–7 alapján címmel tanulmányt közölt az Egyházfórum 2017/3. számában.[1] A körültekintően szerkesztett, gazdagon jegyzetelt munka végén a Szerző így foglalja össze vizsgálódásának eredményeit:
Bővebben...A Róm 13,1–7 vizsgálata egyértelművé teszi az olvasó számára, hogy Pál, függetlenül a politikai hatalom minőségétől, annak pozitív vagy negatív voltától, egyetlen utat tart járhatónak a keresztyének számára: a hatalomnak való feltétlen engedelmességet. Ennek hátterében számos gondolat meghúzódhat, de a legvalószínűbbnek mégis az tetszik, hogy a keresztyének életét alapvetően nem a világ és az ezen belül megjelenő hatalom határozza meg. Éppen ezért valahol lényegtelenné is válik annak milyensége. Ami ennél sokkal fontosabb, hogy a közösség tagjai miként élik mindennapjaikat a világban és a gyülekezetben. Ez utóbbi azért válhat különösen meghatározóvá, mert a közösségen belül éppen azok a különbségek szűnnek meg a tagok között, amelyek a világban elválasztják őket, és mindezt a legfontosabb érték, a szeretet hívja életre. Ez a közösségi élet viszont feltartóztathatatlanul át tudja alakítani a keresztyének közéleti ténykedését, majd, noha roppant lassan, képes áthatni, átformálni a társadalmat is. Ennél jobb taktika pedig ma sem javasolható egy keresztyén embernek.[2]
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
„Épp elég, ha az egész életedben
csupán egyetlenegy imát tanulsz meg
– azt, hogy köszönöm.”
ECKHART MESTER
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
AZ AUTOKEIRIKUS SZEMLÉLETŐ PASZTORÁLPSZICHOLÓGIAI GONDOLATKÖR ALAPELEMEI
Bővebben...Sokféle szabadságképpel rendelkezünk, következésképpen igen nagyszámú, sok esetben egymást kölcsönösen kizáró szabadításképzettel. Ki, mitől, mire szabadít meg, illetve föl? Ezek a kérdések gyakran ellentétes, sajnos, nem ritkán fájdalmasan egymásnak feszülő válaszokat generálnak. Jelen tanulmányomban a szabadság fogalmát az autokeirikus[1] szemléletű pasztorálpszichológia gondolatkörének központi rendező elveként kívánom bemutatni. Teszem mindezt abban a reményben, hogy a tanulmányomban kifejtendő gondolatok a velük párbeszédet folytatók számára a szabadság fogalmának pontosításán túl, olyan közvetítő hatást fejthetnek ki, amely által annak ereje megtapasztalhatóvá válik.
Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
MI A GYAKORLATI TEOLÓGIA?
A gyakorlati teológia – vagy katolikus megfogalmazásban kissé pontatlanul pasztorálteológia – a 18–19. század fordulója óta azt a teológiai diszciplínát jelenti, amely Szabó Lajos értelmezésében „az Egyház életmegnyilvánulásaival és a szolgálatvégzők tevékenységével” foglalkozik mind egyéni, mind közösségi vonatkozásban.[1] A szakterület klasszikus felosztása a gyülekezeti lelkész (pap) feladatköreihez és az egyházi élethez igazodik. Ide tartozik a liturgika, a homiletika (igehirdetéstan), a kateketika (hitoktatás), a poimenika (lelkigondozástan), de egyes értelmezések szerint az egyházjog, az egyházi kommunikáció és a valláspedagógia is. Mindez nem jelenti azt, hogy a gyakorlati teológia a lelkipásztori feladatok ellátásának valamilyen technikai kézikönyve lenne, és használata egyfajta gyorstalpaló képzéssel is elsajátítható volna. A hit, a személyes elkötelezettség és a gyakorlati készség tehetnek ugyan valakit jó lelkipásztorrá, lelkipásztori munkatárssá, hitoktatóvá vagy újságíróvá, de önmagukban gyakorlati teológussá aligha. A gyakorlati teológia ugyanis elméleti, tudományos reflexió az egyházi cselekvésre, amelybe nemcsak a szűken értelmezett lelkipásztori tevékenység tartozik, hanem „az egyházi közösségek mai életformájának, kegyességi gyakorlatának és a társadalomban betöltött szerepének folyamatos kutatása” is.[2]
Bővebben...Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
A TORZULT HAGYOMÁNY
A hagyománytematika kiemelt eleme a hiteles és a torzult hagyományok kérdésköre. Amikor a reformáció 500. évfordulójára emlékezünk, különösen is átérezhetjük ennek súlyát és jelentőségét. Luther szerint a keresztény életnek Isten Szavára kell alapozódnia, ezért a hívő számára a legfontosabb az Ige hallgatása és befogadása: „Solae aures sunt organa christiani hominis” – ’Csak a fülek a keresztény ember érzékszervei’.[1] Ebből kifolyólag csupán az a két szentség maradhat meg az egyházi élet gyakorlatában, amelynek világos és biztos szentírási alapja van (a keresztség és az Eucharisztia), még ezen – a középkori hittani gondolkodás szemében hangsúlyos – téren sincs a pusztán egyházi hagyományoknak semmiféle kötelező erejük. Luther számára ugyanis a nem írott hagyományok, illetve az azokon (is) alapuló egyházi gyakorlatok – ha nem a Bibliából forrásoznak – megsebzik, megsértik, megrontják a Szentírás tiszta értelmét és tekintélyét: isteni legitimációt kívánnak adni pusztán emberi megszokásoknak. Ezek lehetnek fontosak, bizonyos azonban: nincs közöttük olyan, amely fölérhetne a Szentíráshoz. Ugyanakkor azt is látnunk kell, miként erre Hanns Rückert figyelmeztet, hogy a lutheri sola Scriptura korántsem jelent egyfajta betű szerinti Biblia-monizmust, hiszen a nagy reformátor számára az Isten szava mindig „viva vox Evangelii”, ’az Evangélium eleven szava’, amely soha nem azonos mindenestül az írott szóval.[2] A hagyománykritikának és a sola Scriptura Luther utáni, a protestáns ortodoxiában elterjedt, szélsőséges értelmezésének máig ható következményei vannak, amelyeket – neves fundamentál-teológusok segítségével – így lehet összegezni:
Bővebben...Megjelent a Egyházfórum 2017/4. számban
ÚTON A BIBLIKUS – KERESZTÉNY IDENTITÁS FELÉ *
A menekültválságot követő vitában felvetődő egyik fontos kérdés: a keresztény identitás. Konkrétan: a menekültekkel való szolidaritás vagy a be/elzárkózás-e a keresztény magatartás? Az ószövetségi tanúság egyik meghatározó szakaszának, a 2Móz 34,6–7-nek Walter Brueggemann és John Goldingay általi vizsgálatával kezdem. Majd, mielőtt néhány újszövetségi szakaszt elemeznék, azt is vizsgálom, Isten önkijelentése és önjellemzése milyen elvárásokat támaszt Izráellel szemben. Ezek után röviden kitérek arra, milyen Istent követtek az első keresztények, és hogyan gyakorolták az isteni irgalmasságot, végül pedig általános következtetéseket vonok le a biblikus-keresztény identitásra nézve.
Bővebben...