Szerző: dm

Mindenképpen örvendetes a pedagógusok minapi ígéretes felbuzdulása, protestálása és pro-testálása egyaránt, vagyis az, hogy nem csak valami ellen (és persze bővel van mi ellen: kerettanterv, KLIK, öncenzúra-kötelezettség, egyentankönyvű diktatúra), hanem valami mellett is (és, hála Istennek, és a pedagógusok ihletett kreativitásának: akad ötlet, program és stratégia is.) Egy valamit azért hiányolok: heves tiltakozást a másodlagos frissességű pedagógiai jelenségek ellen.

Vannak művészeti ágak, amelyek kora ifjúságára a fekete-fehér szemlélet volt a jellemző. Ilyen volt a fotózás, a filmezés és a televíziózás is.  A fejlődés során kinőtték ezt az egyoldalú megjelenítési módot.  Bizonyos értelemben ilyen volt a szépirodalom romantikus korszaka is; hősei vagy gonosz „feketék“, vagy makulátlan „fehérek“ voltak. Ma már jobbára ez is a múlté. Csak egyetlen művészeti ágnak nem sikerült megszabadulni ettől, és ez a köztéri portré-szobrászat, amely a létéhez nélkülözhetetlenül a politika hatalmi és anyagi támogatását igényli. Ennek máig ható eredménye, hogy minden alkotása létrehozásakor esetenként szélsőséges vitákat kavar. Végig követhető szinte az emberiség története a képrombolóktól napjaink Iszlám államáig, és vele párhuzamosan a minél gigantikusabb alkotások elszánt létrehozásáig. (Gondoljunk csak a Kínában nem régen elkészült 35 méteres Mao-szoborra, vagy a lengyel törekévésre, hogy létrehozzanak a Rióban található óriás Krisztus-szobornál egy még nagyobbat.)