Vannak művészeti ágak, amelyek kora ifjúságára a fekete-fehér szemlélet volt a jellemző. Ilyen volt a fotózás, a filmezés és a televíziózás is. A fejlődés során kinőtték ezt az egyoldalú megjelenítési módot. Bizonyos értelemben ilyen volt a szépirodalom romantikus korszaka is; hősei vagy gonosz „feketék“, vagy makulátlan „fehérek“ voltak. Ma már jobbára ez is a múlté. Csak egyetlen művészeti ágnak nem sikerült megszabadulni ettől, és ez a köztéri portré-szobrászat, amely a létéhez nélkülözhetetlenül a politika hatalmi és anyagi támogatását igényli. Ennek máig ható eredménye, hogy minden alkotása létrehozásakor esetenként szélsőséges vitákat kavar. Végig követhető szinte az emberiség története a képrombolóktól napjaink Iszlám államáig, és vele párhuzamosan a minél gigantikusabb alkotások elszánt létrehozásáig. (Gondoljunk csak a Kínában nem régen elkészült 35 méteres Mao-szoborra, vagy a lengyel törekévésre, hogy létrehozzanak a Rióban található óriás Krisztus-szobornál egy még nagyobbat.)
Vannak művészeti ágak, amelyek kora ifjúságára a fekete-fehér szemlélet volt a jellemző. Ilyen volt a fotózás, a filmezés és a televíziózás is. A fejlődés során kinőtték ezt az egyoldalú megjelenítési módot. Bizonyos értelemben ilyen volt a szépirodalom romantikus korszaka is; hősei vagy gonosz „feketék“, vagy makulátlan „fehérek“ voltak. Ma már jobbára ez is a múlté. Csak egyetlen művészeti ágnak nem sikerült megszabadulni ettől, és ez a köztéri portré-szobrászat, amely a létéhez nélkülözhetetlenül a politika hatalmi és anyagi támogatását igényli. Ennek máig ható eredménye, hogy minden alkotása létrehozásakor esetenként szélsőséges vitákat kavar. Végig követhető szinte az emberiség története a képrombolóktól napjaink Iszlám államáig, és vele párhuzamosan a minél gigantikusabb alkotások elszánt létrehozásáig. (Gondoljunk csak a Kínában nem régen elkészült 35 méteres Mao-szoborra, vagy a lengyel törekévésre, hogy létrehozzanak a Rióban található óriás Krisztus-szobornál egy még nagyobbat.)
Mindehhez képest viharnak tűnik egy pohár vízben a tüntetésektől és ellentüntetésektől kísért tavalyi vita egy felállítandó Hóman Bálint-szobor körül. A kezdeményezők szerint történészként maradandót alkotó tudós volt, akinek politikusként – kultuszminiszterként és Székesfehérvár országgyűlési képviselőjeként is – sok jótétemény fűződik a nevéhez. Az ellenzők nyíltan hangoztatott antiszemitizmusát vetik a szemére, aki részt vett a zsidótörvények megfogalmazásában, és hozzájárult a deportálásokhoz, és ötszázezer zsidó honfitársunk halálához. Ezeknek a vádaknak súlyát nem enyhíti, hogy a hadüzenetnek – amiért elítélték, és a börtönben halt meg – nem volt felelőse, és ezért rehabilitálták.
A kérdés, amelybe – most kiderült – az Egyesült Államok elnöke is beleszólt, mára eldőlt: nem lesz szobra Hóman Bálintnak. De amíg ez bizonytalan volt – a probléma egyetemes jellege miatt –, megpróbáltam lehetséges megoldásokon gondolkodni.
1. Ha csak a történésznek szerettek volna emléket állítani, nem politikai indíttatásból, politikai nézeteitől függetlenül, vele együtt elkészíthették volna alkotótársának, Szekfű Gyulának is a szobrát, ahogy pl. egymás mellett áll Goethe és Schiller szobra Weimarban.
2. Talán meghökkentőbb, amit egy másik lehetséges megoldásként gondoltam. A franciák nemzeti szentjét, Jean D’Arcot már röviddel a koncepciós perét és kivégzését (1431.) követően rehabilitálták, de szentté avatására csak a múlt század húszas éveiben került sor. (Ahogy a mi középkori Árpádházi Szent Margitunkéra 1943-ban.) Az ezt követő eseményekről Paul Johnson: Hősök című könyvében olvashatunk:
„Nevének több angliai templomot szenteltek. Valakinek volt elég esze, igazságérzete és humora ahhoz is, hogy a Winchester székesegyházban, az elítélésében szégyenletes mellékszerepet játszó Beaufort bíboros síremlékével szemben szobrot állítson neki.”
Ha politikai támogatással felállították volna Hóman Bálint szobrát, azok, akiknek van elég bátorságuk, eszük és igazságérzetük, megkísérelhették volna, hogy mellette szobrot állítanak pl. a zsidó üldözöttek életét mentő vértanú, szociális nővérnek Boldog Salkaházi Sárának is.
Az esetnek a konkrétumon túlmutató tanúsága, hogy azok, akik szobrot akarnak emelni bárkinek, gondolniuk kell arra, hogy az idealizált ábrázolás minden esetben torzítani fog. Kérdés, hogy a vélt politikai nyereségen túl, milyen tulajdonságai billentik a mérleget mégis a javára, és a kiválasztott személyét illetően sikerül-e valamiféle közmegegyezésre jutni.
Ma is megfontolandók Szent Ágostonnak közel 1600 éve leírt sorai: „A Szent Szűz Mária kivételével, ha az összes férfi és női szentek itt élnének, és megkérdeznénk őket, vajon bűn nélkül valók-e, mindannyian egyhangúan kiáltanák: Ha azt mondanánk, nincsen bűnünk, magunkat csapnánk be”.
Winkler Lajos