Az Egyházfórum Alapítvány Kuratóriuma a Fidentia pro ecclesia Emlékérmet 2014-ben dr. Kis György plébánosnak ítélte oda posztumusz, születésének századik évfordulója és a hetvenedik holokauszt-emlékév alkalmából azért az egész papi működését meghatározó munkálkodásáért, amelyet a katolikus egyházban tapasztalt zsidógyűlölet föltárása és meghaladása érdekében végzett.
Kis György 1914 novemberében született Adonyban, katolikus családban, felmenői azonban zsidó származásúak voltak. Teológiai tanulmányait Innsbruckban végezte. Szerzetes szeretett volna lenni, ám kérését származása miatt elutasították. 1944-ben Schlachta Margittal részt vett a zsidók mentésében. 1951-ben „békegyűlési” magatartása miatt „a béke és a dolgozó nép ellenségé”-nek nyilvánították. 1956-ban gyógyszert és kötszert szállított a forradalom sebesültjeinek, amiért a forradalom leverése után két hétre bebörtönözték. Ezután Bakonyszentlászlón volt plébános.
1978-tól 1984-ig az ausztriai Aurachban szolgált. Ott írta meg Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával című könyvét, amely itthon csak magánkiadásban jelenhetett meg, németül pedig az Egyházfórum adta ki. A könyvhöz Karl Rahner írt előszót. Magyarországra 1987-ben térhetett vissza, újra Bakonyszentlászlón lett plébános, ahol a zsidó–keresztény párbeszéd elősegítésére két házat épített, de terve egyházi körökben nem talált kedvező fogadtatásra. Az egyik házat végül a Magyar Máltai Szeretetszolgálatra hagyta, a másik (Szent Edit Stein Ház) mind a mai napig lelkigyakorlatos házként szolgál.
Nyolcvanas éveiben írta meg Töprengéseim az egyházról című könyvét, amely szintén az Egyházfórum gondozásában jelent meg. Ebben „az öreg plébános… sivatagi ösvényeken vándorol”, és beszél az egyház nehézségeiről, saját aggodalmairól és bizonytalanságairól. Meggyőződése, hogy a „kereszt teljes igazsága […] reményt és bátorságot önt belénk” (Bernhard Häring). Gyuri bácsi szomorúan vette tudomásul, hogy könyveit az egyházi könyvesboltok nem árusították.
2005 februárjában halt meg Bakonyszentlászlón.
KIS GYÖRGY EGYIK UTOLSÓ LEVELÉBŐL W. J.–NEK [1]
2004. május 10-én szülőfalumba, Adonyba látogattam. Megnéztem az indiai apácák által épített és vezetett új idősek otthonát, és beszéltem a fogadószobában Annie nővérrel, a főnöknővel. A társalgóteremben a ház idős lakóival is találkoztam.
Feltehetően földi életemben utoljára jártam a hajdan olyan nagyon és bensőségesen szeretett szülőfalumban. Egy benső hang szólított: mennem kell. Fel kellett kérnem egy ismerőst, hogy autómmal, amelyet immár én nem vezethettem, vigyen oda. Ezt természetesen meg kellett fizetnem. A kasszámhoz mérten jelentős óradíjat fizettem. Fehérvár körzetében élelmet vásároltam a Tesco áruházban.
Az adonyi Mária Ház idős lakói között ismerősökre találtam. Többen megszólítottak. Hollentonner Istvánné a kezembe nyomott egy géppel írott emlékiratot. Hazatérve elolvastam ezt, még lefekvés előtt. Az érzelmek és gondolatok mindmáig tótágast állnak bennem. Részben rejtelmesek, mert elvezetnek a legsötétebb emberi, sőt egyházi mellékzöngékhez is, de egyben mély tónusban és nagyon síró akusztikával pendítik meg az érzékeny szívű, az élettől már búcsúzó, öreg katolikus pap lelkének legmélyebb húrjait is. Az indiai főnöknőnek, Annie nővérnek, az adonyi idősek otthona vezetőjének felajánlottam bakonyszentlászlói házamat. Nyissanak benne idős papok számára egy szeretettől, jóságtól sugárzó, lelki melegséget, empátiát árasztó – azaz a szenvedő embertárs sorsában őszintén osztozni kívánó menedéket! Például a kor rideg, fagyos hidegétől már félig megdermedt, emberileg kifáradt, öreg, nyugdíjas papoknak.
A Hollentonner Istvánnétól olvasásra kapott feljegyzés alapján az asszony még leánygyermekként, serdülő éveiben (1935–1943) egy „egyszerű, de szép tanyán” lakott a családjával. Voltak lovaik, teheneik, sertéseik, nyilván aprómarháik, és ezért a fiú- és leánygyermekeket már korán befogták mezőgazdasági, tanyasi munkára, az állatgondozás nem könnyű feladataira. A családi gazdaság viszonylag jelentős volt: 65 kataszteri hold. A hajdani Koháry grófi birtokot a népes család Kecskemét városától bérelte. A feljegyző asszony úgy jellemzi vállalkozásukat, hogy „nehéz munkával, szegényen, de megéltek”. A tanyától 3 kilométernyire volt az iskola, ezért a gyermekeknek oda-vissza, télen-nyáron 6 kilométert kellett naponta gyalogolniok. A hat gyermek mind tehetséges, jó tanuló volt, de nem tudtak az elemi iskola után középiskolába jutni, mert a családi gazdaságban minden munkás kézre szükség volt.
Sokat sejtetőn jegyzi meg a történés szerkesztője: „Aztán jött a háború, minden borzalmával. Apám, mivel az első világháborúban négy évig volt hadifogoly, nem kívánt többé találkozni az orosz megszállókkal, ezért, mikor ezek a tanyától 10 kilométerre voltak, felakasztotta magát.” Leányának sikerült a papát levágni, és így életét megmenteni, meghosszabbítani. „Mikor Apa feléledt, azt mondta: »Irgalmas Isten, még mindig vagyok! Miért vágtatok le? Úgy szerettem volna meghalni!«” 10 évet élt ezután még örökös szorongással és családja iránti féltéssel. Érdekes katolikus erkölcstani eset! A papa az „Irgalmas Isten”-hez folyamodott, amikor leánya levágta a kötélről, és nem engedte meghalni. Pedig a katolikus erkölcstan súlyos, halálos bűnnek nevezi az öngyilkosságot. Furcsa, hogy hívő, jeles magyar államférfiak is öngyilkosok voltak. Gróf Széchenyi István, gróf Teleki Pál stb. Ezeknek dísztemetésük volt. Talán egy köznapi öngyilkos katolikust pedig pap nélkül kellett elhantolni… Az élet rendellenességei! Sokszor gondoltam: azt vagy azokat nem volna szabad egyházi temetésben részesíteni, akik egy-egy embert az öngyilkosságba kergettek…
A háború első áldozatai a fiatal férfiak voltak, akik milliószámra, kölcsönösen megölték egymást.
Az előrenyomuló orosz katonák a fiatal nőket megerőszakolták. Mindenre képes vadállatoknak bizonyultak. „Egy egész életre szóló, soha nem feledhető borzalom!”
Következett a háború után újrakezdődő élet. 50–60 lábasjószág, egy öreg tehén, egy malac és két gyengébb ló. A szarvasmarhákat, sertéseket hadtápként teherautókon elvitték… Még az ágyneműket is elpusztították.
A család puszta életén kívül semmi sem maradt. A hatgyermekes családot kulákoknak nyilvánították. Megkülönböztetett népellenséggé váltak.
A háború végén rengeteg fiatal halott katona feküdt szerteszét a földeken. Ez 1944 őszén volt. 1944–1945-ben, aratás után a gabona egy részét szalmával kibélelt vermekbe elásták. A legelemibb konyhaszükségletekért: sóért, cukorért stb. 15-20 kilométert kellett a családtagoknak megtenni. Kecskemétre kellett járniok.
1945 késő tavaszán kezdett ismét újraéledni a tanyasi élet. Jött a földosztás. Minden család kapott 15 kataszteri holdat. A cél volt, hogy a családtagok műveljék a földet. Az ötvenes évek elején lassan megkezdődött a téeszbe kényszerítés. Sok ún. kisgazda soká maradt a községházán, míg „belátták” szegények, hogy a téeszgazdálkodás lesz számukra és az egész országra a legelőnyösebb… Az asszony 1960. május 3-án belépett az adonyi téeszbe. Rövid elemzésében úgy nyilatkozik, hogy „a közösben azért könnyebbé vált a munka, mint magányosan, egyedül…” A régi menetrendben, magánosan, majdnem éjjel-nappal kellett a gazdálkodó család tagjainak dolgozni. A téeszek létrejötte óta csak napi nyolc órát. Az 5–8 ezer holdas gazdaságok a közös megmunkálás esetén komoly jövedelmet hoztak. A dolgozók kevés pénzhez jutottak, de minden „természetbenit” bőven kaptak, mellyel a család szolid életlehetőségeit kielégítették. Az asszony traktorossá lépett elő. Valóban nem női tennivaló, de a materialista szemléletben e téren nem létezett a nemek között különbség.
Érdekes részlet az az asszony beszámolójában, hogy mennyire megnyerték tetszését a szocialista utazási, világlátási ingyen utak, élmények és ezek között a különféle újdonságok, pl. Oroszország megnézése, a szentpétervári cári palotának a megtekintése, hazai üdülőhelyeken történő ingyenes pihenők… Az íráson alá van írva: Tokaji Ferencné. Nem tudom, ő hozzátartozója-e az írásokat nekem olvasásra kikölcsönző Hollentonner Istvánnénak.
1975-ben kinevezték – élelmezési ismeretek nélkül – üzemi konyhafőnöknek. 1983. január 1-jétől vált nyugdíjassá.
1949-ben kezdett „járni” egy fiúval. Akkor 22 éves volt. Előtte csak „tisztán” kereste (keresztény szemlélet) – mint írja, a „nagy Őt”. Az első italos, csélcsap embernek nyilvánult. Leányélete teljesen érintetlen és tiszta volt. Aztán házasságközvetítőhöz folyamodott. Sokan megkeresték, de – mint írja – egy adonyi idősebb ácsnak mondott „igent”. Az esküvő után egy héttel az anyóst agyvérzés érte, lebénult. Az új asszonynak kellett ápolni. Mikor a „mama” meghalt, már öthónapos terhes volt. Férje örült az első gyermeknek. 1953-ban született az első kislány. Fél év múltán ismét terhessé vált. Ez az ún. Ratkó-korszakban történt. Egy gyógynövény alkalmazásával abortuszt követett el a megfogamzott élet ellen. Ezt minden észrevehető emóció, illetve lelki megrendülés vagy keresztényi bűntudat nélkül jegyzi fel. Nyolc év alatt hétszer volt terhes, de ekkorra – mint írja – már megtanult védekezni. Előzetesen „fiatalok, felvilágosítás nélküliek és »tudatlanok« voltak”. Hét terhességből – mint az asszony írja – két kislányt hozott a világra. A fiatalabb kislány, Ibolya, egészségügyi szakiskolás lett. 15 éve főnővér abban a kórházban, ahová gyakorlatra járt. Idősebb lánya, Erzsébet, közgazdasági szakiskolát végzett. Mindkét lány jó sportoló. Anyjuk azt írja, hogy „büszke lehet rájuk…” Megjegyzi, hogy „leány korában teljesen tabutéma volt a nemi életről szót ejteni”. Nem voltak ők – mondja – akkor sem buták, csupán tudatlanok!
KORSZAKVÁLTÁS
Nemcsak az abortuszban ér el szegény Magyarország Európa-méretű rekordokat, hanem a teljes szexuális eltévelyedéseknek – a keresztény erkölcs nyelvén szólva súlyos, halálos bűnöknek – mérlegén is. A méregdrága áron konyhámat bemeszelő festőmesternek […] gyermekei már a helyi discóban szórakoznak, ahol fiú fiúval táncol és leány a leánnyal… Ezt a kedves adonyi, falumbéli néni még nem ismerte. Ez a „tudás” szerencsére még az ő felvilágosodási programjában sem szerepelt. Sőt a nyelvtanilag is újdonságszámba jövő kijelentés sem, hogy a szülők vasárnap, ünnepnap „nem igazán” szoktak templomba járni. Hajdanán, mint kezdő katolikus pap, azt tanultam Innsbruckban világhíres erkölcstan-professzoraimtól, hogy a házasoknak súlyos bűn terhe mellett nem szabad mesterségesen és előzetesen sem védekezni a fogamzás ellen. Mint ma egyik kedves, naiv, még ifjúnak nevezhető (az aggastyánok közé ékelt) papkolléga kiemelte: „illetve szabad védekezniök úgy, hogy kiszámítják a havi fogamzásképtelen időket, és kizárólag akkor élnek házaséletet…” Sajnos ez az absztrakt és cölibátusban élőktől kiagyalt módszer a gyakorlatban – mint közismert – nem állta meg a helyét. Viszont rengeteg és sokrétű tragédiát idézett már elő…
De kedves Földim, akitől az irományt kaptam, hadd emlékeztessem én is, a 90. életévében lévő katolikus pap, a boldogult dr. Kis adonyi ügyvédnek a fia, egyre s másra. Bizonyára tudja, hogy szüleim és a család őseredetileg zsidó vallású volt. Kiemelem a „vallású” szót, mert csupán vallásilag voltak őseim zsidók… Egyébként nagyszüleim is Sáros vármegyében, Eperjesen, Töltszéken vagy anyai részről Zemplénben, Nagygéresen, Királyhelmecen mindig magyaroknak vallották magukat, és kizárólag magyarokkal házasodtak. Akik Adonyban édesapámra emlékeznek, tudják, hogy milyen hitvalló katolikus férfi volt. Oszlopos tagja a Credo Egyesületnek, főkortese az adonyi képviselőségre pályázó akkori szigorú plébánosunknak, a prépost úrnak, Csöngedy Gyulának. A falubéli szegényeknek készséges és áldozatos ügyvéde volt édesapám. Milyen gondviselésszerű volt, hogy kalocsai gimnáziumi érettségimnek első napján a Mindenható, váratlanul elszólította őt az élők sorából! 52 éves korában kapott szívinfarktust.
De arról sem szabad az adonyiaknak megfeledkezniök, hogy milyen volt az adonyi zsidóknak sorsa a hitleri üldözések idején, az úgynevezett nyilas korszakban. Dr. Szilágyi Ignác ügyvédet halálra verték, hogy megmondja, hol rejtette el házának udvarán elásott aranyait. Feleségét, Károly fiát megölték. A Farkas kereskedőcsaládnak majd minden tagját elhurcolták, meggyilkolták. Az idős Farkas mamát István fiával, annak fiatal feleségével, kisgyermekével. A kereskedőcsaládnak Katalin lányát és annak férjét, Pajzs Elemér írót, aki megírta Salazar portugál diktátor életét, és így a budapesti portugál nagykövetségen kapott családjával ideiglenesen menedéket, felnőtt fiúgyermekükkel együtt ölték meg. Imre gépészmérnök fiát és feleségét Budapesten ölték meg. Megjegyzendő, hogy Imre Németországban, Braunschweigban végezte el a műegyetemet, mert az úgynevezett numerus clausus magyar kirekesztő törvény miatt Budapesten, mint zsidót, nem vették fel a műegyetemre. A legidősebb Farkas fiú, Bertalan és a legfiatalabb, János, akik munkaszolgálatosok voltak, és később tértek haza, megmenekültek, és kivándoroltak Izrael államba. Bercivel többször váltottunk levelet. Ő nem tudott megszokni Izraelben… Azt írta nekem levelében, hogy honvágya van az adonyi Böndi gödör után…, amely az úgynevezett Csanádiban elterülő pocsolya volt, messze a falu belső részeitől.
Nem is hiszik Adonyban, akik engem ismertek, aki egyszer három napon át lelkigyakorlatos beszédeket is tartottam Lendvay Zoltán kollégámnak és barátomnak meghívására adonyi templomunkban, hogy nekem, a tiszta katolikus nevelést kaptam (gimnáziumban a kalocsai jezsuita internátusban és középiskolában, a teológián, az innsbrucki jezsuita egyetemen) és kisgyermek koromban részesültem a keresztség szentségében, szintén sokat kellett szenvednem, méghozzá katolikus egyházi emberektől, őseimnek ószövetségi származása miatt!
Ez nem énmiattam, hanem a mi Urunk Jézus Krisztusnak, édesanyjának, Máriának és jegyesének, Józsefnek, valamint Jézusnak 12 apostola miatt volt égbekiáltó bűn és szentségtörés. Nem elfelejtendő, akkor is az lett volna, ha történetesen mindnyájan zsidó vallásúak maradtunk volna. De miután Isten kegyelméből Szüleim is, a nagyszülők és a rokonoknak túlnyomó többsége katolikus keresztényekké lettek, így kétszeresen súlyos bűn volt – úgynevezett keresztény részről – az üldöztetésük. Adolf Hitlernek őrjöngő, őrült eszméi 1944-ben érték el tetőfokukat. Ezeknek a hatalma alatt álló országokban sok millió zsidó eredetű ember, közöttük katolikus keresztények is, sőt, papok és szerzetesek estek áldozatul. Köztük a két Stein testvér, német kármelita nővérek. Edit Stein, a Szent Keresztről elnevezett Terézia Benedikta nővér volt, akit II. János Pál pápa szentté, Európa védőszentjévé avatott.
Mikor jó Édesapám 1932. május 17-én Adonyban, kalocsai írásbeli érettségimnek első napján, hirtelen és váratlanul szívinfarktusban meghalt…, mivel oszlopos tagja volt az adonyi egyházközség Credo Egyesületének, Majláth János akkor adonyi káplán, a Credo újságban a következő cikket írta Édesapámról:
DR. KIS JENŐ RAVATALÁNÁL[2]
„Nagy gyásza van az adonyi r. k. egyházközség és Credo Egyesület minden tagjának. A Mindenható kifürkészhetetlen akarata váratlanul ragadta el tőlünk dr. Kis Jenő ügyvédet, egyházközségi képviselőtestületi tagot és Credo-testvért. Halála kimondhatatlan csapást és következményeiben még felmérhetetlen veszteséget jelent az egyházközségnek, annál is inkább, mivel hozzá voltunk szokva, hogy minden egyházi és társadalmi megmozdulásban Kis Jenő agilitását és áldozatos munkáját nem tudtuk nélkülözni.
A hitvalló életű férfit 52 éves korában hirtelenül ragadta el tőlünk a halál. Nem lázadozunk, nem zúgolódunk az isteni Gondviselés ellen, csak végtelenül lesújt, hogy most, amikor egyházközségünk heroikus küzdelmet folytat a modern idők istentelen áramlataival, most válik ki a csatasorból az a férfi, aki hitvalló életével, áldozatos munkájával, lelkiségével példája volt az embereknek. Mi megnyugszunk az élet és halál kérdése felett döntő Isten akaratában, de a szomorú ravatalnál, a válás percében érezzük, hogy szakadék tátong a lelkünkben, érezzük, hogy a munka porondjáról letűnt egy vezér, de azt tudjuk, hogy őt egyhamar felejteni, de pótolni sem lehet. A Mindenható, aki nem kicsinyes, emberi szemszögből nézi az életet, mint mi, korlátoltak, bizonyára jobban tudja, mi válik az ő lelke nagyobb hasznára. Mi csak hálával tartozunk a Gondviselő iránt, hogy megengedte azt, hogy vele éljünk és dolgozzunk.
Kis Jenő aktív katolicizmusával egyik legerősebb oszlopa volt az egyházközségnek. Ha valami munkáról, segítségről, vagy áldozatkészségről volt szó, ő mindig rendelkezésre állt, még akkor is, ha ez anyagi áldozatába került.
A szíve ölte meg, az a szív, amely olyan melegen tudott dobogni, ha szegényekről volt szó. Lerongyolódott szegény emberek, pénztelen ügyfelek kopogtattak irodája ajtaján, és egyik sem távozott anyagi vagy erkölcsi támogatás nélkül. Az ő életének és munkásságának legnagyobb dicsérete azok a könnycseppek voltak, melyeket ezek a szegény emberek hullattak temetése alkalmával csendben, észrevétlenül.
Hosszú időn át tevékeny szereplője volt Adony társadalmi életének. Ügyvédi működésének főelve: szeretet és igazság. E kettőnek harmonizálása tette ki az ő lelki alkatát. Azért halt meg szegényen, mert nem ismerte ezt a szót: jogtalanság. E sorok írójának mondta nem is régen: ha akartam volna, többszörös háztulajdonos lehetnék, de nem vitt rá a lelkiismeretem.
Kemény férfiélete a kath. férfiak példája volt. Sok kereszttel látogatta meg az Úr. De hívő, kath. lelke a keresztek és kellemetlenségek között is megtalálta a megnyugvást a Mindenható Gondviselésében. A sok kereszt mellett sok kegyelmet is kaphatott, mert őszinte, becsületes lelkének egyensúlya sohasem ingott meg.
Mi pedig, kik vele éltünk, vele dolgoztunk, arra kérjük az élet és halál Urát: adjon az ő lelkének örök nyugodalmat.”
Temetése május 18-án volt. A temetési szertartást Kéri Ferenc prépost, kerületi esperes végezte Gerencsér János plébános és Majláth János káplán segédletével. A temetésen a község apraja-nagyja s a szomszédos falvak számos tagja vett részt. Ott voltak: Zichy Lívia grófnő, Oberndorfné, Zichy Paula grófnő, Csikós Andor takarékpénztári vezérigazgató, a főszolgabíróság képviselője, Polczer Gyula takarékpénztári igazgató, Bálint Lajos, az adonyi takarék igazgatója, dr. Farsang Endre járásbírósági elnök, dr. Hekler Elek járásbírósági elnök, Ferdinándy István szolgabíró, dr. Majunke Ernő kir. járásbíró, dr. Bartha Zoltán kir. járásbíró, Kovács Lajos, Erdélyi Gyula, Szilágyi Ignác, Szegi Ferenc, Pethő Vilmos ügyvédek, Graffy István, Forster János, Tremkó György v. jegyzők, dr. Sándor Mihály orvos, dr. Schwanner Jenő állatorvos, Szűcs Imre adóhivatali főnök és mások. Testületileg vettek részt az adonyi r. k. egyházközség, a Credo Egyesület, a tűzoltó-testület, a község képviselőtestülete, az Iparoskör és az Iparos Dalárda Turcsi Lajos karnagy vezetésével. A sírnál Kéri Ferenc esp. plébános, dr. Hekler Elek kir. járásbírósági elnök az egyházközség és a Credo Egyesület nevében, dr. Szilágyi Ignác az ügyvédi kamara nevében búcsúzott az elhunyt jó baráttól. A szertartást az Iparos Dalárda gyászéneke fejezte be.
[…]
Az idős, kedves adonyi asszony és az összes régi ismerősök, akik olyan szívesen fogadták váratlan betoppanásomat az indiai nővérek által létesített és vezetett, szép adonyi Mária Otthonba, nem is sejtik, hogy földijüknek, akit valaha otthon csak „Kis Gyurká”- nak neveztek, a Kis ügyvéd fiának… mi mindent kellett kiállnia 90 földi év alatt, azaz 18. évétől, mikortól búcsút mondott örökké szeretett Adonyának, szülőfalujának, mindmáig, e hosszú 72 év alatt!
[…]
Milyen kutya-helyzetben vagyok most, életemnek 90. évében. (Fél év választ el a 90. születésnapomtól.) Igaz, a Mindenható csodálatos módon enyhítette szívpanaszaimat. Pedig majd három éve azt hittem, hogy immáron befejezem. Nagy bajom, hogy egyedül élek ötszobás bakonyszentlászlói házamban, és egyszerűen nem bírok magammal… Borzasztóan sínylem a magamra hagyatottságot, a segítséghiányt.
Sokat próbáltam tenni az utolsó 18 év alatt Isten dicsőségére. Mert elméletileg nem fér hozzá kétség, hogy – sok-sok más probléma között – Istenünknek dicsőségére szolgálna, ha az Úrnak 2004. évében, 40 évvel a II. Vatikáni Zsinat és XXIII. János pápa után, no és 2000-ben, II. János Pál pápának Jeruzsálemben, a Siratófalnál történt bocsánatkérése után, magyar katolikus egyházunk is hajlamossá vált volna arra, hogy felszámolja az ősi keresztények közé kérlelhetetlenül beágyazódott faji zsidógyűlöletet, melyet világiasan antiszemitizmusnak, antijudaizmusnak, magyarul: faji zsidógyűlöletnek nevezünk!
A keresztény erkölcstan egyáltalában nem ad helyet az embertárs iránti gyűlöletnek, még akkor sem, ha ez súlyosan megbántott bennünket, és nem hajlandó ezt a cselekedetét jóvátenni. De lehet-e állítani, hogy a világon élő összes zsidó származású ember megbántotta volna a nem zsidó eredetűeket? Mert azáltal, hogy valaki egy zsidó családban születik és nevelődik, vagy egy afrikai, sokistenhitet valló, babonákkal teli ősvallásban, vagy hindu, harcos mohamedán hitben, még nem lesz az emberiségnek megvetendő ellensége. Nem is szólva arról, hogy születési körülményeiről nem tehet a csecsemő. Például csekélységem. Vagy hadd nevezzek meg néhányat: zsidó származású katolikus papokat, pl. Sík Sándor piarista egyetemi tanárt és költőnket, Lustiger bíborost, párisi érseket, aki 16 éves korában keresztelkedett meg, és édesanyját a hitleristák Auschwitzban elégették. Ugyanúgy, mint a kármelita nővért és testvérét, Edit Steint és Ernát. Vagy a neves magyar költőt: Radnóti Miklóst, aki szerencsétlen, holtig kimerült, munkaszolgálatos társaival 1944 őszén gyalogosan vonult át a jugoszláv bori rézbányából Románd községen, ahol akkor plébánoskodtam. Egyik társa, Farkas Bálint – alig húszéveske – a kimerültségtől Romándon meghalt. Én temettem el a romándi temetőben. Csont és bőr volt. Zsebében találtam egy Sík-Schütz imakönyvet és egy noteszt, amelyben leírta, hogy a gonosz „keresztény” keretlegény hogy kínozta őket, a halálra ítélt munkaszolgálatosokat. Köztük menetelt Abdáig Radnóti Miklós is. Ott leült az útszélre, mielőtt a kimerültségtől kilehelte volna a lelkét. Ott írta meg utolsó költeményét: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult…”[3]
Hát, igen! Akkortájt én, mint a veszprémi egyházmegyének papja, a kis sváb községnek, Romándnak plébánosa, szintén megkaptam a magamét a veszprémi püspöki hivatalnak nem éppen nagyon ősmagyar eredetű papjaitól, az úgynevezett aulikusoktól, és magától Rott Nándor püspöktől is: „Mi nagyon becsüljük kedves Gyurit, de beláthatja, hogy a mai időkben származása miatt ügyelnünk kell arra, hogy Krisztus ügye kárt ne szenvedjen… Talán a legjobb lenne, ha kedves Gyuri kivándorolna Amerikába…”
Szerettem volna szerzetbe lépni. Ez 1933 nyarán történt. Egy év innsbrucki Canisianum, filozófiai képzés volt már mögöttem, jezsuita elöljáróimnak nem kevés elismerő dicséretével. Míg nem látta meg a fehér ruhás szerzetesrend őseimnek zsidó eredetéről tanúskodó személyi okmányaimat, semmi baj nem volt… Mint mondták, örömmel fogadnak a rendbe. Mikor azonban személyi okmányaimból kitűnt, hogy Jézusnak az evangéliumban felsorolt sok zsidó őse mellett az én felmenőim is a zsidóságból származtak, akkor csúnyán, „a zsidó Jézus nevében” visszarúgtak, elutasítottak. A hajdan fehérbe öltözött és szintén Innsbruckban végzett novíciusmester, még amikor évek múltán, az innsbrucki Canisianumban találkoztunk is, egészen természetesnek jelentette ki, hogy az ő szent rendjükben el van határozva, hogy „zsidó eredetű” jelentkezőket nem vesznek fel. Évekkel később: már öt-hat éve pap voltam, sőt plébános, amikor a legszeretettebb rendbe jelentkeztem, amely 14 éven át nevelt. […] De közben változtak az idők és divatok. Adolf Hitler volt uralmon. Márpedig ő szent esküvel fogadta, hogy utolsó írmagjáig kiirtja ezeket, az
„Untermensch-et”, a zsidókat, akik, helyesebben, szerinte „amelyek” a földön minden rossznak, gonosznak okozói… (Persze, Hitler következetes volt, és tervbe vette a zsidó terméknek, a keresztény egyháznak is tövig való lerombolását, mihelyt győzelmesen befejezi az általa kirobbantott háborút.)
Még a II. Vatikáni Zsinatnak a zsidókról szóló határozata után is lavinaszerűen áradt pl. magyar egyházunknak papjai és szerzetesei részéről is a maró, faji zsidógyűlölet a saját paptárs, szerzetestárs ellen is, egyebek között ellenem is. Számtalan megjegyzés, negatív magatartás jutott kollégák részéről a fülembe. Pl. „abban a kádban nem fürödne illető, amelyben a zsidó fürdött…” […]
Egyik közismert rendházunkban hallottam egy szerzetestől. Szeretik a tévében nézni a futballmeccseket, de a Ferencváros [sic!] csapatát nem nézik, mert ebben zsidók játszanak… A piarista költőnkről és a magyar irodalom tanáráról, Budapest apostoláról, az egyetemi templom konferenciabeszédeit tartó Sík Sándorról, a Magvető által kiadott Levelezéseiben le van írva, helyesebben Sík maga panaszolja el, hogy a hitleri korszakban elfordultak tőle előzetesen „jó barátai”-nak tartott rendtársai. Zimányi Gyula rendfőnök és Schütz Antal egyetemi tanár, dogmatikaprofesszor, a magyar egyházi életnek két jelese. Na, és mit irkált össze a vész éveiben dr. Nyisztor Zoltán prelátus, a Magyar Kultúra nevű, prominens katolikus folyóiratnak a főszerkesztője? Nyisztor kifejezett antiszemita volt. Huszár Elemér plébános, esztergomi egyházmegyés pap Rómában végezte a teológiát. Nyisztor szerint is kiváló pap és tehetség volt, de zsidó származású. Nyisztor azt írta róla véleményként: be kell, hogy érje „a keresztény kurzus”-ban a szerény, zugligeti kis plébániával… A vesztett háború után Nyisztor Dél-Amerikába menekült. Azt is leírta könyvében, hogy nagyon sajnálja, hogy mindenfelé találkozni lehet a börtönökben a volt kisnyilasokkal (a magyar Hitlernek, Szálasi Ferencnek, akit felakasztottak, embereivel), amit ő, Nyisztor, nagy kárnak nevez, mert ezekből lettek volna „a magyar jövőnek ígéretei”. Köztudott, hogy a budapesti központi szemináriumban tanulmányait végzett szlovák államelnököt, Tisót, a háború után Pozsonyban háborús bűneiért felakasztották. Ugyanígy a magyar minorita szerzetest, Kun Andrást, aki revolverrel és papi, szerzetesi ruhájában szolgálta a nyilas kormányt.
„A zsidóság Budán rekedt két kórházát, a Maros utcait és a Városmajor utcait a nyilas hordák megtámadták, a betegek százait az orvosi és ápolószemélyzettel együtt megölték. Kiemelkedő gaztett volt a Maros utcai kórház betegjeinek és orvosainak kiirtása. 92 beteg, orvos és ápolószemélyzet tartózkodott benne. 1945. jan. 11-én a délelőtti órákban, a XII. és XIII. kerület nyilas bandái körülvették a kórházat, benyomultak a műtőbe, azt szétdúlták, aztán nekiestek a betegeknek. A legsúlyosabbakat is lerángatták ágyaikról és összetaposták, ütlegelték. A kisgyermekeket is. A járni nem tudókat fejbe lőtték. Egész napon át leírhatatlan vérengzés színhelye volt a kórház. Pater Kun András, a minorita szerzetes vezényelt: »Krisztus szent nevében: Tűz!« Január 14-én a Maros utcában hasonlóan több mint 150 beteget, orvost és ápoltat mészároltak le.” (Lévai Jenő, Zsidó sors Magyarországon, Magyar Téka, 1948, 398. old.)
[…]
Magyar egyházamat nagyon szeretem, tisztelem, de nem tartom kötelezőnek elhallgatni hibáját, sőt nagyon súlyos bűnét és mulasztásait […].
Nem bűn-e az, amit sokszor tapasztaltam pap kollégáknál, szerzeteseknél is, akik kifejezetten gyűlölik pl. csekélységemben őseimnek zsidó származását? Pl. híveimnek egy kis csoportja kopogott egy nagyon híres kolostorunk ajtaján. Az idős szerzetes atya kérdezte őket, hogy honnét jöttek. Válasz: Bakonyszentlászlóról. Erre az idős szerzetes, aki hajdan rendjének ezerholdas javadalmán vitézkedett, megszólalt: „Nem szeretjük az Ószövetséget, mi az Újnak vagyunk hívei.” Célzás az én „szerencsétlen és soha meg nem bocsátható” származásomra. Nekem csak az volt ezekben az élményeimben a problémám: milyen lélekkel tudta például ez az azóta „Istenben megboldogult” idős szerzetes napi szentmiséjét a zsidó Jézus tiszteletére és imádatára bemutatni? Más: fiatal szerzetes barátom annak idején, azaz valaha, még nagyon kedvelt. Többször eljött helyettesíteni. Rendtársai – saját elbeszélése szerint – megkérdezték tőle, hogy hová készül. Válasza: Bakonyszentlászlóra. Erre ezek: „Elmész a zsidót helyettesíteni?” Ez az egykor baráti, hajdani helyettesem magasabb pozícióba jutva könyvet írt. Amolyan naplószerűt. A legderűsebb volt, hogy nekem dedikálva elhozta könyvét ajándékba. Azt írta bele dedikációként idős barátjának: „Ebéd Bakonyszentlászlón, beszélgetés. Gyuri bácsi nem változik meg már nyolcvan évesen… Mint egy hibás lemez, úgy kattan be a vissza-visszatérő téma, kényszeresen. Tragikus életsors: zsidó származású katolikus pap, mindenben támadást, üldöztetést lát, s ebből él. Azt is mondhatnám: ez élteti…”
Ifjú, nagyra készülődő szerzetes írta le ezeket a sorokat, s tette közhírré. Aki valamikor alázatosan kérte az öreg testvérnek, akinek „sok tapasztalata van…”, azaz csekélységemnek „tanácsait”, ide fajult, szintén. Milyen hátborzongató! S még dedikálta is nekem könyvét, és személyesen hozta el nekem ajándékba. 1997-ben azt írta be könyvének első lapjára, hogy „Igaz tisztelettel és szeretettel…” Vajon mit értünk mi, Jézus Krisztust követni akaró, katolikus papok az „igaz tisztelet és szeretet” kifejezéseken? Fiatalabb koromban megünnepelték pappá szentelésemnek 25. évfordulóját, az ezüstmisémet. Egy baráti család jó viszonyban volt egy magasabb státusba jutott és lilán dekorált pappal. Dicsértek engem előtte. Válasza ez volt: „Hát, igen, derék gyerek a Gyuri, de zsidó…” Az illető szép levélben gratulált nekem, melyben ilyen sorok voltak olvashatók: „leborulva tisztelgek szent papi személyed előtt…”
Más: a kármeliták kedves rendfőnöke, a szentté avatott és Európa védőszentjének kinevezett Szent Terézia Benedikta nővérnek, azaz Edit Steinnek rendjéből való magyar tartományfőnök meglátogatott. Mikor búcsúzott tőlem, kijelentette, hogy „nagyon örül, hogy megismert, mert híre az volt rólam, hogy fanatikus kereszténygyűlölő zsidó vagyok…” Biztosan egy magát mintakereszténynek tartó, ún. „pogány-keresztény” katolikus kollégától kapta rólam ezt az információt. Hogy minek alapján? Ha az összes végtelenül szomorú eset eszembe jutna, amelyet egy hosszú, katolikus papi életnek folyamán tapasztaltam, sokat lehetne panaszkodnom. Az idős gróf Zichy Gyula kalocsai érsek, kalocsai gimnazista koromnak érseke 1944-ben erőteljesen hangsúlyozta a hitleri fajelméletnek hívő keresztény részről való elfogadhatatlanságát. Kérte püspöktársait, hogy az espereskerületi gyűléseken tárgyalják meg minden egyházmegyében az úgynevezett zsidókérdéssel kapcsolatos evangéliumi álláspontot. Nem tudok róla, hogy ez akkor bármely egyházmegyében megtörtént volna, sőt azóta sem tűzték a püspök urak az évente legalább kétszer tartandó papi gyűléseknek a kérdést tárgyává. Mennyire bűnös ez a mulasztás a II. Vatikáni Zsinatnak a Nostra Aetate címet viselő zsidóhatározata után is! Súlyosan vétkes mulasztás! Ezért van aztán e sorok írásakor akkora zavar pl. magyar egyházunkban is a katolikus papi cölibátus körül felmerült szomorú események kapcsán. Hogy lehet ebben a mai forrongó, erősen változó korunkban Jézus Krisztusnak, a zsidónak evangéliumát úgy meghirdetni, hogy – nem utolsósorban például II. János Pál pápának példája nyomán – a papok kifejtenék híveiknek, ebben a vonatkozásban, a katolikus és evangéliumi álláspontot. Azt még soha nem hallottam nehezményezni, hogy sok püspök, egyházi ember – érthető okokból – Magyarországon német vagy szláv eredetű ősöktől származik. Csupán a bibliai származás – és ez eltörölhetetlenül és megváltozhatatlanul kárhoztatott, legyen az bármilyen példás papi életnek ékes velejárója –, ez a származás eltörölhetetlen és megváltozhatatlan negatívumokat és kisebbértékűséget hord magával. Emlékezetemben áll annak a nyugalomba lévő szerzetesközösségnek egy idős tagja, aki mélységes megvetéssel jelentette ki, hogy zsidó szereplőkből álló rádió- vagy tévéközvetítésekre nem kíváncsiak. Mária Terézia császárnőről van feljegyezve, hogy zsidókat csak spanyolfal közbetételével fogadott kihallgatásra. S ha tudomására hozná a világnak és a katolikusoknak az egyháztörténelmi oktatás, hogy két évezreden át milyen végtelenül megalázó, gyalázatos sorsa volt – minden egyéni vétek nélkül – pusztán származásuk miatt a pápai állam zsidóinak… Hogy a három történelmi, de alaptalan vádnak következtében (rituális gyilkosság, ostyagyalázás és kútmérgezés) hány ezer zsidónak kellett kínok kínjával elpusztulni… Hogy mit jelentett sárga csillaggal megszégyenítve járni-kelni, puszta létezésükért „türelmi adót” fizetni a keresztény fejedelmeknek vagy a pápaságban „Krisztus földi helytartójá”-nak? Jogosan, sőt kötelező erővel kellene szégyenkeznünk és vezekelnünk. […] Az eseteket szinte végtelenségig lehetne idézni.
Mi ez a zsidó Jézusnak egyházában?
S hogy kell ezt a jelenséget a katolikus erkölcstan alapján minősíteni? Mint mondtam már, ebben az erkölcstanban az áll, hogy ha valaki azt mondja embertársának, hogy „bolond”, „disznó”…, súlyosan vétkezik a szeretet ellen…
S a názáreti Jézussal hogy áll a dolog? Ő nem nevezhető „zsidó”-nak? Vagy apostolai? Közöttük a tarzuszi Saul – akit később Pálnak neveztek – sem? Hisz ő maga írja a római híveknek, hogy: „Vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla. Hisz én is izraelita vagyok, Ábrahám véréből, Benjamin törzséből. Isten nem vetette el népét, melyet öröktől fogva kiválasztott.” (Róm 11, 1–2)
Mivel valamennyi vallásnak követői gyarló földi emberek, a papokkal, püspökökkel, sőt az egyháznak legfelsőbb vezetőivel (a pápákkal) egyetemben, ezért nem helyes dolog, pl. a renaissance-pápáknak közismerten botrányos életmódjából minden pápának felróni ezeknek az eltévelyedéseit. Ugyanakkor természetesen hiánytalanul hasonlóképpen áll az igazság akkor is, ha egyes zsidóknak bűneit (pl. a néhánynak, akik Jézus keresztre feszítését kívánták, vagy akik a kommunista pártban vezéremberek voltak stb.) felróják minden idők összes zsidóinak, kollektíven, pl. a Jézus korabeli főtanács tagjainak Jézus-gyűlöletét korunkban Sík Sándor piarista költőnknek, a veszprémi egyházmegyében boldogult dr. Kubinyi György pápai plébánosnak, vagy csekélységemnek. Ilyen alapon fel kellene róni
XXIII. János pápának vagy éppen II. János Pálnak a renaissance-pápáknak bűneit, VI. Sándornak a házasságtöréseit!
Ha felütötte fejét katolikus egyházunkban egy-egy súlyos eltévelyedés, amely nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen volt Jézus tanaival, vagy akár már a Tízparancsolattal is, a keresztény egyház vezetői intő, figyelmeztető szavakkal – hellyel-közzel komoly büntetések kilátásba helyezésével is – próbálták a mételyt kiirtani. Ezt a célt szolgálta a kiközösítés (pl. az abortusz, régen még a holttestek kremációjára esetében is), ez várt az ún. indexre helyezett írások olvasóira is (bizarr módon, a század elején még a köztiszteletben álló székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár egy írásának olvasóira is).
Végzetes veszélybe sodorhatja katolikus hitünknek szolid hihetőségét (credibilitas), ha a katolikus egyházi emberek nem teszik lelkiismeret-kérdéssé az előítéletes zsidógyűlöletnek vagy antiszemitizmusnak kétségtelenül nagyon súlyos bűnét.
Hogy és mint nézne ki, ha katolikus papok, szerzetesek köztudottan hirdetnék, vallanák, hogy a házasságtörés nem bűn? Pedig a mai társadalom és benne több közismert média (főképp a nagyon népszerű televízió) hirdeti ezt a véleményt. Ha egyáltalában még megmaradt sokakban, a többségben vagy egy kisebbségben a megkeresztelt emberek között a monogám házasságkötés és a házassági hűség régi eszménye, amely szerint a hűtlenség „házasságtörés”-nek minősült – akkor, ismétlem, hogy nézne az ki, ha a katolikus papoknak és szerzeteseknek jó része úgy nyilatkozna, hogy az új szokást már nem tartják bűnnek?
A kollektív antiszemitizmus jelensége, azaz az egyházi emberek között is mindmáig nem ritkán tapasztalható zsidógyűlölet sajnos mindennapos jelenség, melyet a katolikus egyházi vezetés – mint valami „nemesi kiváltság”-ot – legalábbis hallgatólagosan nemcsak tűr, hanem mindmáig vall is.
Az én teológiai tanulmányaim és innsbrucki, előzetesen, a gimnáziumban, kalocsai tanulmányaim alapján, a „lenni vagy nem lenni” meggyőződésem szerint, ez a megtűrt, vagy botrányosan téves magatartás egyszerűen ütközik a katolikus keresztény alapelvekkel. Ha több egyházi ember, főképp az ún. Tanítóhivatalnak résztvevői közül ezt az alapigazságot nem ismernék el, még közvetlenül halálom előtt is, tehát 90 éves koromban, teljes öntudattal és megfontolt szándékkal elhagynám ezt a bűnös véleményt valló, csalárd gyülekezetet! Egy napig sem maradnék sem katolikus pap, sem katolikus vallású egyháztag!
Ha azonban szabad véleményalkotásom szerint a dolog így áll, akkor minden katolikus papnak, pláne püspöknek, lelkiismeretbeli kötelessége, hogy minden tőle telhetőt megtegyen; kezdeményezze, hogy a katolikus egyház papjai és hívei között még nyoma se maradjon az előítéletes és hátrányosan megkülönböztető antiszemitizmusnak vagy antijudaizmusnak – magyarul zsidógyűlöletnek. Különösen a hitleri genocídium után, a HOLOKAUSZT embertelen rémségei után…
[1] Rövidített, szerkesztett változat.
[2] A Credo Egyesület (dominikánusok) 1932. május-júniusi folyóiratában, a Credóban, Majláth János adonyi káplán cikke édesapám haláláról és temetéséről.
[3]Radnóti Miklós: Töredék című, 1944. május 19-én írott költeményének kezdősorai.