Megjelent a Egyházfórum 2012/1. számban
Az egyházügyi törvény új változatának 7. paragrafusában változatlanul ott szerepel az eddig már elismert egyházakra is vonatkozó kitétel: „Az egyház kizárólag olyan vallási tevékenységet gyakorolhat, amely az Alaptörvénnyel nem ellentétes.” Tehát nyilatkozattétel híján sem bújhatnánk ki ez alól az elkötelezettség alól. Ráadásul itt még szigorúbb a megfogalmazás, illetve az elvárás: „kizárólag olyan vallási tevékenységet gyakorolhat…” Veszedelmes csapda van tehát elrejtve az egyházügyi törvény új változatában is. Röviden – csak a legfontosabbakra szorítkozva – rámutatunk arra, hogy miért nem vállalhatjuk azt, hogy „vallási tevékenységünk” – vagyis a missziónk, az igehirdetésünk, a tanításunk (szóban és írásban) – „nem ellentétes az Alaptörvénnyel”.
Az Alaptörvény tartalmazza ezt a kijelentést: „becsüljük Országunk különböző vallási hagyományait” (preambulum). Ez azt jelenti, hogy minden vallási hagyományt – beleértve a katolikus egyház tanításait, szertartásait – mi becsüljük, ennek megfelelően semmiféle kritikával nem illetjük tanításunkban és irodalmunkban. Ez gyakorlatilag a második angyali üzenet megtagadását jelenti és egyfajta ökumenikus elkötelezettséget.
Az Alaptörvény VII. cikkének 2. bekezdése szerint „az állam közösségi célok érdekében együttműködik az egyházakkal”. Hasonlóképpen szól a 2011. december 30-i megújított egyházügyi törvény arról, hogy „kölcsönös előnyökön alapuló együttmunkálkodásnak” kell érvényesülnie az állam és az egyházak között (a törvény preambulumából). Az állam és az egyház szétválasztása sarkalatos bibliai alapelv Jézus kijelentése szerint: „Adjátok meg ami a császáré a császárnak, és ami az Istené az Istennek” (Mt 22:21), „az én országom nem evilágból való” (Jn 18:36). A próféciák tragikus bukásnak minősítik a konstantinuszi fordulatot, amikor a 4. század elején a keresztény egyház szövetségre lépett az állammal. Márpedig a törvény félreérthetetlenül, szó szerint, „együttműködésről”, „együttmunkálkodásról” beszél. A Szentírás jelképes beszéddel „paráznaságnak” nevezi az efféle szövetségi kapcsolatot (Jak 4:4; Jel. 17:1-2).
Az elismerést politikai testülettől, a Parlamenttől kell kérni, ami megint csak az állam és az egyház összeolvasztását jelenti, illetve ennek az elfogadását a magunk részéről. A középkorban cezaropapizmusnak nevezték ezt, vagyis olyan rendszernek, amikor a császár főpapi funkciót gyakorol az egyház fölött. Ma ez azt jelenti, hogy az állam felügyeletet gyakorol a vallások felett, és kiosztja vagy megtagadja az egyházként való elismerést. Márpedig az egyháznak egyedül Krisztus a feje. A Szentírással teljességgel összeegyezhetetlen az, hogy Krisztus gyülekezete politikai testülettől kérje azt, hogy ismerje el egyháznak. Az egyház – újszövetségi fogalma szerint (ekklészia = kihívottak közössége) – elsődlegesen nem valamely szervezetben, vagy intézményben ölt testet, hanem a hívők Krisztussal és egymással való szeretetközösségében. Továbbá egy testként való áldozatkész együttmunkálkodásukban az emberek megmentéséért.
Mindannyiunknak mérlegelnünk kell, hogy világos-e, egyértelmű-e a fentiekben vázolt igei útmutatás a folyamodjunk, vagy ne folyamodjunk egyházi elismerésért kérdésben. Ha egyértelmű, akkor nem viselkedhetünk úgy, mint Bálám, aki az Úr világos kijelentése után is ezt mondta a midianita követeknek: „Mindazonáltal… hadd tudjam meg, hogy mit szól ismét az Úr nékem” (4Móz 22,18-20). Nem kérhetünk Istentől külön, további jeleket vagy feleletet olyan kérdésben, amire vonatkozóan az Úr világosan kijelentette akaratát Igéje által.
VANKÓ ZSUZSA
A Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanára.