A Fókuszban. Egyházprovokációk című könyv szerzője Martin Werlen einsiedelni emeritus apát, akinek művét a Pannonhalmi Főapátság Bencés Kiadója 2015-ben jelentette meg.
Ő az, aki napjaink válságtüneteinek labirintusából kiutat keresve nemcsak a külső, de a belső árnyékokkal való szembenézésre is invitál.
A Hit évét végigmeditáló százlépcsős „hegyi út”-ján arra biztat, hogy hitünk felmutatásában merjünk mi is stílust váltani, ahogyan Főpásztorunk bátran odahagyta a piros cipőt. Hiszen akiknek poros lábát a Legfőbb Pásztor egykor búcsúzásképpen tisztára mosta, azok is csak kopott saruban folytatták az Örömhírért mindent kockára tevő útjukat.
Ahogy ők is elébe mentek a testben-lélekben szűkölködőknek, úgy merjünk mi is az előbb odaadók, az ajándékozók lenni, a helyett az évszázadok óta rögzült megbélyegző ítélésmód helyett, amelyben a tökéletességet egyedül a magunkénak valljuk, a tökéletlenséget pedig kárhozatra méltónak kiáltjuk ki. Miközben nemcsak Isten irgalmáról feledkezünk meg, hanem a magunk ismételten előbukkanó hibáit is eltagadjuk.
Ahogy maga a szerző, úgy életzarándoklatunk során mi is, mindannyian szembetalálkozunk a sokféle Másikkal, akiknek élete, szokásai és hitvilága eltér a magunkkal hozottól. És mi, akik azt valljuk, hogy a Megváltó mindenkiért küldetett, mégis magunknak akarnánk a privilégiumot, hogy eldöntsük: kik lehetnek azok a sokak, akik előtt majd a Menny kapuja nyitva áll? Amikor a szerző arra biztat, merjünk közelebb menni azokhoz is, akiket nem (vagy csak rosszul) ismerünk, arra figyelmeztet: enélkül nem lelhetjük fel a bennük is ott rejlő istengyermekség lehetőségét, amelyet a Teremtő minden embernek megadott.
Ezzel persze nehéz kérdések elé állít minket, így az elsőt rögtön neki is szegeznénk: tisztában van-e azzal, hogy a hétköznapok emberének egzisztenciális kockázata mennyivel nagyobb – annak a háttérnek hiányában, amellyel ő maga rendelkezik, még zarándokútján is? Csakhogy ő visszakérdezhet, még ha azt a már szinte vulgárisnak tűnő kérdést teszi is fel nekünk: felismernénk-e mi most a hétköznapok porát viselő vándorban az Urat? Vagy éppen hitvalló ünnepeink és hithirdető eszközeink súlyos gazdagságú forgatagában meglátnánk-e ránk mutató kezét, meghallanánk-e minket szólító csendes szavát?
Őszinte válaszaink nehéz felismeréshez vezethetnek el bennünket. Mert be kellene ismernünk, hogy amikor életünket akár csak kevéssé veszélyeztető helyzetbe kerülünk is, azonnal a magunk térfelére rántjuk a „védőpajzs”-ot, bármekkora veszélybe kerül ekkor általunk a Másik.
Ha mindezek után sem adjuk fel hitvallói önképünk gyengéinek bevallását, akkor a szerzővel együtt tovább haladva intézményesült hitvilágunk magunk építette labirintusában mégiscsak reménykedhetünk valamiben. Abban, hogy az egyháziasult maszkok levétele után mégiscsak ráismerhetünk a Kegyelemre, amely sohasem arról az oldalról jön, ahonnét várjuk.
Hanem onnan, ahol „megmérettünk, de kevésnek találtattunk” – bármily kellemetlen is ez.
Innen pedig már továbbgondolhatjuk azt a legnehezebben megválaszolható kérdést: Mennyi a mi felelősségünk és a magunkénak vallott kultúráé abban, hogy egyének, közösségek, föld- és világrészek lakói születhetnek millió számra a világba úgy, hogy sem ellátottságot, sem elfogadottságot, sem eligazítást nem kapnak a létküzdelemhez?
Vajon kivirágozhat-e ott az Irgalmas Igazság örömhíre, ahol évszázadok kisajátító-kirekesztő, gyarmattá silányító életkeretei fosztják meg a bizalom adta reménytől az oda születőt?
Karl Rahner,1 a 20. század egyik legnagyobb teológusa, amikor a halálról elmélkedett, feltette a kérdést:
Vajon nincsenek-e olyan emberi lélekjelenségek, amelyekben nem valósul meg a keresztény értelemben vett szabadság történelme? (Az élet bevégződése embrionális állapotban, olyan biológiai élet, amely nem jutott az élet használatához s így tovább.)
Szerzőnk arra késztet minket, hogy nekünk az életről elmélkedve kell feltennünk a kérdést: Vajon hitelesen mutatjuk-e fel a „barátaiért életét adó” szeretetnek akár csak azt a mikroszintjét is, amely legalább belátja: egyedül Isten határozhatja meg a Másik és a Mások valós értékeit.
Talán érdemes hozzámérni magunkat ehhez a lelki kísérlethez, ha hitünk valódi értékeit szeretnénk megtartani és megosztani az utánunk jövő generációkkal is.
Pannonhalmi Főapátság, Bencés Kiadó, 2015, 164 oldal
RANSCHBURG ÁGNES HILDEGARD
OSB obláta