Lehetséges-e egy jobboldali keresztény értelmiségre támaszkodó szélsőjobboldal-ellenes fordulat?

Fekete János az Egyházfórum 2011/4. számában közölt és Orbán Viktornak címzett nyílt levele a hazaszeretet különös megnyilvánulása. A holokauszt-túlélő zsidó-keresztény író az ország aggasztó gazdasági és társadalompolitikai helyzete, különösen is a szélsőjobb előretörése láttán szorgalmazza egy új keresztényszociális politikai formáció létrehozását, amely szerinte a miniszterelnök támasza lehetne egy középre irányuló és a szerző szerint immár megkerülhetetlen politikai fordulatban. A Fidesz részéről a Jobbik lekörözésére irányuló nacionalista erőfeszítések ugyanis csődöt mondtak, további erőltetésük nemzeti katasztrófához vezethet (történelmi párhuzamként Horthy kormányzása kínálkozik). Fekete ezen állítása kimondatlanul is azt feltételezi, hogy Orbán Viktor nem meggyőződésből, hanem politikai számításból üt meg nacionalista, kirekesztő és Európa-ellenes hangokat, és itt az ideje, hogy belássa, vissza kell fordulnia. „Viktorból akár Pál is lehetne még”, ha olyan értékorientált politikai csoportosulásokra támaszkodna, „amelyeknek az erkölcsi-politikai kiindulópontja a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás” (41. old.). Lehetséges-e egy ilyen fordulat? Erre a kérdésre keresik a választ számunk súlypontjának szerzői. (A szerk.)

 

Lehetséges-e egy jobboldali keresztény értelmiségre támaszkodó szélsőjobboldal-ellenes fordulat?

Fekete János rokonszenves írásában megfogalmaz egy vágyat vagy lehetőséget, azt, hogy Orbán Viktor a zsidó-keresztény értelmiségre (gyakorlatilag nyilván: a keresztény értelmiségre) támaszkodva határozottan félreállítja a szélsőjobboldalt. Amikor Wildmann János barátom felkért, hogy szóljak hozzá az (előrelátható vagy remélt?) diskurzushoz, viszonylag hamar rájöttem, hogy több különböző szerepben kell elmondanom a véleményemet: egyrészt a demokrácia iránt elkötelezett szavazópolgárként, másrészt politikaelemzőként és végül szociológusként.^[1] Az első két aspektussal hamar végzek, nem nagyon állnak rendelkezésemre „adatok” – a harmadik megközelítésmódhoz viszont az olvasót számokkal kell egy kicsit terhelnem.

I.

A demokrácia iránt elkötelezett szavazópolgárként a legmélyebb szkepszisemet szeretném kifejezni aziránt, hogy működtethető-e demokratikus jogállam az Orbán Viktor által célul kitűzött s jórészt megvalósított „centrális erőtér” viszonyai között. Jelenleg valamennyi jelentősebb európai demokrácia politikai váltógazdaság formájában működik, így működött két évtizeden át a magyar demokrácia is. (Nemcsak a váltógazdaság megléte a fontos, hanem az is, hogy a mindenkori kormánytöbbség soha nem középen volt – a Horn-kormány baloldali ellenzéke éppoly elhanyagolható volt, mint az Antall-, Boros- és az első Orbán-kormány jobboldali ellenzéke.) A jobb- és baloldali ellenzék által alig zavart centrális erőtérre támaszkodó kormányzat modellje leginkább a Horthy-korszakra emlékeztet, melynek súlyosan antidemokratikus és antiliberális jegyeit a kormányzattól sok tekintetben független érdekkört képező nagytőke, arisztokrácia és szakszervezeti mozgalom tette némiképp elviselhetővé – ezek ma hiányoznak – mármint vagy nem önállóak, vagy erejük mértéke szerény.

Magyarán, meggyőződésem szerint nem az szolgálja a magyar demokrácia fennmaradását, ha a centrális politikai erő hol egyik, hol a másik irányba mozog, hanem csak az, hogyha a jelenlegi baloldali ellenzékből, a csalódott Fidesz-szavazókból és persze a szavazástól ma még tartózkodókból létrejön valamiféle olyan erő, amely az Orbán Viktor vezette Fidesz váltópártja lehet. Választópolgárként tehát azt szeretném, ha a Fekete János által feltételezett zsidó-keresztény értelmiség ezt a váltópártot erősítené. Nemcsak az a kérdés, hogy nekem vagy elvbarátaimnak ez lenne a jó (ez nem sokat esne latba az érveléskor), hanem az is, hogy érdemi kihívó hiányában a miniszterelnöknek semmi oka nem lenne rá, hogy a Fidesz környékén jelenleg nagy befolyással rendelkező tőkéscsoportokat, apparátuscsoportokat vagy éppen csak személyes tanácsadókat (akiknek a jelenlegi politikai vonalvezetés nyilván elfogadható) másokkal helyettesítse – azaz pártján és szavazótáborán belüli konfliktusokat vállaljon fel.

II.

Politikaelemzőként Orbán Viktor szándékát, illetve a keresztény értelmiség szervezetekbe tömörült részének politikailag azonosítható szándékait kell megvizsgálnunk. Az első kérdés úgy teendő fel, hogy Orbán Viktornak a centrális erőtér iránti elkötelezettsége a szélsőjobboldaltól és a baloldaltól való egyenlő távolság elvén és gyakorlatán alapul-e? Ha valóságosan Orbán céljának tekintjük, hogy fellépjen a szélsőjobboldal ellen, akkor érdemes feltenni a kérdést, hogy kire támaszkodhatna ebben a küzdelemben – egyébként a kérdésfeltevés nem több puszta vágyaink megfogalmazásánál.

A szélsőjobboldaltól való távolságtartást elsősorban azzal igazolhatjuk, hogy a miniszterelnöktől nem idézhető semmiféle cigányellenes vagy antiszemita kijelentés. Orbán politikai retorikája csak általánosságban kívánja a nyugatellenes és nemzeti szeparatista érzelmeket kiaknázni, s nem hasonlítható – a trianoni államhatárokat közvetlenül megkérdőjelező hazai szélsőjobboldali politikusok mondataihoz, vagy a francia, osztrák stb országlakosok egyrészének politikai jogait – származási alapon – korlátozni kívánó külföldi elvbarátaikéhoz.

Ugyanakkor a miniszterelnök és kormánya, a más kérdésekből bizonyíthatóan meglehetősen kézivezérelt rendőrség és az ügyészség igen keveset tett a szerveződő és izmosodó szélsőjobboldal akciói ellen – annak ellenére, hogy erre a hatályos törvények is bőséges lehetőséget biztosítanak, nem beszélve arról, hogy kétharmados többség birtokában akár a politikai baloldalnak tett gesztusok nélkül is törvényekkel korlátozhatná a gyűlöletbeszéd szabadságát, illetve a rasszizmus által motivált bűncselekmények enyhébb minősítésének lehetőségét. Mi több, úgy tűnik, mintha a miniszterelnöknek akkor lenne csak kifogása a szélsőjobboldali politikai megnyilvánulások ellen, hogyha azok egy ellenzéki párt érdekköréhez kötődnek – ha hozzá politikai értelemben hűséges, vagy őt támogató személyről bizonyosodik be, hogy nyílt antiszemita hangütéstől sem riad vissza – mint Bayer Zsolt emblematikus ügye esetében – a miniszterelnök számos gesztussal kiáll a nyilvánosság vagy az alapvető európai jogokhoz ragaszkodó értelmiség által „megtámadott” személy mellett. Jelen pillanatban tehát nem tűnik igazolhatónak, hogy a miniszterelnök a szélsőjobboldal eszmevilágával akarna markánsan szembefordulni – a szélsőjobboldali párt politikai támogatottságának csökkentéséhez, szavazatok átvételéhez pedig – logikailag – éppen a szélsőjobboldaliak által használt jelszavak átvételére volna szüksége.

A politikai elemzőnek azt is meg kell kérdezni, hogy a Fekete János által Orbán feltételezett szélsőjobboldal-ellenes aktvitására kiszemelt keresztény értelmiség választott szervezetei bármilyen értelemben is jeleskednek-e a szélsőjobboldali radikalizmus elleni kiállásban? Ugyanis – pusztán formállogikai alapon – a katolikus hierarchia kivételével minden egyházi vezetőnek szembe kell azzal néznie, hogy egyházának értelmiségi elitje – legalábbis annak aktív része – leválthatja őt, vagy ahol az életfogytig történő választás dívik, ott véleménykifejtését akadályozó és relativizáló más egyházi vezetőkkel tölthetik fel az egyházi establishmentet. Magyarán minden olyan történés, amikor egyházi vezetők, vagy egyház-közeli civil szervezetek vezetői szélsőjobboldallal szimpatizáló véleményt nyilvánítottak, illetve elkerülték a szélsőjobboldali jelenségek elitélését – s ezt nem követte leváltásuk, sajnálatos módon azt bizonyítja, hogy tagjaik és elitjük támogatja, vagy tolerálhatónak ítéli magatartásukat.

Minthogy a történelmi keresztény egyházak közül egyetlen egy sem fejtett ki komoly aktivitást a szélsőjobboldali törekvésekkel szemben, sőt egyes lelkészek és egyházi vezetők szervezeti kapcsolatba is kerültek szélsőjobboldali mozgalmakkal, s a hozzájuk közel álló Keresztény Értelmiségiek Szövetsége sem jeleskedett ezen a téren – nincs okunk feltételezni, hogy a keresztény értelmiségiek körében többségben lennének a szélsőjobboldal-ellenes aktivitást támogatni készek.

Fekete János élménye a keresztény értelmiség körében aktívan megtapasztalt filoszemitizmusról nem véletlenül kötődik a Hit Gyülekezetéhez – a legnagyobb neoprotestáns mozgalom környékén éppen azok bukkannak fel nagyszámban, akik sokféle okból ellenszenvvel tekintik a történelmi egyházak társadalmi attitűdjeit – ezen belül az antiszemitizmust, illetve az antiszemitizmussal szemben permisszív, azaz azt eltűrő magatartást is.

III.

Szociológusként arra a kérdésre kell választ adnunk, hogy a jobboldal szavazói táborában kétségtelenül fellelhető olyan csoportokat, amelyekre a szélsőjobboldallal szemben támaszkodni lehetne, megragadhatjuk-e mint keresztény értelmiséget?

Induljunk ki először is abból, hogy egy párt vagy pártvezér, miniszterelnök elsősorban a stabil szavazókra támaszkodik. Nem azok érdekesek tehát, akik a jobboldal földcsuszamlásszerű 2010-es győzelmekor váltak jobboldali szavazókká, hanem akik már akkor is azok voltak, amikor a jobb-és baloldal nagyjából kiegyenlített volt. Ez a kiegyenlítettség az 1990-es, az 1998-as és a 2002-es választás eredményeire igaz.

A TÁRKI omnibusz kérdőívek felhasználásával évekkel ezelőtt összeállítottunk egy 50000-s adatbázist az ezredforduló állapotaiból, abból emeljük ki azokat, akiktől megkérdezték, hogy kikre szavaztak az 1998-as választások idején.^[2] Ez egy 37571-fős adatbázist eredményezett. Minthogy Fekete János hipotézise/javaslata kifejezetten az értelmiségre vonatkozik, vizsgáljuk meg külön a 3002 főiskolát és az 1631 egyetemet végzett személy választási magatartását.

Nagy Péter Tibor

Érdekes volt?
A teljes cikk elolvasható, ha megrendeli az Egyházfórum elektronikus vagy nyomtatott változatát! Kattintson ide!