Keresztény felekezeti antiszemitizmus a Horthy-korszakban

A keresztény egyházakat súlyos felelősség terheli a magyarországi holokausztért.
A zsidósággal kapcsolatos magatartásuk az egyházak tradicionálisan jelentős tekintélye miatt
erősen befolyásolta a közvéleményt. A gyűlöletkeltést nemhogy kárhoztatták, hanem éppen
érősítették, és a zsidók sorsa iránti passzivitásban „példát” adtak. Az a tény, hogy a magyar
társadalom többsége a „végső megoldás” kivitelezését passzívan végignézte, illetve annak nem
kevesen aktív résztvevőivé váltak, a keresztény egyházak magatartásán is múlt.¹

 

Annak ellenére, hogy a katolikus egyház volt a Horthy-rendszer „egyik legitimációs bázisa”,² a korszak egyháztörténete valójában máig feldolgozatlan.³ Ennek elsődleges oka az, hogy a hazai keresztény egyházak mind a mai napig elutasítják a múlttal való szembenézést, és elhárítanak mindennemű felelősségvállalást. Az emlékezetkultúra hiánya egyébként az egész magyar társadalomra jellemző.⁴ Ez a hiány vélelmezhetően annak tudható be, hogy a hazai társadalomban nem tudatosult a Kárpát-medencei magyarságnak, de különösképpen a trianoni Magyarország társadalmának a 19. századi nemzetépítési folyamatból való kimaradása.⁵ Ennek oka legfőképpen abban keresendő, hogy a 19. században elgondolt, etnikailag és nyelvileg homogénnak elképzelt⁶ „magyar nemzet” mindenekelőtt a rendi társadalom kirekesztő hagyományaira és mentalitására épült.⁷ A lakosság mintegy 10%-át kitevő – és önmagát ténylegesen a „Nemzet”-nek tekintő, mert az arról szóló diskurzust meghatározó – társadalmi, politikai és gazdasági elit kevesebb, mint 3000 családból álló hálózatot jelentett. Ebbe a „nemzet”-be sikeresen tudtak integrálódni – egyénileg! – az asszimilációt magukévá tevő polgárosodó németek és zsidók, sokkal kevésbé az identitásukat megőrizni kívánó román származásúak. Az íratlan „társadalmi szerződés” az egyéni politikai jogok, és főképpen a teljes gazdasági szabadság fejében ugyanis elvárta/megkívánta az önként vállalt elmagyarosodást. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az 1867-es kiegyezést először vehemensen elutasító, majd pedig – miniszterelnökként – foggal-körömmel védelmező Tisza Kálmán nevével fémjelzett időszakban jelent meg Istóczy Győzővel (1842–1915) az antiszemitizmus,⁸ valamint a nemzetiségekkel is kiéleződni kezdtek a konfliktusok.⁹ Az 1890-es években, a románság vonatkozásában, ez már a „fajok harcá”-vá fajult.¹⁰

A vesztes első világháborút követően a korábban birodalomként elgondolt Magyarország¹¹ széthullása/„feldarabolása” máig ható traumát és kollektív/nemzeti neurózist eredményezett.¹² A Tanácsköztársaság bukását követően ugyanis azonnal megfogalmazódott egy „magyar és keresztény ország igénye, ahonnan – gróf Wenckheim Antal megfogalmazása szerint – „előbb el kell távolítanunk az útból mindent, ami nemzetietlen és nem keresztény”.¹³ Ezen értelemszerűen a zsidóságot értette. A trianoni Magyarországnak ugyanis már nem volt szüksége arra az 5%-nyi magyar zsidóságra, amelynek köszönhetően 1918 előtt demográfiailag fölényben lehetett az országban élő nemzetiségekkel szemben. A korabeli magyar politikai elit a múlttal való szembenézés és felelősségvállalás helyett inkább a bűnbakképzés útját választotta, és közbeszéd tárgyává tette a „zsidókérdés”-t”.¹⁴ Már a béketárgyalások idején – amelyek semmi jóval nem kecsegtettek, és ezzel minden hivatalban levő magyar politikus tisztában volt – megfogalmazódott az a gondolat, hogy a „keresztény” Magyarországot tulajdonképpen kereszténysége nyílt és tudatos vállalása (a politikai manőverként is értelmezhető – a későbbiekben azonban állandósult, és meghatározóvá vált ‒ „keresztény kurzus”¹⁵) miatt bünteti meg a nemzetközi zsidóság.¹⁶

1920 folyamán, amikor a trianoni Magyarországnak az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai­hoz került területeiről a magyar tisztviselők és városi középrétegek hatalmas menekülttömegével („vagonlakók”) kellett számolnia, az országos katolikus sajtó tevékenyen hozzájárult ahhoz, hogy a békeszerződés megkötésével párhuzamosan a közvéleményben meghonosodhatott az antiszemitizmus és a faji gondolat.¹⁷ Kétséget kizáróan nem véletlen, hogy a numerus claususként elhíresült,¹⁸ „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szóló XXV/1920-as törvénycikket¹⁹ a törvényhozás 1920. szeptember 26-án, vagyis a békeszerződés aláírása (június 4.) és annak becikkelyezése (november 13.) közötti időszakban szavazta meg. Ezzel végeredményben sérült a jogegyenlőség alapelve, mintegy előkészítve „a szellemi-politikai talajt a következő évtizedek sokkal súlyosabb jogfosztó intézkedései számára”.²⁰

A Horthy-korszakban fenntartott és mindenképpen abszurd hungarikumnak nevezhető államforma, a király nélküli királyság, rendkívül alkalmasnak bizonyult a rendi és feudalisztikus társadalmi berendezkedés és struktúra megőrzésére.Önmagáért beszél például az a tény, hogy 1930-ban a hatalmat kezében tartó magyar arisztokrata elit 526 családból állt.²¹ Ezt a berendezkedést egyébként a legkiválóbban és a leglátványosabban az 1938-ban Budapesten megrendezett XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus ceremóniái (és annak fotói) jelenítik meg.²² A Horthy-korszak politikai keresztény kurzusa²³ azonban nem volt több, mint felszínesség uralta látszatkereszténység,²⁴ mindennemű erkölcsi tartás nélkül. A tényleges állapotot egy névtelen evangélikus szerző elég pontosan ragadta meg:

Magyarországon keresztyén éra van – írta –, a keresztyénség valósága nélkül. Az ellenforradalom óta állandóan tart. De semmi sem mutatja jobban, hogy milyen üres ez a keresztyénség, mint éppen a nagy bizonygatás, amellyel állandóan hivatkoznak reá. Ahol annyira kell bizonyítani, hogy már el sem tudunk képzelni sem kormánynyilatkozatot, sem képviselői vagy egyéb vezető állásban lévő férfiak részéről elhangzó megnyilatkozást ennek hangsúlyozása nélkül, ott bizonyára van valami hiba. Hogyan lehet az, hogy a 95 százalékban megkeresztelt Magyarországon programmá kell lenni a keresztyénségnek, amelynek véghezvitelére pártot is kell szervezni? Nevetséges és szomorú jelenség. Egészen lejáratták és jelszóvá silányították a keresztyénséget…²⁵

Egyáltalán nem kell tehát csodálkozni azon, hogy ez a tartalom és erkölcsi tartás nélküli nemzetikereszténység 1938-tól kezdődően²⁶ valójában faji kategóriává silányult. Az „őskeresztény”²⁷ a fajmagyar szinonimája, és a „zsidó” ellentéte lett.²⁸ A kereszténység végeredményben a lélek szerepét volt hivatott betölteni a vérségi leszármazás alapján meghatározott és organikusnak elképzelt magyar nemzetben. Ahogy azt az ismeretlen református szerző megfogalmazta: „…a protestánsság a maga teljes egészében lelke gyökeréig magyar, következésképpen tehát okvetlen és feltétlen antiszemita. Más igazmagyarság el sem képzelhető!”²⁹

A Horthy-korszakon végighúzódó „zsidókérdés” valójában egyetlen célt szolgált: a bűnbak és ellenségkép szerepre kijelölt zsidósággal szemben megpróbálta megteremteni a nemzeti kohéziót, ezáltal pedig elterelni a figyelmet a politikai hatalmi elit által megoldani nem tudott – és valójában nem is akart – társadalmi problémákról (például szegénység, földínség). Arról nem is beszélve, hogy a nemzetikeresztény eszmeiség nemzetietlennek és keresztényietlennek minősített minden baloldali, liberális és demokratikus eszmét, amelyeket – a korabeli egyházi megítélés szerint – a többnyire zsidó vagy zsidó származású ateisták képviseltek. Gergely Jenőt idézzük:

A keresztény nemzeti ideológia széles körű térhódításának szubjektív okai között a tömegek politikai iskolázatlanságát, a demokratikus hagyományok és gyakorlat hiányát s főként az értelmiség egyes csoportjainak világnézeti labilitását, befolyásolhatóságát említhetjük.³⁰

Elmondható, hogy a trianoni Magyarországon a traumáktól sújtott, egzisztenciális bizonytalanságtól szenvedő és nemzeti identitáskrízist átélő magyar társadalom irányító rétege a zsidóságban megtalálta a problémák ideális okát és magyarázatát; és egyben felmentette önmagát minden felelősség alól. Mindezzel szemben a magyarországi keresztény egyházak nem csupán, hogy nem léptek fel, de éppen ellenkezőleg: azt mindenben támogatták és igazolták.

Ebben a társadalmi és mentális környezetben az 1930-as években jelentkező nemzetközi gazdasági válságnak köszönhetően kibontakozó, szociálisan radikális és nemzetikeresztény magyar szélsőjobboldal sikeresen kapcsolta össze a tőkegyűlöletet és az antiszemitizmust. Ezen politikai irányzat társadalmi térnyerése vezetett el a törvényileg kierőszakolt úgynevezett „őrségváltás”-hoz, amelyet csak a zsidóknak a gazdasági és kulturális életből való „jogszerű”³¹ kiszorításával lehetett elérni. Az ily módon „felszabadult” helyeket ugyanis a „keresztény nemzeti középosztály”³² népi gyökerű tagjai „törvényesen” foglalhatták el, kizárólag a származás okán. Tehát a „fajmagyar”, tudástól és teljesítménytől teljesen függetlenül, korábban nem remélt pozícióhoz juthatott, később pedig – 1944-ben ‒ ugyancsak „jogszerűen” (lényegében büntetlenül) eltulajdoníthatta a (megsemmisített) zsidók javait.³³ Mindezt a keresztény egyházi vezetők helyeselték, illetve ehhez hallgató passzivitásukkal asszisztáltak. Arról nem is beszélve, hogy a felekezeti sajtó folytonosan napirenden tartotta a „zsidókérdés”-t.

Minden bizonnyal ez a magyarázata annak, hogy a második világháború befejezését követően a keresztény egyházak voltak az elsők, akik elutasították a múlttal való szembenézést, elhárítottak mindennemű felelősséget, és a zsidóüldözés idején tanúsított magatartás felülvizsgálata helyett rögtön a zsidómentést helyezték előtérbe.³⁴ Mindszenty József hercegprímás már 1946 legelején egyöntetűen elhatárolódott mindattól, ami 1945 előtt (zsidótörvények), és különösképpen 1944-ben (deportálások és tömeggyilkosságok) történt.³⁵

George Santayana állítása szerint „azok a nemzetek, amelyek nem tanulják meg a múlt leckéit, arra ítéltetnek, hogy a múlt valamennyi tévedését megismételjék”.³⁶ Ahhoz azonban, hogy a leckét meg lehessen tanulni, a múltat először fel kell tárni, és azzal szembe kell nézni. Ez a feltárási munka Magyarországon – különösen a keresztény egyházak vonatkozásában ‒ még mindig várat magára!³⁷

 

 

JAKAB ATTILA
vallástörténész
Civitas Europica Centralis