Entweltlichung. Benedek pápa elfelejtett öröksége

Nem kérdés, hogy a katolikus Egyház kortárs gondolkodói közül kiemelkedik Joseph Ratzinger, aki XVI. Benedek néven 2005 és 2013 között ült Péter székében. Mindazonáltal sajnálatos, hogy még az egyházi körök is sematizált, sztereotip módon viszonyulnak személyéhez és tanításához. Leginkább abban érzik mindez, hogy gondolatait egyfajta – politikai, kulturális és társadalmi értelemben vett – konzervativizmus körébe sorolják, aminek nyomán nemegyszer szögesen és mondhatni antagonisztikusan szembeállítják utódával, Ferenc pápával.¹ Csakhogy Joseph Ratzinger mélyen ismerte kontinensünk és katolikus Egyházunk szellemtörténetét, és annak egyáltalán nem sematikus vagy sztereotip olvasatát nyújtotta. Ez lehet az oka annak, hogy üzenetének több elemét kínos igyekezettel „elfelejtik”, elhallgatják, figyelmen kívül hagyják – éppen azokról a gondolatokról van szó, amelyek kényelmetlenek a vulgár-konzervativizmus, az amerikai szabású neokón iskolák képviselői számára, sőt amelyek szüntelen kritikát és kihívást jelentenek egyfajta egyházpolitikai és társadalmi berendezkedés számára.²

Ennek az elfelejtésnek és elfelejtetésnek emblematikus példája XVI. Benedek freiburgi beszéde, amelyet az Egyházban és a társadalomban elkötelezett világiakhoz intézett a nyugatnémet szellemi központ Konzertshausában 2011. szeptember 25-én.³ Az alábbiakban arra teszünk kísérletet, hogy megvilágítsuk ennek a beszédnek főbb kijelentéseit, s ezek nyomán rámutassunk arra, mennyiben tekinthetők Ratzinger pápa meglátásai akár egyenesen forradalminak is az állam, az Egyház és az intézményes vallásgyakorlás szempontjából.

 

VILÁG ÉS VILÁGIASSÁG

2013-ban ünnepeltük Nagy Konstantin császár milánói ediktumának 1700. évfordulóját. Az eseménnyel foglalkozott az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa (Consilium Conferentiarum Episcoporum Europae – CCEE), de természetesen a Szentszék és számos tudományos intézmény is. Konferenciákra került sor Európa-szerte, például Nisben, az uralkodó szülőváro­sában. A kereszténység ugyan csupán később, Nagy Teodóziusz törvényei nyomán emelkedett kvázi-államvallási rangra (az újkori fogalom késő ókorra alkalmazása nem problémáktól mentes), mégis a konstantini fordulat jelzi szimbolikusan annak az új korszaknak a kezdetét a keresztény közösségben, amelyet „elvilágiasodásnak” (Verweltlichung) nevezhetünk. Mi ennek a lényege? A legnyilvánvalóbb szintet az Egyház intézményesülése s ennek során az állami funkciók fokozatos átvétele alkotta, ami végül beleolvasztotta a középkori államba a hívő közösséget, létrehozva cultus és cultura jól ismert szimbiózisát.

Ha mélyebbre ásunk, akkor megfigyelhetjük, hogy – túl az intézményes szinten – mindennek szellemi és spirituális visszahatása is volt az Egyházra. Ahogyan több teológus felhívja rá figyelmünket, az üldözések korában az Isten Országának reményéből élő közösség apránként egyfajta „reménydeficit” állapotába ment át: már nem várta égőn a transzcendens, mennyei Jeruzsálem elérkeztét, hanem sokkal inkább egy evilági város felépítésébe fogott bele. A Szent Ágoston-i gondolattal élve, Isten városa apránként birtokba vette e világ városát. Milyen olvasatot ad Benedek ennek a folyamatnak?

Az Egyház történelmi kialakulásában megmutatkozik egy ellenirányú tendencia is, miszerint az Egyház megelégszik önmagával, berendezkedik ebben a világban, önelégült lesz, és hasonul a világ mércéihez. Nem ritkán nagyobb jelentőséget tulajdonít a szervezetnek és az intézményesülésnek, mint az Istenre való nyitottságra, a világ másik felé való megnyílására irányuló hivatásának.⁴

A beszéd sajátossága az, hogy német pápa szájából hangzott el, Németországban – vagyis ott, ahol államilag garantált egyháziadó-rendszer működik, ahol az állam után az Egyház a legnagyobb munkaadó, ahol a két nagy keresztény felekezet intézményes hálózata lefedi a teljes közszférát, iskolától kórházig, tanácsadástól törvényhozásig. A freiburgi hallgatóság számára bizonnyal erősnek és meghökkentőnek tűntek a ratzingeri szavak, ezt a (hamar elült) sajtóvisszhang is mutatta. Róma püspöke rávilágított arra a kevéssé bolygatott kérdésre, miszerint érdemes lenne elgondolkodni az egyházi létezés alternatív módozatain – ezt a témát nemcsak a püspök konferencia, de a német állam is kerüli, hiszen kihatásai (éppen az intézményháló gigantikus méretei okán) beláthatatlanok. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy amikor a legmagasabb szintű elvilágiasodottságot elért helyi egyházat, egyházakat illeti kritikával a pápa, akkor egyszersmind figyelmeztető jelzést küld más lokális közösségek felé: ne törekedjetek ezen az úton előresietni, ne akarjatok olyan célokat kitűzni magatok elé, amelyek megvalósulása inkább hátrányos, mint előnyös! Érdekes párhuzamot kínál a magyar aktuálpolitika, az állami oktatás és szociális szféra egyházi kiszervezése, a kötelező erkölcstan, illetve hit- és erkölcstanoktatás bevezetése, valamint annak pedzegetése, hogy az egyházi házasságkötés nyerjen állami elismerést. Benedek pápa már 2011-ben világosan kijelentette, hogy ez az út téves – 2016-ban mégis vannak olyanok Magyarországon, akik vonzónak, kívánatosnak tartják.

Ratzinger pápa szavai elénk állítanak egy ívet – az európai kereszténység Benedektől Benedekig. Nursiai Szent Benedek azért lett Európa védőszentje, mert alakja és hatása jelképezte a keresztény Európa szintézisét: kolostor, iskola és munka egységét. Ez a benedeki Európa töltötte be sorsát a középkor hatalmas egyházi szervezeteiben, s nyitott végül utat a szükségszerű szekularizáció előtt.

 

POZITÍV SZEKULARIZÁCIÓOLVASAT

A szekularizáció sokrétű folyamat, amely politikai-államelméleti, jogi, tudományos, de a legtágabb értelemben: szellemi szinten is kibontakozott az Óvilágban. Célja a saeculum, az evilág, az időbeli valóság emancipációja volt az aeternitasszal, az örökkévalósággal, az isteni-egyházi renddel szemben. A katolikus teológia évszázadokon keresztül mind gyakorlati, mind elméleti szinten ellenállást tanúsított, ám a 19. századra nyilvánvalóvá vált: a középkori államszemlélettel és -modellel együtt sírba száll egy meggyökeresedett egyházi szerepértelmezés is. Az állam immár magára tudott vállalni olyan közérdekű feladatokat, amelyeket korábban az Egyház töltött be, s a hit kérdéseit mindinkább az egyéni szféra uralta.

A harcos tagadás és ellenkezés után az I. Vatikáni Zsinat elismerte az evilági tudományosság, a józan ész birodalmának autonómiáját,⁵ majd az antimodernista harc csődjét követően a II. Vatikáni Zsinat erősítette meg az evilági dolgok jogos önállóságát, az Egyház viszonyulásának mintájául a párbeszéd, az együttműködés és a kölcsönös elismerés-gyarapítás modelljét állítva.⁶ Maga VI. Pál pápa hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy felkutassa az államtól különválasztott egyházi szint gyümölcsöző és termékeny dialógusának a működőképes módjait – gondoljunk azokra a pápai biztosságokra, tanácsokra és titkárságokra, amelyek a nem katolikusokkal való kapcsolattartást, illetve a művészet és a tudomány képviselőivel kibontakozó sokszintű párbeszédet szolgálták.

Természetesen az is megmutatkozott, hogy a szekularizáció mint társadalmi folyamat mellett színre lépett a szekularizmus mint harcos ideológia, amely nem pusztán Egyház és állam szétválasztását, az evilági valóságok autonómiáját hirdette, de doktriner szinten tagadta még a lehetőségét is annak, hogy az isteni-egyházi bármilyen kapcsolatba léphessen a nyilvános emberi közösségi szintekkel. Ha a vallás megmaradhat még valahol, az a privát szféra négy fala között legyen, de semmi esetre sem nyerhet helyet, szerepet a közösségi-társadalmi dimenzióban. Ezt az ideológiát a katolikus teológia magától értetődőn elítélte. Ugyanakkor az így újra intenzívebbé váló eszmei csatározás elfelejtette sokakkal, hogy itt az Egyház nem a szekularizációt ítéli el, hanem annak egy lehetséges és szélsőséges ideológiai olvasatát. Olyannyira így van ez, hogy egyes katolikusok körében a szekularizáció egyenesen szitokszó.

Ezért is kivételesen fontos látnunk, hogy XVI. Benedek pápasága alatt többször megerősítette a II. Vatikáni Zsinat és VI. Pál irányvonalát, vagyis elismerte a szekularizáció értékeit. Ennek során a jelenség pozitív olvasatát dolgozta ki, amely freiburgi beszédében is megjelenik:

A szekularizációk – legyen szó az egyházi javak elkobzásáról vagy a privilégiumok s más hasonlók eltörléséről – ugyanis mindannyiszor az Egyház mélyreható elvilágiatlanítását jelentik, amely eközben apránként lecsupaszodik világi gazdagságától, és újra teljesen magára ölti a világi szegénységet. Ily módon osztozik Lévi törzsének sorsában, amely az Ószövetség beszámolója szerint Izrael egyetlen törzseként nem vett birtokba örökségül földet, hanem csakis magát Istent, az ő szavát és az ő jelét nyerte osztályrészül. Istennel együtt osztozott minden egyes történelmi pillanatban a szegénység elvárásában. Megnyílt a világ felé, hogy eloldja magát anyagi kötöttségeitől, és ily módon lett missziós tevékenysége újból hitelessé.⁷

A fenti idézet több szempontból is jelentős. Ratzinger pápa szócsavarral él: a klasszikus szekularizációt (’elvilágiasítás’) mintegy komplementer értelmezésben Entweltlichungnak (’elvilágiatlanítás’) tekinti. Azaz miközben az evilági dolgok visszanyerik független világiasságukat (’szekularizáció’), ezzel együtt az Egyház is visszanyeri eredeti szabadságát és krisztusi mivoltát (’Entweltlichung’). Azt is mondhatnánk, hogy a közgazdaságtanban oly kívánatos win–win szituáció áll elénk: egy folyamat két oldalát látjuk, s mindkét fél nyer a változáson.

A pápa által alkalmazott bibliai kép a honfoglalás idejére utal vissza: „Csak Lévi törzse nem kapott örökséget: az Úr, Izrael Istene volt az örökrésze, amint megmondta neki” (Józs 13,14). A leviták, a nép körében szolgálatot teljesítő papi törzs tagjai nem kapnak részt az Ígéret földjéből, hogy teljesen Isten szolgálatának éljenek. Hogy a tizenkettes szám ne sérüljön, József két fia két önálló törzset alkotott: ez lett Efraim és Manassze (Józs 14,4). A leviták városokat kaptak lakóhelyül, s azok körül némi legelőt jószágaik számára (uo.). Ez a státusz kifejezésre juttatta, hogy ők „az Úr tulajdonává lettek” (Szám 18,6), a nép többi része pedig ezért gondoskodik róluk a tized és más juttatások révén (Szám 18).

Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa 2013. április 16-án leplezte le XVI. Benedek arcképét a német szentszéki követségen. Ekkor mondott egy beszédet, amelyben az elvilágiatlanítást egy másik szentírási helyhez kapcsolta:

Benedeknek a freiburgi Konzerthausban tartott beszéde után kicsinyeskedve keresték az Egyház elvilágiatlanítása programjának gyökereit az irodalomban, és senki nem figyelt fel arra, hogy az alap nem más, mint az, amit maga az Istennek emberré lett Fia jelentett ki Pilátus előtt: „Országom nem ebből a világból való”. Jézus szolgái nem a világ módjára és a világ céljaiért küzdenek. Az Egyház útja nem lehet a világhoz való alkalmazkodás.⁸

XVI. Benedek ebben látja az Egyház ideális képét: teljesen az Istenhez tartozni, az e világ felosztásából nem részesülni, az anyagi javak és előjogok biztonságáról lemondani. Ez az alaphelyzet teszi lehetővé, hogy az Egyház nyitott és szabad legyen – enélkül végletesen és végzetesen kiszolgáltatott az államoknak. Hogy ez nemcsak elméleti probléma, azt igazolja nem csupán a német modell válsága, de az európai történelem megannyi tapasztalata is, gondolhatunk például a magyar apostoli királyság rendszerére.⁹ Egy biztos: ahol az Egyháznak vagyona és előjoga van, ott megkötözöttsége és kiszolgáltatottsága is nő. Ennek legborzalmasabb példája az az állapot, amikor éppen az anyagi kötöttség és lekötelezettség okán fél bátran, nyíltan és hangosan hirdetni a szegények evangéliumát.

Van azonban pozitív ellenpélda is: amikor a 19–20. században Európa államaiban sorra számolódtak fel az egyházi fejedelemségek, birtokok s az ezekhez kapcsolódó intézményhálózatok és privilégiumok, hirtelen erjedés indult meg. Színre léptek a nagy pedagógusok (Bosco Szent János, Szent Adolf Kolping), a szegénygondozók és szociális küldetést felvállaló csoportok (Szociális Missziótársulat, Szociális Testvérek, Schlachta Margit, Boldog Salkaházi Sára). Még a politika terén is számolnunk kell a keresztényszocializmus (gondoljunk a legrégebbi katolikus eszmeiségű pártalakulatra, a bajor CSU-ra) és kereszténydemokrácia hatalmas örökségével, amely nem klerikális és felsőbbrendű pozícióból, de a világiak mind tudatosabb bevonásával és a modern államok demokratikus kontextusában fejtette ki hatását – legyen elég az Európai Közösség eszményére utalnunk (Alcide de Gasperri, Robert Schumann, Konrad Adenauer – az első két politikus boldoggá avatási eljárása folyamatban van). Azaz a szekularizációs folyamatok új erővel, lendülettel töltötték el a kissé megfáradt óvilági katolicizmust, s a társadalmi szerepvállalás korábban nem is sejtett útjait nyitották meg előtte.

 

ENTWELTLICHUNG ÉS SZABADSÁG

XVI. Benedek javaslatának, a szekularizáció mint egyházi Entweltlichung olvasatának van egy másik fontos szintje, a nyitottságként értett szabadság visszanyerésének vetülete:

Az Egyháznak, hogy eleget tegyen tulajdonképpeni küldetésének, mindig újra fáradoznia kell azon, hogy eloldja magát elvilágiasodásától, és újra Istenre nyitottá váljon. Ezzel Jézus szavait követi: „Nem a világból vannak, ahogyan én sem vagyok a világból” (Jn 17,16), pont ezáltal adja oda magát a világnak. A történelem valamiképpen a szekularizáció eltérő korszakai által siet az Egyház segítségére, amelyek lényegileg járultak hozzá megtisztulásához és belső reformjához.¹⁰

Az ószövetségi példa alapján így is fogalmazhatunk: ha Lévi törzse apránként lemond földnélküliségéről, s vagyont kezd gyűjteni magának, ez azt is jelenti, hogy egyre kevésbé lesz Isten az örökrészre; a törzs egyre kevésbé lesz az Úr tulajdona. Ez a folyamat az Egyházban is lejátszódott: amikor az alsó- és felsőpapság szétszakadt, amikor a hierarchikus méltóságok inkább arisztokraták és uralkodók, semmint pásztorok és szolgák voltak, amikor az Egyház érzéketlenné vált az egyszerű ember gondjára-bajára, sőt éppen hatalmi pozíciója miatt még rontott is az egyének helyzetén (mint földesúr, adóbehajtó stb.), akkor idővel nemcsak a bizalmat és hitelességet, de magát Istent is elvesztette. A szekularizáció pozitív olvasata éppen arra világít rá, hogy a nemegyszer kényszer hatására megindult változások végül jó hozadékkal jártak az egyház életére nézvést, ahogy a pápa fogalmaz: „lényegileg járultak hozzá a megtisztuláshoz és belső reformhoz”.

Az Entweltlichung tehát pozitív folyamat, amely szó szerint ’tehermentesítés’-t és ’megkönnyebbülés’-t kellene hogy jelentsen: az Egyház leteszi azt az igát, amely nem az övé, és visszanyeri azt a szabadságot, amely az övé. Hogy ez nem csupán szóvirág vagy elméleti elképzelés, azt éppen a történelem bizonyítja be, megannyi tapasztalat segítségével:

A történelmi példák megmutatják: az elvilágiatlanodott Egyház missziós tanúságtétele világosabbá válik. Az anyagi és politikai terhektől és privilégiumoktól megszabadított Egyház jobban és valóban krisztusi módon fordulhat oda az egész világ felé, valóban a világra nyitott lehet. Isten imádására és a felebarát szolgálatára irányuló hivatását újra pártatlanabbul élheti meg. A missziós kötelezettség, amely a keresztény imádásra vonatkozik, s amelynek meg kellene határoznia struktúráját, világosabban láthatóvá válik. Az Egyház megnyílik a világ felé, nem azért, hogy egy a saját hatalmi igényeit követő intézménynek nyerje meg az embereket, hanem hogy magához vezesse el őket akkor, amikor valójában ahhoz vezeti őket, akiről minden ember elmondhatja Ágostonnal: Még önmagamnál is bensőbb a számomra (vö. Conf III, 6, 11). Ő, aki végtelenül meghalad engem, mégiscsak bennem van olyannyira, hogy ő az én valódi bensőségességem. Az Egyház ilyetén világ felé való megnyílása által az is előre ki lesz jelölve, milyen módon tud az egyes ember keresztény világra való nyitottsága hatékonyan és megfelelőképpen beteljesülni.¹¹

Az Entweltlichung nyomán születő nyitottság és szabadság ekként nemcsak azt a kérdést világítja meg, mi az Egyház, hanem azt is, hogy miként kell az Egyháznak léteznie ebben a világban. A Gaudium et spes konstitúciót kommentálva Hans-Joachim Sander kifejti: a dokumentum egyik jelentős újdonsága, hogy túlmutatva a mi-identitáson, feltárja az Egyház hol-identitását.¹² Mit jelent ez? Azt, hogy nem pusztán egy (társadalmi-politikai vagy akár teológiai) rendszeren belül azonosítjuk az Egyház fix helyét (statika), hanem kísérletet teszünk arra, hogy a krisztusi identitást épp a küldetésben, a szolgálatban, a cselekvésben, a párbeszédben – a benedeki nyitottságban és szabadságban ragadjuk meg (dinamika). Nem egyszerűen arról van szó, hogy elvégzünk egy re-lecture-t, hanem arról is: bevégzünk egy a gyökerekig lehatoló re-structurationt. Az Entweltlichung nem pusztán annyit takar, hogy leemelünk az Egyház testéről néhány koridegen vagy manapság politikailag nem korrekt köntöst, de egyébként minden egyebet érintetlenül hagyunk – hanem azt a radikális (vö. radix) elköteleződést hordozza magában, hogy teljesen másként értsük meg az Egyházat, annak forrás-okát és célját.

 

A JELEN EGYHÁZA

Intelligens emberként XVI. Benedek sejthette, hogy sokan megelégednének egy felületes és felszínes elvilágiatlanítással, amelyben legfeljebb csupán a korszellemhez való külsődleges stratégiai igazodást látnának, ezért beszédét így folytatta:

Nem arról van szó, hogy új taktikát keresünk arra, az Egyház miként jusson újra érvényre. Sokkal inkább arról van szó, hogy visszautasítunk minden puszta taktikát, és keressük a totális tisztességet, amely semmit nem tesz zárójelbe vagy nyom el jelenünk igazságából, hanem teljességgel a jelenben teljesíti be a hitet, éppen azáltal, hogy teljesen a jelen józanságában él, egészen magához vezeti a jelent, amennyiben eltöröl magából mindent, ami csak látszólag a hit dolga, valójában azonban puszta konvenció és megszokás.¹³

A beszédnek ez a bekezdése egyenesen forradalmi, azt is mondhatnánk: elővételezi Ferenc pápa retorikáját. Ratzinger a végsőkig elviszi a II. Vatikáni Zsinat igényét, amelyet az azt megnyitó XXIII. János pápa 1962. október 11-i beszédében így fejtett ki:¹⁴

Gyakran előfordul, ahogyan mindennapos apostoli szolgálatunk teljesítése közben megtapasztaljuk, hogy – bizony sértve füleinket – beszámolnak nekünk egyesek véleményeiről, akiket bár áthat a vallásért érzett buzgalom, mégis kellő tárgyilagosság és okos ítélet nélkül értékelik a tényeket. Az emberi társadalom jelen körülményeiben semmi mást nem képesek látni, mint romlást és bajt, azt mondják, hogy korunk, ha szembesítjük a régebbiekkel, mindenestül rosszabb; végül eljutnak odáig, mintha semmit sem tanulhatnának a történelemből, ami az élet tanítómestere, s mintha a korábbi zsinatok idején minden jobban zajlott volna a keresztény tanítás, az erkölcs és az Egyház jogos szabadsága terén (nr. 4.2).

Roncalli pápa még hozzátette:

Úgy tűnik számunkra, hogy határozottan ellene kell szegülnünk a balsors ezen prófétáinak, akik mindig a legrosszabbat hirdetik, mintha csak a küszöbön állna a világ vége (nr. 4.3).

Mi a megoldás?

Az emberi események jelen állapotában, amelyben az emberiség láthatóan a dolgok új rendjébe lép be, sokkal inkább az isteni Gondviselés titokzatos terveit kell látnunk, amelyek a későbbi időkben valósulnak majd meg az emberek munkája révén, gyakran meghaladva azok várakozásait. Ezek [az isteni tervek] pedig mindent, még az ellenirányba ható emberi ügyeket is, végül bölcsen az Egyház javára rendezik el (nr. 4.4).

Ez a látásmód alapozta meg a II. Vatikáni Zsinat igényét az idők jeleinek olvasására (vö. Gaudium et spes, nr. 1 és 4–10), a hármas meghallgatásra: auditus temporis (’a jelen kor meghallgatása’), auditus hominis (’az ember meghallgatása’) és auditus alterius (’a másik meghallgatása’).

A „jelen józanságából élő hit” ratzingeri gondolata tökéletesen visszhangozza a XXIII. János-i és zsinati szellemet, meglepő frissességgel és fiatalossággal mutatva rá az Egyház életének és szolgálatának egyik alapelemére. Az aggiornamento fogalmának teljes félreértelmezése lenne, ha abban puszta akkomodációt, külsődleges „aktualizmust” látnánk. A hittani távlat sokkal messzebbre mutat: dialektikus és lényegi kapcsolat áll fenn az Isten Országa s a történelmi itt és most között, s e viszonyfeszültség középpontjában áll az Egyház. Ez utóbbi számára tehát az „idők jeleinek olvasása” nem egyszerű módszertan, hanem valami lényegesen több:

Isten népe a hittől indítva, mellyel hiszi, hogy az Úr Lelke, mely betölti a földkerekséget, vezérli az eseményekben, szükségletekben és vágyakban – melyekben korunk embereivel együtt részesedik – próbálja fölismerni, hogy közülük melyek Isten jelenlétének vagy tervének igaz jelei. A hit ugyanis új fényt vet mindenre, s föltárja az ember egész hivatására vonatkozó isteni tervet, így tehát az elmét az igazán emberi megoldásokra irányítja (Gaudium et spes, nr. 11).

A jelen nemcsak megoldandó probléma, de Isten üzenete, a valóság húsa-vére, amelyben a megtestesült Krisztus megtestesült Egyháza él. Csakis az itt és most hitbeli reflexiója ad esélyt arra, hogy az Egyház hitelesen és hatékonyan töltse be küldetését. Ebben az összefüggésben az Entweltlichung szükségszerű előfeltétele annak, hogy valódi párbeszédes viszonyba lépjen a szekularizált világ és az elvilágiatlanított Egyház, amely viszony valódi kommunikáció, hiszen a „közösítés” révén mindkét felet gazdagítani képes:

az Egyház a történelem társadalmi realitása és kovásza, [és] ugyanígy az Egyház is tudja, mi mindent köszönhet az emberi nem történelmének és fejlődésének (Gaudium et spes, nr. 44).

Külön figyelmet érdemel még a ratzingeri beszéd fent idézett bekezdésének utolsó mondata: az Egyház csak akkor lesz képes rá, hogy befogadja, megértse és „magához vezesse” a jelent, ha „eltöröl magából mindent, ami csak látszólag a hit dolga, valójában azonban puszta konvenció és megszokás”. Gyakorlati szinten arról van itt szó, hogy elkülönítsük a változó emberi alakzatokat, amelyek felbukkannak a hit- és vallásgyakorlás birodalmában, s az elidegeníthetetlen krisztusi elemeket, vonásokat, amelyek az Egyház legsajátabb identitását hordozzák. A konzervatívnak titulált pápa arra hív meg ilyen módon, hogy jussunk el a külsőségek bálványimádásában vergődő tradicionalizmus zsákutcájából az élő hagyomány szemléletére, amelyet a II. Vatikáni Zsinat oly egyértelműen feltárt:

Ez az apostoloktól származó hagyomány a Szentlélek segítségével az Egyházban kibontakozik […]. Az Egyház ugyanis a századok folyamán állandóan az isteni igazság teljessége felé tart, míg csak be nem teljesednek benne Isten igéi. Az egyházatyák mondásai tanúskodnak e hagyomány éltető jelenlétéről, melynek gazdagsága átárad a hívő és imádkozó Egyház gyakorlati életébe. […] Így Isten, aki egykor szólt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának menyasszonyával, és a Szentlélek, aki által az Egyházban és az Egyház által a világban fölhangzik az evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (Dei Verbum, nr. 8).

Íme, az egészséges hagyományelv: az evangélium nem szűnő aktualizálódása mind a hit, az ima, mind a gyakorlat, az élet terén. Hogy egy adott emberi konvenció, megszokás, alakzat segítője vagy éppen gátja ennek, a jelen koron, az idők jelein mérhető le.

 

AZ IGAZI ELVILÁGIATLANODÁS

Nem hihetjük, hogy a felvázolt folyamatok fájdalom- és sérülésmentesen játszódnak le. Egy Egyház, amely tudatos elvilágiatlanodott, szükségszerűen kontrasztban is áll a környezetével, prófétai jel és kritika a fennálló viszonyokkal szemben. Bibliai szóval élve: botrány. Sajnos, napjaink keserű tapasztalata azonban azt mutatja, hogy az Egyház nem ekként, hanem sokkal inkább képviselői morális bukásai okán számít botránynak a világ szemében.¹⁵

[…] megint olyan időt élünk, amikor meg kell találnunk az igazi elvilágiatlanodást, s bátor szívvel el kell utasítanunk az Egyház világiasságát. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy visszavonulunk a világból, hanem ennek ellentétét. A világi dolgoktól megszabadult Egyház éppen a szociális-karitatív területen tudja a keresztény hit kivételes életerejét közvetíteni az embereknek, a szenvedőknek és segítőiknek. „A szeretetszolgálat az Egyház számára nem valamiféle jótékonyság, amit másokra is rá lehetne bízni, hanem a lényegéhez tartozik, tulajdon lényegének mellőzhetetlen kifejezése” (Deus caritas est, nr. 25). Ugyanakkor az Egyház karitatív szolgálatainak is újra meg újra fel kell vállalniuk a megfelelő elvilágiatlanítást, nem szabad, hogy az erősödő elegyháziatlanodás által kiszáradjanak a gyökereik. Csakis az Istenhez való mélységes viszony teszi lehetővé az embertárshoz való teljes értékű odafordulást. Ugyanígy, a felebaráthoz való odafordulás nélkül az Istenhez fűződő viszony is elsorvad.¹⁶

Az elvilágiatlanodás által megteremtett szabadság és nyitottság legfontosabb gyümölcse az, hogy mind az egyéni vallásgyakorlat, mind az egyházi-közösségi élet szintjén egyre tisztábban fel tudjuk mutatni a bibliai kettős parancsolat, az isten- és emberszeretet tanúságtételét. Elgondolkodtató, hogy a Jézus által egymásba oltott két dimenzió egységét, eleven lélegzését éppen az Entweltlichung által tartja elérhetőnek XVI. Benedek. A háttérben az a gondolat állhat, hogy egy elvilágiasodott Egyház alapvetően a saját intézményes mivoltával, s nem az élő Istennel és az élő emberrel van folyamatosan elfoglalva. Igaz ez a mindennapokban, ahol a papság fő feladata adminisztráció, menedzsment, építkezés és szervezés, nem pedig az emberekkel való személyes törődés. De igaz ez a teológiai valóságok szintjén is, ahol az ekkleziocentrizmus elfojtja és kiöli az evangéliumi lélek és lelkesültség műveit a hívő közösségből. Ferenc pápa mondta 2014. július 26-án, Reggia di Casertában a casertai egyházmegye papjainak:

Nem szabad egy önmagába zárt, saját köldökét néző, autoreferenciális Egyháznak lennünk, amely csak önmagára néz, és nem képes meghaladni [trascendere] önmagát. Fontos a kettős transzcendencia: Isten felé és a másik ember felé. Kilépni önmagunkból nem puszta kaland, hanem egy út, az az út, amelyet Isten mutatott az embereknek, az ő népének már a legelső pillanattól kezdve, amikor ezt mondta Ábrámnak: „Menj el a földedről.” Kilépni önmagunkból. Amikor kilépek önmagamból, találkozom Istennel, és találkozom a többi emberrel.¹⁷

Mindezzel összecsengenek XVI. Benedeknek Freiburgban elmondott meglátásai, aki így zárta beszédét:

Ha nyitottak vagyunk a világ szükségeire, a fentiek alapján azt jelenti, hogy szóval és tettel, itt és most tanúságot teszünk az elvilágiatlanított Egyházról, Isten szeretetének evangélium szerinti uralmáról. Ez a megbizatás pedig túlmutat a jelen világon, ugyanis a jelen élet magába foglalja az örök élethez való kötődést. Egyénként és az Egyház közösségeként éljünk meg a nagyobb szeretet egyszerűségét, amely egyszerre a legegyszerűbb és legnehezebb ezen a világon, mivel nem többet, de nem is kevesebbet követel tőlünk, mint hogy magunkat ajándékozzuk oda.¹⁸

 

ZÁRSZÓ?

Úgy tűnik, Benedek pápa elfelejtett örökségét Ferenc pápa reformja újra emlékezetünkbe hívja, igyekszik az egyetemes egyházi gyakorlat részévé tenni. Ezen a ponton a szembeállító értelmezések, a „konzervatív” és „liberális” pápa egymás elleni kijátszása inkább tűnik egyház- és belpolitikai erőlködésnek, semmint hittanilag megalapozott kijelentésnek. A katolikus Egyház önmagáról alkotott képe világos – egyetemes zsinat, pápák erősítették azt meg. Ha ebből keveset látunk megvalósulni, az inkább egyes emberek, illetve helyi egyházak és közösségek nézeteinek, önzésének, érdekféltésének tudható be. Ám ha elfogadjuk Ferenc pápa gondolatát az Egyház „üdvös decentralizációjáról” (lásd Evangelii gaudium, nr. 16), akkor ebből az is következik, hogy épp ezeken a helyi-közösségi szinteken fog múlni a cselekvés felvállalása vagy visszautasítása. Egy azonban bizonyos: aki ellene szegül az Entweltlichung programjának, az egyrészt a valósággal, másrészt a katolikus tanítással megy szembe. A végkifejlet, a gyümölcs megtermése vagy éppenséggel a terméketlenség tapasztalata azonban ebből kifolyólag a személyes és a közösségi felelősség köreire hárul.

Zárszó gyanánt újfent Müller bíboros beszédét idézzük:

XVI. Benedek elgondolkodó tekintetében maga Jézus néz ránk, és kérdez meg minket, vajon tanítványaiként engedtünk-e az elvilágiasodás, a földi hatalom bálványai előtti kényelmes leborulás, a transzcendenciát nélkülöző világba zárultságra irányuló, látszólag kényszerítő erejű fejlődés kísértésének? Vajon még Isten teremtményének és képmásának tekintjük az embert, vagy pusztán önmaga dizájnertermékének, amelynek már nincs elveszíthetetlen méltósága? […] A szabadság lehetetlen az igazság nélkül. Az emberre és a világra vonatkozó igazságot nem mi hozzuk létre és kezeljük, hanem Isten ajándékozza azt nekünk Jézus Krisztusban, közli azt a Szentlélekben, és tanúsítja az Egyház által. Ez Joseph Ratzinger teológusi és lelkipásztori alapüzenete. Ő megtapasztalta az isteni ország és az emberi diktatúra ellentétét, mely kijátssza egymás ellen az igazságot és a szabadságot, s eközben végül mindkettőt elveszíti a játékban. De megtapasztalta azt a bizonyosságot is, hogy Isten győz, s megmenti az embert. Ez az a kép, amelyet az isteni Művész XVI. Benedek pápáról az egyháztörténelem számára festett. Az igazság, amelyet Krisztus az Egyháza által jelenvalóvá tesz, nem elnyomó, nem erőszakos és nem manipulál, hanem azt szeretné, hogy az ember szabadságban és szeretetben fogadja azt be.¹⁹

TÖRÖK CSABA
teológiai tanár
Esztergomi Hittudományi Főiskola