Megjelent az Egyházfórum 2005/2. számában
A közelmúltban az Egyházfórum több barátját is elvesztette, akik munkájukkal, tanácsaikkal vagy éppen anyagilag is segítették folyóiratunkat és könyvkiadásunkat. Kis György plébánosnak két művét is kiadtuk, az egyiket (Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával) németül, a másikat (Töprengéseim az egyházról) magyarul. Míg a nyugati tömegtájékoztató eszközök több műsort is készítettek a zsidó-keresztény párbeszéd mellett elkötelezett öreg plébánossal, addig Magyarországon az egyházi körök agyonhallgatták őt is, könyveit is. Endreffy Zoltán mint a magyar reformkatolicizmus kiemelkedő alakja már folyóiratunk születésénél is ott bábáskodott, fordított, korrektúrázott és tanácsokkal látott el bennünket. Meg nem alkuvása, elkötelezettsége és szókimondása őt is az egyházi élet peremére szorította. Mindkettőjüknek fájt a „kiközösítés”, mégsem alkudtak meg, nem keresték a hivatal elismerését. Jutalmazz meg őket az Élet Ura kitartásukért és iránta való hűségükért! Az alábbiakban Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát temetésükön mondott beszédét közöljük.
Dr. Kis György (1914-2005)
c. esperes, ny. plébános
Isten derék és hűséges szolgájától, Kis György plébános úrtól búcsúzunk most. Élete és halála iránti tisztelettel és együttérzéssel vesszük körül koporsóját, hogy még egyszer tudatosan emlékezzünk rá, hogy sírba rejtsük megfáradt testét, ahonnan majd az Utolsó Nap Ura, a mi feltámadott húsvéti Jézusunk életre hívja őt is és a benne hívőket is. A temetési szertartás fohásza illik most György plébános úr ajkára, ahogy a gyászjelentésén is olvashattuk: „Istenem, örök Atyám, szent kezedbe adom lelkem, légy jóságos Bírám, engedj haza országodba engem!” Most azért imádkozunk, hogy engedje az Úr haza, abba az Országba, amelyet Kis György plébános úr papi szolgálata hosszú évtizedein át hirdetett Isten népének, a gyulakeszi, kaposvári, romándi, pápai, bakonyszentlászlói egyházközségekben és az ausztriai Aurach híveinek.
1.) Isten Országának örömhírét hirdette teljes tudással, felkészültséggel, melyet Veszprémben, majd Innsbruckban szerzett meg teológiából, Isten Országa örömhírének hirdetésére. Idős korában ehhez még az egyház sorsáért való aggodalma is társult. Neveltetése révén igazi egyházias érzésű, és az egyház gondjaira mindig érzékeny pap volt ő. Azok közé tartozott, akik Magyarországon a kommunizmus elszigeteltségében is befogadták a XX. század egyházának legnagyobb eseményét, a II. Vatikáni Zsinatot. Befogadta, megértette, és annak megvalósítására is törekedett. Emlékezzünk csak arra, ahogy itt, Bakonyszentlászlón, a népoltárt megépíttette. Milyen bölcsen készítette elő a híveket az új elfogadására! Nem szabad arról sem elfeledkeznünk, hogy sokszor ismételt és mindig elmondott aggodalmai is mindig csak az egyház gondjai, egyházunkat érintő témák voltak.
Külön fejezet életében az a tény, ahogy a szerzetesrendeket szerette, és ragaszkodott zen kapcsolataihoz. A jezsuitákat, hiszen jezsuita akart lenni, aztán a Szociális Testvérek Társaságát, az indiai nővéreket, akiket ő hívott hazánkba, és bennünket, bencéseket, is nagyon szeretett.
2.) Isten Országának örömhírét képviselte a felekezetek sokféleségében, hitt Jézus utolsó vacsorán elmondott szavaiban, és tettekre is akarta azt váltani: „Atyám, legyenek mindnyájan egy”. Tapintattal és megértő szeretettel viseltetett más felekezetek híveihez, kollegiális volt a lelkészekkel, ahol csak működött. Magatartása őszinte és egyértelmű volt.
3.) Dávid csillagával és Krisztus keresztjével megjelölve Kis György atya „határjáró” volt. Szerette és értette Dávid népét, és ahogy Pál apostol, ő is mindent odaadott volna, hogy az Ószövetség hívő népe megértse Isten országának teljes örömét, aki nekünk Jézus Krisztusban adatott meg. Értette történeti korunk kegyetlenségét, de nem tudta megérteni az értetlen keresztényeket, ezért korholva, kárpálva tekintett sokukra, akik időnként a legszükségesebb megértés és érzékenység nélkül, előítéleteik rabságában nyilatkoztak a zsidósághoz való viszonyunk sok figyelmet és tapintatot igénylő kérdéseiben.
4.) Mivel maga is istenkereső, egyházát szerető ember, pap volt, aki tudta, hogy mindaz, amit Istenről tudhatunk kegyelem és hívás, nagy megértéssel tudott a szellem azon embereihez is fordulni, akik vagy nem részesültek még Isten ajándékában, vagy akadályozva voltak annak teljesebb befogadásában. A keresők, a lázadók, a protestálók, a nyugtalan lelkek is társra találtak a Plébános úrban, őket is értette és szerette, mert benne is ott volt a lélek és szellem nyugtalansága, a többnek, az igazabbnak a vágya. Olyan testvér volt, aki ezt az igényt, elvárást értette, mert neki is része volt benne, de aki „Jézus Krisztus fölséges ismeretéből” többet kapott és felejthetetlen derűjével azt sugározni is tudta.
Kis György plébános úr hitével, szolgáló szeretetével, lelki és szellemi nyitottságával egy személyben törekedett élni és megmutatni, milyennek kellene lennie a keresztény embernek. Tudatában volt annak, hogy ő sem érte el az eszményit, ezért tudott önmarcangoló módon gyötrődni, bánkódni saját és mások hibáin és bűnein. Ezzel volt egyszerre emberi és hívő keresztény lélek. S mert Isten kezébe adta most lelkét, reménykedhet abban, hogy Istenben irgalmas és jóságos Bírájára talál.
Úgy búcsúzunk most tőle, hogy megköszönjük az élet és a papi hivatás Urának az ő életét, küzdelmeit, hűséges szolgálatát.
Az Úr Krisztus, örök Főpapunk legyen élete teljessége, hiszen Ura szolgálatában élt, és Ura keresztjét szorította magában halálában is, abban a pillanatban is, amikor nemes szíve utolsót dobbant.
Szomorkodunk, de nem úgy, mint akiknek nincs reményünk.
Kis György plébános úrra emlékezve, gondjait és derűjét is felidézve egy régebbi történettel fejezem be megemlékezésemet: Levél helyett egy alkalommal magnetofontekercset kaptam Gyuri bácsitól, hogy azt autózás közben meghallgassam, és segítsek neki házvezetőt szerezni. Így kedves hangja is megvan a szalagon. Ezt mondta: „Kedves Főapát Úr, kedves Asztrik! Köztudott, hogy te nagyon jó kapcsolatot ápolsz a homokkomáromi Nyolc Boldogság közösséggel. Kérlek, mondd meg elöljárójuknak, hogy küldjön nekem egyetlen boldogságot, mert én szerény vagyok és nekem egy is elég. Ez a boldogság értsen a házvezetéshez, a titkári teendőkhöz, így lenne nekem ő nagy segítség és boldogság. Úgy-e megértesz, kedves Főapát úr?”
Drága Gyuri Bácsi, értettelek akkor is és most is. Imádkozunk és bízunk benne, hogy az Úr megadta neked most már mindörökre ezt az egy és osztatlan boldogságot, az ő boldogságát.
Drága Gyuri Bácsi! Dávid csillagjával és a megváltó Úr Krisztus keresztjével megjelölve nyugodj békében!
Ámen.
Várszegi Asztrik
pannonhalmi főapát