Szerző: dm

Megjelent a Egyházfórum 2018/3. számban

A cikk a szerző Egyházam lábnyomában című, kiadás előtt álló gyűjteményes kötetének egyik fejezete.

Az összes változás mögött sok minden van,
ami nem változik, és mindezeknek végső alapja Krisztus,
aki ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.
(Gaudium et spes, 10)

KIFUTÓ MODELL

Egyházam lábnyomában járva magam is azt tapasztaltam, amit Paul Zulehner, hogy Egyházunk kétféle értelemben is kifutó modell[1]: aminek lejárt az ideje, és aminek most jön el az ideje. Az idejétmúlt modell korántsem a merő kudarc metaforája, hiszen a kereszténység világtörténelmi méretű újítás volt, mely a magasabb rendű célpontok (modernizáció és üdvözülés) felé haladó fejlődéstörténet felelős erkölcsi ágense lett. Egy olyan folyamatban, amelyben megváltozott az egyén és közösség viszonya, amelyben az Egyház (vagyis az intézményesült vallás) nemcsak Krisztus-hívők szervezete és közössége, hanem a társadalom aktív, politizáló szereplője is. Eddigi formája, a „keresztény társadalom” mára már befutotta és kifutotta pályáját, ugyanis azon az elképzelésen alapult, hogy Isten országa itt, a földön, az állam- és társadalomszervezés és a politika eszközeivel valósítható meg. Tomka Miklós arra figyelmeztetett, hogy az orbis christianus és a sacrum imperium, bármennyire is nagy horderejű utópiák voltak, mégis oda vezettek, hogy a vallás és az Egyház a politikai és társadalmi rendszerek függvényévé váltak.[2] Lejárt mindkét societas perfecta, vagyis az állam és Egyház kora, figyelmeztetett Kerkhof és Zulehner[3] is, és azt jósolták, hogy a hívő közösségek egyre inkább az önkéntes szervezetek formáját veszik föl egy pluralisztikus, sokvallású társadalomban.

Megjelent a Egyházfórum 2018/3. számban

A múlt század 80-as éveinek közepe táján egy egyetemi ifjúkommunista baráti társaság tagjai fölismerték az idők megváltozását, és az ELTE Bibó István Szakkollégiumában liberális politikai műhelyt alapítottak. Ebből nőtt ki 1988 tavaszán a magát liberális, radikális és alternatív erőként definiáló Fiatal Demokraták Szövetsége, a FIDESZ. Kezdettől meghatározó vezetőjük, Orbán Viktor, a következő évtizedekben nemcsak a liberalizmusnak fordított hátat, hanem az alapvető polgári értékeknek is, majd 2014-ben, immár harmadszor megválasztott miniszterelnökként meghirdette az illiberális – később keresztényre keresztelt – demokráciát, amelynek központi eleme a nemzeti függetlenség és a keresztény értékek védelme. Főleg az utóbbi zene számos egyházi vezető, pap, lelkész és világi keresztény fülének, akik ezért a rendszer feltétlen támogatóinak számítanak. Kérdés azonban, hogy összeegyeztethető-e egymással az illiberális demokrácia és a kereszténység. A válasz része az ide vezető folyamat is, ezért érdemes ezt röviden áttekinteni.

Megjelent a Egyházfórum 2018/1. számban

Ünnepi beszéd az oroszlányi Munkás Szent József-templomban 2018. május elsején. 

Kedves Testvérek, amikor a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben turistaként a Vértest jártam, a bányászfalvakban – ami persze nem lepett meg – „Jó szerencsét!”-tel köszöntöttek. Meglepőbb volt, amikor a regéci vár körüli falvakban „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal fogadták a vándort. Talán most sokan meglepődnek itt is, amikor így köszönök be: „Jó napot kívánok!” Kivéve persze azok, akik emlékeznek Ferenc pápa első szavaira: „Testvéreim, jó estét!”