Hosszabb idézettel kezdem mondandómat. Az elején nem mondom meg, honnét idézek. Azt is csak később árulom majd el, mikor született az írás, amelynek néhány részletét olvassuk:
Sok oka lehet és van is, hogy komoly megújulásról nem beszélhetünk. Egyik oka, és meggyőződésem szerint nem az utolsó oka, amiért a kísérletek és a szándékok nem vezettek a kívánt és célba vett eredményre, hogy a lelkipásztort, akit az egyházban az egyházi testületeknek először kellett volna meglátniuk, akit először kellett volna keresniük és akinek a megtalálására kellett volna a legkomolyabb lépéseket megtenniük, nem keresték, és így nem is találhatták meg. A felsőbb hatóságok határozatainak lelkész nélkül aztán nem volt közvetítője az egyháztag felé.
A lelkipásztort – jog szerint helyesen és természetesen – egyszerűen adottságnak vették. A reális helyzet megmutatja, hogy a missziós mozgalmak nagy lendülete mellett ott maradt a legelhanyagoltabb embernek a lelkipásztor. Egyházunk mindenképpen felnőttnek, nagykorúnak nyilvánította a kis gyülekezetek lelkipásztorait. De az egyházban nem hallják meg a hangjukat, nem veszik komolyan a szavukat. Nem is érdeklődnek, hogyan tudnak a felszínen maradni. Egyáltalán nem is látszik fontosnak, hogy a felszínen maradjanak. Olyan gyenge a fizetésük, sokszor reménytelenül nehéz a környezetük, hogy nincs más választásuk, mint az emberi vonások lehető megőrzésével levetkezni a pásztort, esetleg levetkezni az intelligens embert is, hogy kibírják a helyüket. Panaszáradat – fásult panaszáradat az életük.
Őket nem tartják testvéreknek az egyházon belül sem. Ők maguk sem tartják a „nagy papok”-at testvéreiknek, bizonyos feleletként a „nagy papok”, a vezető papok magatartására.
Hogyan is vehetné a „világ” komolyan például az egyház szociális megnyilatkozásait, ha az egyház legbensőbb területén is rendezetlen a szociális kérdés? Nem a fizetésdifferenciára utalok, hiszen a legmagasabb fizetések sem érik el a más hasonló képzettséggel és munkakörrel rendelkező intellektuelek keresetét, hanem a legalsó kategóriák szomorúan és menthetetlenül alacsony javadalmazására. Amikor a nyomorúság jelentkezik, a magára hagyottság szót kér, az már az életet jelzi, vagy még az életet jelzi…
Tisztelt olvasóim alig fogják elhinni: ez a tanulmány (Az észrevett lelkipásztor) a Protestáns Szemle folyóirat 1942/6. számában jelent meg. Szerzője 1955-ben elhunyt édesapám, dr. Márkus Jenő. (Újabb kiadása: Nékem az élet Krisztus, Pápa, 2005, 59–63).
Volt 1948-ban kommunista hatalomátvétel? Volt 1956? Volt 1989–1990-ben észrevehető rendszerváltás? Maradjanak nyitva ezek a kérdések…
TESTVÉRI SZÓ
Amikor megkaptam a megtisztelő felkérést, a források után láttam. Nem vagyok rabszolgája a netnek, de hát, ha már van, megkérdezem. Be is írtam a keresőbe a címet. Néhány másodperc, és máris megjelent: Frenkl Róbert: Tíz éves a Testvéri szó, 1986–1996. Mindjárt gondoltam, hogy most nem ezt keresem. A leírás és a felvetések akár a református egyház gondjait is taglalhatták volna. De ez az írás az evangélikus egyház (a miénkhez sokban hasonló) helyzetét elemezte. Akkor már tíz év távolából.
Ezért aztán külön hálával tartozom dr. Szathmáry Béla professzor uramnak, hogy az 1996. évi református dokumentumokból egy csokorra való fénymásolattal megajándékozott. Ezúton is köszönöm.
A feladatom a felkérés szerint az lenne, hogy mint kortárs szemlélő, próbáljak felidézni valamit a 19 esztendővel ezelőtti világból, az akkori gondolatokból. Tény és való: 1996 utolsó hónapjaiban magam is „újraválasztás” előtt-alatt álló püspök vagyok. De „gyónom nektek…” – a Testvéri szó I–II. szövegét most, erre az előadásra készülve olvastam el először. Arról hallottam akkor is, hogy Szabó Gábor kecskeméti lelkész, bács-kiskunsági esperes is szóba került a dunamelléki püspökválasztás során mint jelölt. De az egyházkerületi választások kérdéseiről az egyes egyházkerületek egymással nem konzultáltak: ez „belső ügy”-nek számított. (Keserű iróniával szoktam megjegyezni: amikor a nyugati határon a „vasfüggöny”-t lebontották, ezt a református egyház igen kedvező áron megvásárolta, és az egyházkerületek között felépítette.)
Mielőtt engednék a „negyven év” felemlegetése kísértésének, visszautalok a bevezető idézetre. Ismertem édesapámnak fent idézett tanulmányát. Tudatosan törekedtem arra, hogy merőben más elöljárói formát képviseljek. Két apró jel: szívesebben jártam garbóban, mint ingben és nyakkendőben. Megkíséreltem, és Istennek hála, 18 éven át sikerült: a havi öt-hatezer, az évi ötven-hatvanezer km gépkocsiúton magam vezettem. Magam is nehezen viseltem volna el, hogy egy-egy gyülekezetbe megérkezve, sofőr mellől kászálódjam ki a – nagyon sokáig tudatosan választott – Lada Samarából. Gyakran „csak úgy” megálltam egy-egy lelkészkolléga parókiájánál 15–20 percre. Ám a párbeszéd ennek ellenére gyakran sikertelen maradt. A beidegződött görcsök erősebbek maradtak a valóságnál. Három szomorú példa.
Az első püspöki jelentésben leírtam kivonatos szolgálati naplómat. Nem olvastam fel, kézbe adtam. Szünet, kávé. Párbeszéd a hátam mögött:
– Azért dolgozik az új püspök. – A válasz:
– Te ezt el is hiszed? – Nem fordultam meg.
A másik élesebb volt, szemtől szembe.
Egyházkerületi közgyűlésen éles, támadó hang vetette a szememre, hogy sem az országos egyház, sem az egyházkerület pénzügyeiről változatlanul semmit sem lehet tudni. Mivel erre a készülő felvetésre előre figyelmeztettek, „készültem”: ott volt nálam mind az országos egyház hivatalos lapja, mind az egyházkerületi újság: Kérem, a keresett költségvetés mindenki számára hozzáférhető, a megrendelése kötelező: ez az évfolyam, ez a lapszám, ennyi és ennyiedik lap. A felszólaló:
– Oda azt írnak, amit akarnak! Nem „listá”-t szavaztattam, de egy váratlan kérdést:
– Kérem, aki egyetért azzal, hogy ilyen körülmények között folytassuk a költségvetés hozzáférhetőségéről a párbeszédet, kézfelemeléssel jelezze! – Egy „igen”, a többi „nem”; tartózkodás nem volt.
A harmadik eset. Minden nyári szünetben 10–14 napra elmentem a pápai teológusokkal „nyári terepgyakorlat” címén gyülekezetlátogatásokra. Ismét éles hang:
– Javaslom fegyelmi indítását a püspök ellen! Az egyházkerület pénzén külföldre viszi a teológusokat! – Ismét „készültem” (most is kaptam előzetes jelzést). Felolvastam az egyházkerületi költségvetésnek azt a tételét, amely a nyári „terepgyakorlat”-ra 300 000 forintot irányzott elő, és amelyet mi 287 500 Ft-ból megvalósítottunk. A válaszom pedig:
– Majdnem egyetértek a javaslattévővel. Véleményem szerint azonban akkor érdemelném meg a fegyelmit, ha nem hajtottam volna végre az egyházkerület határozatát. Mentségemre azért megemlítem, hogy nem külföldre vittem a diákokat. Erdélyben jártunk. – A felcsattanó taps lezárta a vitát.
A párbeszédhez – megítélésem szerint – legalább két félre van szükség. Előítéletekre viszont semmi szükség nincs. Előítéletekre monológokat lehet építeni. Dialógust aligha.
JOGFILOZÓFIAI ÜTKÖZÉSEK
Hogy mi is történt 1996-ban, megtudtuk dr. Szathmáry Béla professzor úr laudációiból. Legyen szabad röviden még egy további szempontra rámutatnom.
Mindnyájan tudjuk, hogy van olyan jogi berendezkedés, amely szerint „minden szabad, amit törvény nem tilt”. És van olyan, ahol „minden tilos, amit törvény meg nem enged”. Hogy melyik hol, milyen körülmények között alakult ki: arra most nem térnék ki. Hogy melyik a jó és melyik a rossz – vagy melyik a jó és melyik a kevésbé jó: értékelésre nem vállalkoznék.
A Testvéri szó gyülekezetekhez és lelkipásztorokhoz című irat kibocsátói (bár erre külön nem utaltak) nyilván úgy értelmezték az akkori jogszabályokat, hogy mivel az ajánlattételt, ajánlások megfogalmazását, választás idején körlevél kibocsátását a hatályos törvények tételesen nem tiltják – akkor nyilván szabad.
Az akkori Választási Bizottság pedig (jóllehet a jogelvre ők sem utaltak) úgy értelmezte ugyanazt a helyzetet: mivel a hatályos választójogi törvény paragrafusokba foglaltan nem enged meg semmiféle „kampányolás”-t, az nyilván törvény által meg nem engedett, tehát tilos. Az alapvető jogelméleti eltérést még egy mérlegelési jogkörbe illesztett, egyébként tételesen megfogalmazott paragrafushoz is hozzárendelték.
Minden jogalkalmazó tudja, hogy ténykérdések esetében mindig könnyebb a döntés, mint mérlegelési helyzetben. Megütötte vagy nem ütötte meg? Ténykérdés; a bizonyítás során többnyire tisztázható. „Az egyházi élet tisztaságával össze nem férhető módon” ütötte-e meg, vagy „az egyházi élet tisztaságával összeférhető módon” ütötte-e meg? A „ténykérdés”-t nagy körültekintéssel, megannyi objektív, és, tegyük hozzá: szubjektív szempont tekintetbe vételével kell mérlegelni, és annak megfelelően állást foglalni.
A református egyházi választások a felvetődött kérdések első fokon történő elbírálása a Választási Bizottság hatásköre. A fellebbezés tekintetében egyfokú egyházi bíróság határoz. A helyzet fonákságát ugyanakkor jelzi, hogy az 1996 legvégén, illetve 1997 legelején az ebben az ügyben meghozott egyházi bírósági döntéseket az 1997 februárjában megválasztott új országos vezetőség és a személyeiben megváltozott bírói testületek fellebbezés, illetve perújrafelvétel során megsemmisítették.
ISTEN A VÁLASZTÁSOKBAN?
Személyes vallomással zárom előadásomat. Amióta „egyházi eszem”-et tudom (1961-ben nyertem felvételt a budapesti teológiára), a választások esetén a leglényegesebb pontot sem megfogalmazni, sem felelősen alkalmazni nem sikerült. Hogy mire gondolok? Nem sikerült harmóniát teremtenünk a mindenkori „polgári demokrácia” elvei-elvárásai és Isten akaratának, szándékának, döntésének hiteles elkérése és elfogadása feszültségében.
A probléma nem új keletű. A mennybemenetel és a Szentlélek kitöltetése közötti tíz napban az apostolok nem maradtak tétlenek. A legújabb fordítást idézem:
Szükséges tehát, hogy azok közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, még valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának. Ekkor kijelöltek kettőt: Józsefet, más néven Barsabbást, akinek a mellékneve Jusztusz volt, és Mátyást, és így imádkoztak: Urunk, minden szívnek ismerője, te mutasd meg, hogy e kettő közül melyiket választottad magadnak… Sorsot vetettek rájuk: a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé sorolták őt (ApCsel 1,21–26, vál. versek).
Az Újszövetség lapjain többet nem találkozunk Mátyás apostol nevével. De találkozunk valakivel, aki egymaga többet végzett, mint a tizenkettő együttvéve. (Pál apostolra gondolok).
A Magyarországi Református Egyház jelenlegi választójogi törvényének az alapiratát 1996-ben fogadta el az Országos Zsinat. Azóta néhány ponton módosították: a 2002., a 2005., a 2010., a 2011., a 2013. és a 2014. években. Nem a kiforrottság és nem az állandóság jele.
A teljesen világivá váló gondolkozást mutatja: a második és harmadik választási ciklus előtt többen is megkérdezték:
– Ismét jelölteted majd magadat? – A válaszom következetesen az volt:
– Eddig sem jelöltettem magam, most sem teszem. Ha az erre feljogosított testületek rám gondolnak, és jelölnek, nyilatkozni fogok a jelölés elfogadása vagy el nem fogadása kérdésében.
A Preambulumból egy rövid idézet:
Krisztus az Ő Anyaszentegyházának mindenkor ad pásztorokat és tanítókat az Ő testének építésére. Ezekre a szolgálatokra Istentől kapott belső elhívás és annak külső megerősítése útján kerül sor.
Az egyházi tisztségviselők jelölését az egyházmegyei közgyűlések mint jelölőtestületek végzik. A 46. § (2) bekezdése így rendelkezik:
A jelölőtestület tagjainak Isten előtti felelősségük tudatában, az Igére, Isten akaratára való figyelés és buzgó könyörgés szent légkörében kell munkájukat végezni.
A teljes választási eljárás során (törvénybe foglaltan) ennyi hivatkozás található Isten akaratának keresésére. Csendes alázattal és belső szomorúsággal csak annyit fűzök ehhez: részt vettem jó néhány jelölő közgyűlésen.
Illesse köszönet az Egyházfórum Alapítványt és annak Kuratóriumát a Fidentia pro ecclesia emlékérem létrehozásáért és annak felelős gondozásáért évről évre. A jelekből ítélve erre a tevékenységre a továbbiakban is szükség lesz.
DR. MÁRKUS MIHÁLY
ny. református püspök-lelkipásztor