„Tapasztalatból szólok hozzátok: a hitnek köszönhetően találtam meg álmaim forrását, és azt az erőt, melyekkel [sic!] álmaimat meg tudom valósítani” – Ferenc pápa önvallomása rávilágít a hit és az álmok közötti szoros összefüggésre, amely meghatározza gondolkodásmódját, egyházértelmezését, és ezekkel összefüggésben azt a küldetéstudatot, amely nem pusztán személyes spirituális vonást, egyéni specifikumot jelent, de kihat a katolicitás mind elvi, mind gyakorlati megragadásának mikéntjére is. Jelen írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy feltérképezzük az álmok szerepét a pápa teológiájában, egyházfői megnyilatkozásaiban, s utunk végén eljussunk a „láthatatlan városba”, amely újfajta módon állítja elénk az egyházat — önnön látható határain túl is.
Az álmodó Isten
Az álom mint az emberi psziché valósága természetesen csak analóg módon vonatkoztatható Istenre, aki nem alszik (vö. Zsolt 121,4). […]
Az „Isten álma” szóösszetétel […] idővel mégis polgárjogot nyert lelkiségi és hittani irodalmunkban. Antropomorfizmus ugyan, mégis alkalmas annak kifejezésére, hogy a Mindenható már a teremtés konkrét aktusa előtt elgondolással, egyfajta személyes előképpel, „álommal” bírt mindarról, ami a teremtett világban, annak rendjében és történetében elénk tárul. „Minden gyermek öröktől fogva ott van Isten szívében, és fogantatása pillanatában megvalósul a Teremtő örök álma” (AL 168). Ez az álom pedig mindvégig ott él benne, még akkor is, ha a valóság csak torzultan, csorbult szépséggel képes visszaadni azt. „Isten álmáról” épp ezért fontos és értelmes beszélnünk, hiszen belehelyez minket egy sajátos dialektikus viszonyba. Ha – részben Søren Kierkegaard nyomán – az egzisztenciális dialektika belső feszültségét az ember adott léte és lehetőség szerinti léte között tételezzük, akkor az „álom dialektikájában” ez a feszültség áthelyeződik a személyes spiritualitás szintjére, az önakaratú megvalósultságom és az Isten általi megálmodottságom közé. Ennek a kettőségnek sajátos megfogalmazása a Loyolai Szent Ignácnak tulajdonított (ám általa ebben a formában soha le nem írt) gondolat, miszerint: „A legtöbb ember nem is sejti, mit hozhatna ki belőle az Isten, ha egyszerűen csak a rendelkezésére bocsátaná magát.”
Az Istennek rólunk szőtt álma azonban soha nem valamiféle individuális kiteljesedés rendjében áll. Mindannyiszor küldetést is ad, hiszen nemcsak a kegyelemre, de magára az életre is igaz: „azért kapja [az ember], hogy használjon vele” (vö. 1Kor 12,7). Így van ez létezésünk kicsiny köreiben, mint a családunk, de nincs másként a nagyobb, társadalmi egységek, sőt a teljes világ szintjén sem. „…arra kaptunk meghívást, hogy az Atyaisten eszközei legyünk abban, hogy bolygónk olyan legyen, amilyennek ő megálmodta, amikor megteremtette, és megfeleljen az ő tervének, amellyel békét, szépséget és teljességet akar adni neki” (LS 53).
Török Csaba
(A teljes cikk az Egyházfórum 2022/4. számában olvasható.)