Megjelent az Egyházfórum 2011/2. számában
Az Egyházfórum 25 éves jubileumi konferenciájának első felében az előadók hátra tekintettek, és az elmúlt évtizedek történéseinek néhány egyházi vonatkozását elemezték. Ezeket az előadásokat előző számunkban közöltük. A konferencia második felében előre kívántunk tekinteni, de kiderült, senki sem próféta. Nem tudjuk megmondani, hogyan fejlődnek egyházaink a jövőben Magyarországon – ha fejlődnek egyáltalán. Előadóink négy területtel foglalkoztak: a spiritualitással, az egyház társadalmi szerepével, a pasztorális hatalommal és a határon túlmutató kapcsolatok- kal. Az előretekintés mind a négy esetben az alapokhoz való visszatérést is jelentette.
A keresztény ember egyik legfontosabb feladata, hogy a változó időknek megfelelően továbbfejlessze saját lelki és gyakorlati életét. Aszalós János szerint még Jézus küldetéstudata sem volt kezdettől fogva teljes és tökéletes, hanem fokozatosan bontakozott ki. Szubjektív, de szentírási szövegekre támaszkodó elmélkedésében a szerző Jézus „növekedésének” mozgatórugóit, sorsfordulóit, személyiségének emberi arculatát igyekszik megrajzolni. Jézus fejlődésében is állandó volt azonban szociális érzékenysége, és ez az érzékenység jellemezte az őskeresztények magatartását is, állítja Jakab Attila. Hogyan érvényesül manapság ez a szempont a hazai keresztény egyházakban, amelyeket megkísért „a politikai hatalom oltalmazó szárnyai alá való menekülés vágya”?
A kereszténység küldetéséből következik, hogy értékei kifejeződjenek magában az egyházi életben is, és ezáltal hitelessége releváns maradjon a mai ember számára is. A hitelesség egyik központi kérdése „a hatalmaskodásról való lemondás és a hatalomhoz való viszonyulás”. Orosz Gábor Viktor azt vizsgálja, hogy milyen értelmezési lehetőségei vannak a pasztorális hatalomnak a nyugati társadalmakban, ahol az Isten és nemzet, Szentlélek és egyházi intézmények vagy egyház és politika nem egyszer összekapcsolódnak?
A határ túloldaláról Csiszár Klára az „egy hatékonyabb egyházi gyakorlat érdekében” építhető kapcsolatok víziójának néhány szempontját próbálja megfogalmazni. Ezek a kapcsolatok építhetők ugyan, de nem bármi áron, véli a szerző, hiszen itt „is megvannak a játékszabályok, melyekről célszerű már a víziókban beszélni, megvizsgálva hol vannak e kapcsolatépítésnek a határai”.
A magyar kormány politikája és különösen is a miniszterelnök megnyilatkozásai növekvő aggodalommal töltik el a közügyek iránt érdeklődőket itthon és külföldön egyaránt. Fekte János még bízik abban, hogy „Viktorból akár Pál is lehetne még”. Ehhez azonban vissza kellene térnie az európai alapelvekhez, valamint következetes és kiszámítható „konzervatív reformpolitikát” kellene folytatnia. A kereszténységre áttért zsidó író vitaindítónak szánt irata szerint a kormányfő egy ilyen fordulat esetén „támogatásra csakis a hagyományhű filoszemiták és a reformokat követelő keresztények körében, ebben a már-már ’ökumenikus’ szegmensben” számíthat.
A 25 éves Egyházfórum „Fidentia pro ecclesia” (bízó bátorság az egyházért) néven emlékplakettet alapított. Az első díjazottak, Uzsalyné dr Pécsi Rita és Csizmadia Zoltán, sajátos körülmények között tettek tanúbizonyságot erről a bátorságról.
Székely Tibor dokumentációja az 1956-os forradalom utáni egyházpolitikáról, ennek módszereiről, valamint a kommunista hatalom és a Vatikán között őrlődő püspöki kar megpróbáltatásairól nyújt hű képet korabeli állambiztonsági iratok alapján.
WILDMANN JÁNOS