„Aki ilyen magunkfajtákat hősnek vél, nem konyítja a dolgok felületét sem. Vállalók voltunk, fonák kalandok sodortjai a káoszban. Csupán a káosz végleges hatalmát nem hittük, mert mást hittünk.” (Éliás József)
A holokauszt nyolcvanadik és Sztehlo Gábor embermentő evangélikus lelkész halálának ötvenedik évfordulója alkalmából ezt a lapszámot elsősorban azoknak szenteljük, akik a vészkorszakban a maguk eszközeivel mentették a zsidó származású embereket, és ezt a kockázatot kifejezetten hitbeli meggyőződésből vállalták – azért, mert hitük szerint nem tehettek mást. Tették, amit tenni tudtak, még akkor is, amikor a magyarországi polgári lakosság és annak intézményei, beleértve a történelmi egyházakat is, nyilvánvalóan sokkal-sokkal többet tehettek volna.
Talán ennek a felismerésnek a súlya alatt-e, vagy sem, az utóbbi években mintha elkezdődött volna egyházi részről is a saját embermentőik újrafelfedezése, némelyek szerint egyenesen piedesztálra emelése, kultuszuk megteremtése. Ennek a lapszámnak célja, hogy elsősorban emberként, példaként álhassanak előttünk ők és tetteik, ám a mentésekkel kapcsolatosan felmerülő kérdéseket, az egyházak szerepvállalását – vagy annak elmaradását – se hallgassuk el, ahogyan a Súlypont rovatban Sztehlo Gáborról szóló tanulmányában jelen sorok írója sorra veszi például a párhuzamos Sztehlo-narratívákat is.
Nagyobb blokkban értékeli Wintermantel Balázs egy másik, talán kevésbé ismert embermentő, a református Éliás József és a Jó Pásztor Bizottság tevékenységét. Ebben két kuriózumot is közlünk: Éliás saját visszaemlékezését, valamint két, eddig máshol nem publikált dokumentumot a Jó Pásztor Bizottság működésével kapcsolatban.
Műhely rovatunkban is az embermentőké a főszerep: tíz portré került azon ismert és kevésbé nevek közül, akik akár vértanúságot is vállalva felszólaltak, tettek azért, hogy akár egy lélek is megmenekülhessen az értelmetlen halálból – Apor Vilmos, Friedrich Born, Éliás József, Kádár Imre és családja, Márton Áron, Salkaházi Sára, Slachta Margit, Stiasny Éva, Remete László, Tolnainé Kassai Margit és a Sztehlo-otthonok gondozónői szerepelnek ebben az összeállításban.
Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a politikai és teológiai közeget sem, amelyik 1944–45 ben meghatározta az egyházak hozzáállását a „zsidókérdéshez”. És amikor az embermentő papok, lelkészek, szerzetesnővérek, diakonisszák és más egyházhoz közeli személyek egyéni tetteit értékeljük, szót kell ejteni azokról az egyéni és szervezett törekvésekről is, amelyek legitimálták a tömegmészárlást – Andrew M. Mayer Isten és Hitler között című recenziója a katonai lelkészekről szóló, nemrég megjelent kötetet mutatja be.
Teológia rovatunkban Michael McGarry a kereszténységnek a zsidósággal szemben elkövetett vétkeit veszi sorra, ami a mindenkori keresztény felelősségtudat megszilárdítása felé vezethet el bennünket: „Az embermentők tanúsága által felvértezett keresztény felelősségtudatunk késztessen arra minket, hogy megakadályozzuk ne csak azt, hogy a soához hasonló tragédia valaha is újra megtörténhessen a zsidó néppel, hanem hogy ilyen tragédia a világ bármely népével megtörténhessék.”
Laborczi Dóra