Megjelent az Egyházfórum 2017/3. számában
Kerek évfordulókhoz előszeretettel kapcsol emlékéveket a hivatalos kultúrpolitika. Ilyenkor úgyszólván kötelező kűrré válik a téma feldolgozása. A jeles személy vagy esemény hónapokon át tartó ünneplése során olykor kiderül: a kevesebb több lenne. De félre, irónia! Miként a nyalábba fogott fénysugarak, a figyelem egy irányba terelése új megvilágításba helyezhet ismert tényeket, és hozhat új felismeréseket. Az Egyházfórum e szándékkal teszi le koszorúját a reformáció eszmei emlékműve előtt.
Súlyponti témánk szerzői a protestantizmus különböző felekezeteinek nagy hatású képviselői, eszmerendszerének, történetének kiváló kutatói. Szathmáry Béla egyházjogász az 1734-es Bodrogkeresztúri Konvent szellemét idézve leszögezi: „Újra kell értelmezni az egyháztagság lényegét, megfogalmazni és nyilvánvalóvá tenni azt, hogy nemcsak az egyénnek van szüksége az egyház nyújtotta közösségre, hanem e közösség sem létezhet cselekvő egyháztagság nélkül. A pásztor és az engedelmes nyáj képlete a 21. század embere számára már nem feltétlenül perspektíva az egyetemes papságot hirdető, reformált földi egyházszervezetben.” Luther Márton Schmalkaldeni cikkeinek a megigazulásról szóló, szokatlanul derűs hangvételű szavaira („Hiszen meg van írva: »Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.« Vagyis kegyelmes az Isten, és ezért van rendben minden.”) Donáth László az „érted haragszom” indulatával kérdez vissza: „Önigazolóktól hemzseg ez az ország. […] Nyomát sem látni a teremtő, szabad szellemnek, a szuverén és bátor életnek. […] valóban, így, minden rendben?”
Két történeti tárgyú írás segíti az olvasót, hogy a reformációt a korabeli európai történelem kontextusában helyezhesse el. Szabó Ferenc SJ elegáns érveléssel mutatja be, hogy Luthert és Loyolai Ignác magyar követőjét, Pázmány Pétert korántsem választotta el akkora szakadék, mint amekkorává az utókor mélyítette azt. Az antitrinitarizmus/unitarizmus kezdeteiről szól Balázs Mihály adatgazdag, tárgyilagos, tanulmánya, amely a magyar–lengyel kapcsolatok egyik kevéssé ismert fejezetét is tárgyalja. Iványi Gábor „a reformáció nagy adósságának” nevezi, hogy a wittenbergi Városi Templom falát máig éktelenítheti a „Judensau” (’zsidódisznó’) domborműve, a keresztény antijudaizmus-antiszemitizmus szégyentörténetének e szimbolikus tárgyi emléke. Ortodox rabbik és a Szentszék között a közelmúltban reménykeltő dialógus indult meg, e gondolat jegyében: „Mi, zsidók és keresztények azáltal maradunk hűek a szövetséghez, hogy közösen vállalunk szerepet a világ megváltásában.” A szerző fájdalmasan hiányolja a protestáns hangot a párbeszédből.
Nem maradhatott ki lapszámunkból a Teológia. Elsősorban Pál apostol levele (Róm 13,1–7) alapján elemzi a Szentírás tanítását a hatalomról Kókai Nagy Viktor. A gondolatébresztő értekezést szerkesztőségünk vitaindítónak szánja.
Az Egyház és társadalom rovatban Jan-Werner Müller az úgynevezett Böckenförde-paradoxont értelmezi („A szabadságelvű állam olyan feltételek alapján létezik, amelyeket saját maga nem tud garantálni.”); a Világ-Nézetben Kamarás István frappáns meghatározását adja annak, mit jelenthet ma ténylegesen a „keresztény Európa”.
Hűséges szerzőnk, Fehér Pálma Virág ezúttal Kövesdi Andreával közösen jelentet meg lapunkban egy Műhely-tanulmányt Luther Mártont idézve, az ő szellemiségére támaszkodva – a buddhista tanítás párhuzamának tükrében – a lélek és a test számára egyaránt üdvös, rendszeres gyakorlásról. A Lélekszigetben Ranschburg Hildegard teszi föl újabb „kereszt-kérdéseit”, ránk bízva, miként válaszolunk.
Pongrácz Mária