Megjelent az Egyházfórum 2010/3. számában
A mai európai/nyugati gondolkodásban sem a filozófia mint ideológia, sem a teológia mint hittudomány nem játszik már jelentős szerepet. Így nélkülük végső fokon csak kreatív természet- és társadalomtudományról lehet szó, és nem beszélhetünk többé az emberi tudás átfogó egészéről, bölcseletről, tehát igazi, kortárs filozófiáról sem. Önmagában véve pl. a pszichológia nagy része csak vitatható, sehová sem köthető teória, a filozófia szubjektív inspirációja pedig még kevésbé „objektiválható”. Ugyanakkor bármennyire titkolják, még a szaktudományok mögött/előtt is kell lennie valamilyen ki nem mondott célkitűzésnek, mondjuk ki nyíltan: ideológiának. Az alábbiakban az emberi tudás három hagyományos formájának a rövid történetét szeretném fölvázolni, ami rávilágíthat kapcsolatuk genezisére, önállósulásukra, mai válságukra, sőt még annak megoldására is. Teológusként természetesen saját szempontomból értelmezem és értékelem viszonyukat.
A GÖRÖG BÖLCSELET[1]
Kezdetben volt az ókori görög bölcselet, amely még nem filozófia és nem tudomány, hanem azok egységes forrása. Mint minden gyermek, minden jelenségre rákérdezett, magyarázatot keresett, de a végső okokat is kutatta, mint Kelet rokon bölcsességei. Az ógörög kultúrát egyrészt a közös, archaikus szakralitás egyesítette: a jóslástól, a sorsot vizsgáló drámán át az önuralmat edző aszkézisig és az olimpiákig minden isteni példákat, hősöket utánzott. Másrészt gondolkodásában az arché-tól (alapelv) a techné-ig (megvalósítása) minden az embert szolgálta. A teológia kezdetben nem jelentett többet, mint az olümposziak mítoszait. Homérosz két eposzában pl. az emberi események fölött párhuzamosan zajlottak az isteniek, és az utóbbiak döntötték el az emberi sorsokat. A teória (istenlátás) még nem absztrakt elmélet, hanem inkább „leselkedés” a rendkívüli csodák után. De ki nem mondott szándéka sem kétséges: a sorsunkat formáló, emberfölötti hatások nem hagyhatók figyelmen kívül. Mivel minden megfigyelés praktikus célokat szolgált, etikus következtetéseket vontak le belőlük pl. a pedagógiában, orvoslásban, művészetben. Jól fölfogott, közös emberi érdekből.
A bölcselet irányultsága így kétféle lehetett: a végső elvek kutatása a fizikai jelenségek mögé nézett (ebből lett a metafizika), majd befelé fordult a misztérion révén és szellemi törvényeket keresett a psziché, a núsz, a lógosz elhatárolásával és tapasztalatával. Másrészt a bölcselet a későbbi szaktudományok felé is differenciálódott, így született meg a „gyakorlati” filozófia, a kifelé irányuló, aprópénzre váltott szofisztika, melyből retorika, dialektika (vitatkozás), logika, heurisztika lett. A bölcsek iskolákat alapítottak, ahol geometriával, matematikával, asztrológiával, kozmológiával is foglalkoztak, gépeket találtak föl stb.
Az ezoterikus teleológiát (cél-okságot) nem a naiv mitológia szülte, hanem az arché kutatása, hiszen a görögök a kozmoszt egységes, harmonikus egésznek látták. Az ősanyagot kereső hilozoisták után Anaximandrosz jutott el a nem anyagi, határtalan/meghatározhatatlan apeiron-ig, Pithagorasz a számmisztikáig, Xenofanész pedig a monoteizmus első, panteista megfogalmazásáig. Gyakorlatiasabb teológia felé közelített Szokrátész, aki daimónjának (intuíciójának) engedelmeskedett. A tőle utólag megkülönböztethetetlen Platón a kikövetkeztetett, majd közvetlenül megérzhető ideák eredetét és egységét kereste, Plótinosz már a zsidó-keresztény monoteizmus felé tartott: emanációs ontológiájában igyekezett a teóriát empíriával, szimbólumai segítségével is támogatni.
A KERESZTÉNY DOGMATIZMUS
Az új, keresztény vallás sajátos teológiát fejlesztett ki a zsidó kinyilatkoztatásból és a gnosztikus filozófiából, amelyben már nincs szerepe az evangéliumok beavatást igénylő misztériumainak (mennyek országa, a metanoia paradoxonai). Origenész keresztény gnózisát és a karizmatikusok fokozatosan beavató mysztagógiáját (Jeruzsálemi Kirillosz előtt) fölváltja a klerikusok türelmetlen dogmatizmusa (Athanásziosz, Teofilosz, Kirillosz alexandriai monofizitizmusa), természetesen a birodalom hathatós politikai támogatásával. A korai platonikus teológia (Ágoston, Dionysziosz Areiopagita, Scotus Eriugena) nyugaton skolasztikus spekulációvá laposodott, de Arisztotelész (újra)fölfedezése megnyitotta az utat a profán tudományok felé (Albertus Magnus), valamint a hit és tudomány racionális kibékítéséhez (Aquinói Tamás). A nominalisták és a realisták vitája ennek a törékeny és bonyolult kompromisszumnak kibékíthetetlenül véget vetett.
A nyugati misztikusok (Eckhart, Ruysbroek) marginalizálódása a hivatalos teológiában, valamint a devotio moderna (Kempis Tamás) érzelmessége, de racionális igénytelensége miatt a későközépkori filozófia fölszabadította magát szolgai helyzetéből (ancilla theologiae), de az arisztoteliánus fogalmi apparátusból és elemzésekből hiányzott a platoni idealizmus integratív szemlélete. A szélsőséges nominalisták már nem látták a „fától az erdőt”, empirizmusokkal kiüresítették, lejáratták a kognitív filozófiát, de egyúttal előkészítették és fokozták a természettudományos érdeklődést. Mivel a steril, egyházi dogmatizmus gátolta a hiteles, lelki tapasztalatokon nyugvó, belső, teológiai megújulást, a protestáns reformáció visszanyúlt a Bibliához. De sem a racionális páli megközelítéssel (megváltástan), sem ennek pietista, szentimentális ellenhatásával nem tudott visszatérni az evangéliumi eredethez. Egy radikálisabb reformáció eredményesebb végigvitelét az is gátolta, hogy a középkori egyház morális válsága már korábban szekularizálódást indított el a formálisan keresztény világban, amiből önálló (természet)filozófiák sokfélesége jött létre, de együttesen sem pótolták a teológia korábbi, intellektuálisan/kulturálisan egyesítő szerepét. A természettudományok így fokozatosan kiszakadtak az empirista filozófiákból (F. Bacon), bár nem veszítették el igényüket a hit bizonyosságára (B. Pascal).
AZ ÚJKORI FILOZÓFIA
Az újkori, európai filozófia nagy korszaka Descartes-tól Hegelig a középkori realizmus folytatásának tekinthető, s egyben tiltakozásnak a destruktív nominalizmus és szenzualizmus ellen. Tekintélyét az adta, hogy a felekezeti vitákba bonyolódott, fundamentalista teológia már nem töltötte be orientáló funkcióját az európai kultúrában. Új, racionális, de egyúttal transzcendens inspirációra volt szükségük (Spinoza, Leibniz, Kant, Schelling stb.). Az objektív idealista nagy rendszereknek növekvő kihívást jelentettek az új természet- és társadalomtudományi elméletek, ezért tudatosan egzakt logikai, matematikai megfogalmazásra törekedtek. Intellektuális rangjukat azonban aláásta az elméletekkel egyre kevésbé törődő materiális, haszonelvű gyakorlat. Elvont, meddő vitáknál meggyőzőbb lett a közvélemény előtt a szekularizmus „realizmusa”, mely jobban hitt a legfrissebb tudományos teóriáknak, mint a legősibb vallásnak és az idealista filozófiáknak.
A Hegel utáni „filozófia nyomora” (pozitívizmus, marxizmus, fenomenológia, egzisztencializmus stb.) abból a szerencsétlen igyekezetből eredt, hogy a bölcseletet a minél egzaktabb tudományok közé szorítsák. Ezzel azonban nem szerezték vissza a filozófia korábbi rangját, hanem éppen ellenkezőleg: újabb szolgaságra juttatták. Az objektív tudományok kísértése ancilla scientiae-vé tette, így a filozófia nagy része elvesztette a fölfedezéseket tudássá minősítő, humanizáló szerepét, kulturális küldetését. Korunkban a részekre hulló európai filozófia önfelszámoló zsákutcába segíti az egész emberi gondolkodást, hiszen az elszabadult, morálisan fékevesztett szaktudományok a profitábilis technológiát szolgálják, és leginkább annak is a legártalmasabb húzóágazatát, a hadiipart. A szavakkal űzhető, figyelmet elterelő, hatalmi manipuláció a média közreműködésével máris kollektív tudatzavarhoz vezetett, kommunikációs csődhöz, az információk elértéktelenedéséhez. Amiből csak szellemi anarchia lehet, ha nem talál magára mind a filozófia, mind a teológia.
A FILOZÓFIA ÉS TEOLÓGIA FELADATA
Kevés lenne, ha a filozófia a legjobb szándékkal ezután csak befelé fordulna, hogy az ismeretelméletre és az ontológiára koncentrálva próbáljon visszatalálni klasszikus gyökereihez. Társadalmi hitelességét, szükségességét és létértelmét akkor szerezhetné vissza, ha a szaktudományok prostituálódása ellen koncentrálná kritikáját. Ha venné a bátorságot, hogy a józan, gyakorlati ész és a humánum nevében lépjen föl az emberellenes, destruktív érdekek ellen. Az ehhez szükséges tisztánlátáshoz nagyobb morális integritás, szinte halált megvető, szokráteszi elkötelezettség lenne szükséges, ami új szövetséget kívánna ráció és az intuíció, a filozófia és egy felekezeteken felüli teológia között. Témám fő kérdése tehát: vajon lehetséges-e egy új, vallási szervezetektől független teológia?
Ha a filozófia a középkorban a teológiát szolgálta, a teológia pedig az egyházat, föltehető a kényes kérdés: mit szolgált az egyház? Istent? Embert? Önmagát? Is-is? Szekuláris korunkban a válasz már lényegtelennek tűnik, mert hagyományos formában az egyház aligha jelent alternatívát, kiutat az általános válságból. Akinek még van illúziója, az a klérus láttán bizonyára el fogja veszíteni, mert történelmi tény, hogy nem töltötte be azt a profetikus, kritikus funkciót, ami a világban hitelesítette volna és a jövőben is nélkülözhetetlenné tenné. A jövő újrafogalmazott teológiáját ezért meg kellene tisztítani a felekezeti dogmatikák antropomorf istenképétől, hogy tágabb értelemben vett teleológia vagy eszkhatológia lehessen, vagyis mint végső dolgokra irányuló, transzcendens tapasztalatokkal igazolt, egyetemes tudásforrás legyen. Ami úgy valósítható meg, ha egyaránt lesz racionális és szupraracionális (és soha nem irracionális), továbbá empirikus és misztikus, amihez egyesíteni kell az erkölcsi perfekcionizmust a szakralitás egyetemes törvényeivel. Természetesen merítenie kell a három világvallás közös tapasztalatából is, amint harmonizáló, jó hatással lehet azok közös lényegére is.
A jövő teológiája akkor lesz néhány küldetéses ember élő, kreatív foglalkozása, ha nem korlátozódik kanonizált (és lezárt) szent hagyományokra, hanem minden új inspirációra tud reagálni. Amikor nem elégszik meg kevesebbel, mint mennyiségileg a teljessel és minőségileg a tökéletessel, amelyek egységben szentet alkotnak. Filozófiai szempontból sem csekélység, hogy az igazi teológia egységben törekszik fölfogni az objektív és a szubjektív abszolútumot, a vallások Istenét. Sajátos módszereit nem a filozófiától vagy a szaktudományoktól kölcsönzi, hanem a legjobb spirituális hagyományokból meríti. Paradoxonokkal, analógiákkal, negációkkal, intuitív fogékonysággal töri át a profánt a szakrális felé, hogy visszahelyezze „jogaikba” pl. evangéliumi misztériumokat és a kimondhatatlan, végső valóság egyéb útmutatóit.
Összefoglalásul úgy látom, hogy az emberi tudás három fő formájának közelítésével újra remény nyílhat az ember alatti (természeti), az emberi (és társadalmi), valamint az emberfölötti szféra harmonizálására, a bölcselet eredeti céljának megvalósítására. Ehhez azonban az embertől elidegenedett tudományoknak meg kellene tagadniuk az embertelen érdekek kiszolgálását, a filozófiának a tudományosság hiú kísértését, a teológiának pedig a hybrisztől és a világi hatalmaktól való függését.
„Szép-szép – mondhatja valaki, – de mennyi realitása van ennek a XXI. sz. szellemi zűrzavarában?” És főleg: mit tehet ezért a filozófia? Befejezésül emlékeztetni szeretném a szkeptikusokat H. Bergson pszicho-filozófiájára. Alig száz évvel ezelőtt volt olyan bátor és zseniális, hogy nemet mondjon kora szinte minden tudományos tendenciájára. És a pozitívizmussal szemben új metafizikát talált új módszerekkel. Intuitív megismerésében az ismeret alanya fogalmi közvetítések, sőt szimbólumok nélkül is azonosulhat tárgyával, ami a tárgytól függően éppúgy lehet fölemelő erkölcsi eszmény, mint lehúzó materiális érdeklődés. Választása és példája ma is követhető.
P. GÁBOR MÓZES
[1] Az alcímek a szerkesztő kiegészítései.