Zűrzavar és vakság

 TÁRSADALMI KÍSÉRLETEINK ÉS KUDARCAINK A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN^*

A rendszerváltás Magyarországon 1989–1990-ben villámcsapásszerű gyorsasággal ment végbe. Ugyanúgy, mint 40 évvel azelőtt. A magyar népet egyik esetben sem kérdezte meg senki. A Vörös Hadsereg 1945-ben magával hozta a tervgazdaságot, az egypártrendszert, a korlátozott nemzeti szuverenitást. Mindezt a Vörös Hadsereg 1991-ben el is vitte magával. A rendszerváltozás, mint előtte az összes többi, a szenvedő igeragozás paradigmája szerint ment végbe. A magyar nép semmit sem tett annak érdekében, hogy elmúljon az állam túlhatalmán alapuló, az egyéni szabadságot elnyomó rendszer.

A rendszer megváltozott, s vele változott a keret, amelyhez a nép az országot mérte. A „béketáborban” Magyarország volt a „legvidámabb barakk”. Itt volt legnagyobb a szabadság, legmagasabb az életszínvonal. A rendszerváltozás megváltoztatta a vonatkoztatási keretet. Mindenki azt hitte, hogy a piacgazdaság és a politikai pluralizmus ugyanolyan jólétet hoz, mint amilyen jólét és szabadság Nyugat-Európában van. A kelet-európai országok helyett a nyugat-európai országok váltak mércévé. Az összehasonlítás eredménye nem lehetett kérdés. A „legvidámabb barakkból” a „legszomorúbb shopping center” lett.

Magyarország népe a rendszerváltás óta eltelt évtizedek alatt két kísérletet élt át.

 

ELSŐ KÍSÉRLET: LIBERÁLIS KAPITALIZMUS

Az első kísérlet neve: kapitalizmus és demokrácia. Rohamos gyorsasággal kiépültek a piacgazdaság jogi feltételei, magántulajdonba került minden gazdasági vállalkozás, amely megmaradt az állami tulajdon lebontása után, megalakultak a pártok, négyévente szabad választásokat rendeztek, kiépült a jogállam.

A változásokat az emberek nem élték meg pozitívan. Az évről évre végzett közvélemény-kutatások eredményei szerint mindig többen voltak, akik szerint az ország rossz irányban halad, a magukat a rendszerváltozás veszteseinek tartók mindig többségben voltak azokkal szemben, akik a rendszerváltozás nyerteseiként élték életüket.

Elsüllyedtek a szocialista ipar zászlóshajói, megszűntek a termelőszövetkezetek. Az általános frusztrációérzet kialakulásához hozzájárult az új rendszer két újdonsága, a munkanélküliség és a vállalkozás. A vállalkozások nagy része elbukott. A talpon maradt, sikeres vállalkozókat gyanakvás és irigység övezte. A rendszerváltás nyertesei között külön csoportot alkottak azok, akik külföldi cégek álcájában biztosítottak maguknak vagyonszerzési lehetőséget, eljátszva a komprádor burzsoázia sohasem népszerű szerepét.

A nemzeti jövedelem radikálisan összezsugorodott. Az első körben nyertes elitcsoportok ellen azonnal megkezdték a harcot a javak újraelosztásából kimaradt, nyereségre éhes, fiatal, feltörekvő, elitszerepre vágyó csoportok.

Az első kísérlet bukását két tényező megjelenése okozta. Elsőként az egzisztenciális biztonság eltűnését említhetjük. A szocializmusban teljes volt a foglalkoztatottság. Nem lehetett, de nem is volt érdemes kockáztatni, mert a rendszer, ha alacsony nívón is, mégis kiszámítható módon mindenkinek biztosította az élethez szükséges javakat. A munkanélküliség, a vállalkozás bizonytalansága, a nemzetközi pénzpiacok hullámzása kiszámíthatatlanná és bizonytalanná tette a jövőt, amelyet az önmaguk sorsának kovácsolására képtelen magyarok fenyegetésként éltek meg. A segélyezés kusza és átgondolatlan rendszere inkább gátolta, mintsem segítette volna a munka világába való visszailleszkedést, az egyéni és közösségi önsegítés kialakulását.

Eltűnt az episztemológiai biztonság is. A rendszerváltást megelőzően akár híve, akár ellenfele volt valaki a szocializmusnak, bizton hihette, hogy neki van igaza, s a másik él hazugságban. Világosak voltak a határok a jó és a rossz, az igaz és a hamis, a szép és a rút, a hasznos és a haszontalan között. Az üdvözülés és az elkárhozás ügyeiben illetékes egyházak hallgatásra voltak ítélve.

A rendszerváltás nyomán felszabadult a nyilvánosság. Megszólaltak a korábban betiltott, elnémított hangok, melyek zűrzavarában nem lehetett eldönteni, hogy kinek s miben van igaza. A második világháborút követően lezajlott rendszerváltás nemcsak a háborúért és a háborúhoz vezető útért közvetlenül felelős politikai, gazdasági és kulturális elitet tette hidegre, hanem mindenkit, aki szembeszegült az egyéni szabadságot tagadó totalitárius ideológiákkal, függetlenül attól, hogy azok nemzeti vagy nemzetközi színekben mutatkoztak. Sőt a gyakorlat azt mutatta, hogy a proletárdiktatúra könnyebben kötött kompromisszumot a nyilaskeresztes diktatúra elitjével, mint a független, alkura nem képes konzervatív liberális elittel, amelynek legkiválóbb tagjait 1944-ben a Gestapo Mauthausenbe, utóbb a KGB a Gulagra deportálta.

A rendszerváltást követően nem volt elit, amely irányt szabhatott volna a zűrzavarban. Vak vezetett világtalant.

Létrejött ugyan a kapitalizmus és a demokrácia, de nem voltak kapitalisták és demokraták, akik a rendszert működtethették volna. A rendszerváltást követően nem jöttek létre a kapitalista és a demokratikus értékek meghallására és követésére képesítő intézmények. Gyenge és fejletlen maradt a civil társadalom. Bár a közoktatás és felsőoktatás rendszerét új, liberális törvények szabályozták, a rendszer érdemben nem változott. Ugyanazok, ugyanazt, ugyanúgy tanították, mint 1989 előtt. Létrejöttek a pártok, de a választások alkalmával a választók egyre nagyobb arányban távol maradtak a szavazófülkéktől. A közszolgálati média a pártok kifizetőhelyévé züllött, nem lett a demokratikus politikai nevelés műhelye.

Egészében kiéleződtek a társadalmi egyenlőtlenségek, amelyek generációk számára előre megszabták, hogy kik lesznek a nyertesek, s kik a vesztesek. A társadalmi egyenlőtlenségek területi dimenziót is öltöttek. Közép-Magyarország és Észak-Dunántúl lakói az ország más részein élőkhöz képest előnyösebb helyzetbe kerültek. A kis falvak százaiból létrejött az Anómia-szigetcsoport, ahol a reménytelenség, a kilátástalanság, a társadalmon kívüliség lett az úr.

A liberális kapitalista rend mit sem tudott kezdeni a frusztrációval és a társadalmi egyenlőtlenségekkel. A szocialista és liberális pártok 2006-ban nyertek ugyan a választásokon, de utána nem tudták kezelni az ellenzék által ravaszul kirobbantott botrányt, melynek oka egy kommunikációs szarvashiba volt. A korábban bevezetett jóléti intézkedéseknek nem volt gazdasági alapjuk, az ország eladósodása elviselhetetlen mértékben megnövekedett. Az egészségügy liberális reformját 2008-ban egy balul sikerült népszavazás meghiúsította, ami előrevetítette a liberális-kapitalista kísérlet két év múlva bekövetkező bukását.

 

MÁSODIK KÍSÉRLET: NEMZETI KAPITALIZMUS

A 2010-es választásokon győzött a magát a nemzeti középre pozicionáló párt, megszűnt a liberális, jelentősen meggyengült a szocialista párt, s az ellenzék vezető erejévé a radikális nemzeti jobboldali párt vált. A várt strukturális reformok elmaradtak. A hangsúly a komprádor burzsoázia kiszorítására és egy új, „nemzeti” burzsoázia helyzetbe hozására került. A lehetőséget erre az EU által Magyarország számára folyósított sok ezermilliárd forint biztosította, melynek elosztásába az EU nem szólt bele. A verseny és a hatékonyság elveinek kikapcsolása azonban csak a kiválasztottak meggazdagodását eredményezte, miközben nem csökkentek, hanem nőttek a társadalmi egyenlőtlenségek, nőtt a megszomorítottak és megalázottak aránya, romlott az egészségügy, a közoktatás, a felsőoktatás, a kutatás-fejlesztés helyzete.

Az új kormány megváltoztatta az alkotmányt, bevezette a kettős állampolgárságot. Új választási szabályok léptek életbe, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették az ellenzék győzelmét. Vége lett a politikai váltógazdaságnak. A segélyezést felváltotta a közmunka, mely a munkanélküliségre csak felületi kezelést jelentett, hiszen nem tette lehetővé a munkaerőpiacra történő kilépést.

A magát illiberálisként meghatározó politikai rendszer 2010 és 2016 között stabilizálta magát. Az illiberális rendszer egyik ereje az üres individualizmus,¹ a másik hajtóereje az etnikai alapú kulturális nacionalizmus.

Az új rendszer hajtóerői egyébként nagyon is régiek. A szerencsétlen magyar társadalomfejlődés kezdete 1526, amikortól megszűnt a független magyar állam. A magára maradt, idegen hatalmak ellenőrzése alá került magyarság a túlélés érdekében anómiás viselkedésre kényszerült. Innen a külön utak keresése, a csalás, kijátszás előnyben részesítése a tisztességes viselkedéssel szemben, az írott és íratlan normák és szabályok felrúgása, a másik szempontjainak tudomásulvételére való képtelenség, a szolidaritás hiánya, az önpusztító önzés, az üres individualizmus, mely egyszerre teszi lehetetlenné az együttműködést és a versenyt.

Az etnikai elvre alapozott nemzeti identitás a 21. századra sokat veszített kezdeti erejéből. Az irrendentizmus spiritualizálódott. A magyar nemzeti identitás mintája, amióta csak létrejött, a többi kis kelet-közép-európai nemzet körében domináló identitásmintákhoz hasonlóan, kizáró, elzárkózó, az idegennek tartott befolyásoktól irtózó, xenofób érzésekből táplálkozik. A következmény hamis valóságkép, amely újra meg újra hibás, téves cselekvésekhez, az egész nemzeti közösséget sújtó kudarcokhoz vezet. A magyar eset különlegessége, hogy a tanulás rendre elmarad. A kudarcok okait a nemzeti közösség sohasem magában keresi, hanem a balsors, az árulás, a túlerő, az idegenek műveként tartja számon. Mindent elborít az önfelmentés és a panaszkultúra.

Nem meglepő, hogy ebben a kollektív lélektani keretben az időélmény megváltozik, a múlt nem múlik el. A magyar társadalmat a 20. században traumaként érte a trianoni békeszerződés, amely az addig Magyarországként nyilvántartott területek kétharmadát idegen országok birtokába adta, ugyanakkor visszaadta az országnak 1526-ban elveszített függetlenségét. A trauma a nevét a békeszerződés aláírásának helyszínéül szolgáló palotáról kapta, mely a XIV. Lajos által épített királyi kastélyparkban, Versailles-ban áll. A Trianon-trauma mind a mai napig felfoghatatlan és feldolgozhatatlan a magyar társadalom számára. A leginkább hatásos magyarázat a zsidók szerepét emelte ki. Klebesberg Kuno, a keresztény-nemzeti kurzus kultuszminisztere 1924-ben a Nemzetgyűlésben a zsidókérdést és a Trianon-traumát összekapcsolva arra szólította fel a nagyhatalmakat, hogy „adják vissza nekünk a régi Nagy-Magyarországot, akkor majd hatályon kívül fogjuk tudni helyezni a numerus clausust.”²

A két világháború között követett irredenta politika sikeres volt. 1938 és 1940 között a Nagy-Magyarországként nyilvántartott területek jelentős része a magyar állam részévé vált. A sikereket azonban nem adták ingyen. A területek és a rajtuk élő emberek a Német Birodalom hathatós közreműködésével váltak újra a Magyar Királyság részévé. A területi változásokat a magyar társadalom igazságosként élte meg, mivel a Magyarországhoz került területeken javarészt magyar nemzeti identitásúak éltek. A változásoknak mindenki örült, aki magyar volt.

Hamarosan kiderült azonban, hogy hiába tartotta valaki magát magyarnak, s örült annak, hogy újra Magyarországon él, ha vonatkozott rá az 1938-ban elfogadott I. és az 1939-ben elfogadott II. zsidótörvény, amelyeket tovább súlyosbított az 1941-ben elfogadott III. zsidótörvény. Az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállást követően a törvény által zsidóként meghatározott személyek helyzete életveszélyessé vált. A németek követelésére kinevezett magyar kormány könyörtelenül deportált mindenkit, akit a törvények zsidónak minősítettek. A deportáltak fele az 1938 után az országhoz került területekről származott.

1945 után Magyarországnak le kellett mondania az 1938 után visszakapott területekről. Tria­non traumája újraéledt. A megváltozott helyzet azonban nem tehette semmissé, hogy amit a magyarok 1938 és 1945 között örömként éltek át, az a magyarságból kitaszított zsidók számára szomorúság és gyász forrásává vált. Trianon traumája és a holokauszt traumája egymásra kopírozódott. A párbeszéd hosszú évtizedekre lehetetlenné vált. A hatalom egyként belefojtotta a szót azokba is, akiknek Trianon fájt, s azokba is, akiknek a holokauszt fájt.

Pedig lett volna miről beszélni. Mire a nyilvános beszéd lehetségessé vált, a felek nem találták a megfelelő szavakat. A zűrzavart tökéletesen kifejezi az illiberális rendszer által a budapesti Szabadság téren emelt oszlopsor, amelynek ívén „A német megszállás áldozatainak emlékműve” felirat olvasható. Az oszlopsor előtt a magyarságot jelképező Gábriel arkangyal látható, akire lecsap a nemzeti szocialista német sas. Az emlékmű a felelősséghárítás jól ismert mechanizmusa szerint a németekben jelöli meg az 1944-es rettenetes évben bekövetkezett népirtás felelőseit, feledtetve a tényt, hogy a németek mit sem tudtak volna tenni a magyar közigazgatás, a rendőrség és a csendőrség tevőleges részvétele nélkül, amelyet a magyar társadalom többségének cinkos hallgatása övezett.

Az emlékművet hivatalosan senki sem avatta fel. Amióta áll, vele szemben ott van egy ellenemlékmű is, melyet az odahordott darabokból az illiberális rendszer hazug emlékezetpolitikája ellen tiltakozók emeltek. Ha lesz valaha harmadik kísérlet Magyarországon, annak kiindulópontja csak ez az ellenemlékmű lehet.

 

EGYHÁZAK

Az illiberális rendszerben megváltozott az egyházak jogállása. A liberális korszakban az egyházak státuszát a bíróságok állapították meg, ami lehetővé tette az egyházi státusszal való visszaéléseket. Az egyes egyházak politikai-társadalmi jelenléte azonban nem a jelentől, hanem a múlttól függött. A Magyar Katolikus Egyház különleges pszichológiai státuszát a még a liberális kísérlet idején a Vatikánnal kötött konkordátum határozta meg. Az Alkotmányt felváltó Alaptörvény jóvoltából a katolikus egyház által szentté avatott első magyar királynak (hamisan) tulajdonított Szent Korona közjogi státuszt nyert. A király épen maradt jobbját évente nyilvánosan megmutató budapesti körmeneten a teljes állami vezetés rendszeresen megjelenik. A kormányzó koalícióban nominálisan részt vesz a Kereszténydemokrata Néppárt, mely nagyszerű kapcsolatokat ápol a Magyar Katolikus Püspöki Karral.

A körülmények ismertében tehát nem meglepő, hogy a katolikus egyház élen jár az illiberális rendszer támogatásában. A protestáns egyházak visszafogottabbak, bár egyes református lelkészek nem szemérmesek, ha szélsőséges nemzeti radikális politikai erők támogatásáról van szó. Az izraelitákat nemcsak a múltban, a jelenben is megosztja az ortodox–neológ szakadék. A kisegyházak közül a Hit Gyülekezete tűnik ki aktivitásban, a többiek hangja nem hallatszik. A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget az új egyházi szabályok hátrányosan sújtják.

A rendszerváltást követő évtizedekben a történelmi egyházak nem voltak képesek megszabadulni a múltjuk által rájuk vetett árnyaktól. Az első világháborút követően létrejött független magyar állam antiszemita alapon, keresztény-nemzeti rendszerként jelenítette meg magát. A keresztény egyházak ellenálltak a gazdasági és társadalmi reformoknak, nem akarták s nem is tudták kivonni magukat az antiszemita közhangulatból. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök az 1920-ban elfogadott, a zsidó egyetemisták számát korlátozni hivatott numerus clausus-törvény kezdeményezője volt. Az egyházi vezetők egyetértettek a későbbi zsidótörvényekkel, s ha felléptek a megkülönböztetések ellen, akkor szavukat csak a megkeresztelt zsidók érdekében emelték fel. Az egyházi vezetőket az 1944-es év iszonyatos eseményei ráébresztették ugyan felelősségükre, de akkor már késő volt.

Az izraelita felekezet egyházközségei vidéken a deportálás, Budapestet a nyilasterror miatt megritkultak, eltűntek. Az életben maradott üldözöttek közül sokan külföldre távoztak.

Sokan, de összességében kevesen voltak a püspökök, papok, szerzetesek, apácák, igehirdetők között, akik akár életük árán is védték az üldözötteket. Az általuk felhalmozott erkölcsi tőke nem volt elég ahhoz, hogy az 1945 után bekövetkezett rendszerváltás megpróbáltatásait átvészelhessék. A proletárdiktatúra egyik egyházzal szemben sem volt toleráns. Legádázabbul az egyébként kompromisszumképtelen vezető által irányított katolikus egyházat támadta meg. Lényegileg azonban a protestáns és izraelita egyházak jutalomként ugyanazt kapták, amit a katolikusok büntetésként. Javaikat nagyrészt elvették, iskoláikat, szociális és egészségügyi intézményeiket államosították, egyházi jelenlétüket a négy fal mögé száműzték, kapcsolataikat a fiatalokkal elmetszették.

Az egyházakat az állam által felállított Egyházügyi Hivatal központi irányítása alá vonták. A Hivatal gondoskodott arról, hogy minden egyházban kollaboránsok vegyék át a vezetést, akik maguk fojtják el az ellenállást, teszik lehetetlenné az autentikus hitélet fenntartásához szükséges feltételeket.

A rendszerváltás az egyházakat ugyanolyan meglepetésszerűen érte, mint a társadalmat. Az egyházi szervezetek – amúgy is lassú reakcióidejük miatt – csak későn és elégtelenül fogták fel a változásokat. Az adekvát reagálással mind a mai napig adósak maradtak.

Elmaradt a lelkiismeretvizsgálat mind az 1945 előtti, mind az 1945 utáni időkben elkövetett bűnökért, mulasztásokért. Sőt új bűnök, új mulasztások születtek. A lelki megújulást nehezítette a rendszerváltás második, illiberális korszakában megnyílt anyagi lehetőségek csábítása. Újrakötődött a trón és az oltár szövetsége.

Az egyházak süketek és vakok maradtak a rendszerváltást követően bekövetkezett társadalmi változások által okozta szenvedésekkel szemben. Mint a zsidóüldözések esetében történt, voltak és vannak egyes egyházi szereplők, akik szólnak és tesznek a társadalom peremére szorultak érdekében, de az egyházak társadalmi retorikája egészében kimerül a család, a hagyományos heteroszexuális nemi szerepek védelmében, a rituális hitélet fenntartásában.

 

A HARMADIK KÍSÉRLET

A rendszerváltást követő két nagy kísérlet megbukott. Új kísérletre van szükség, amelyben az egyházaknak kulcsszerep jut. A világ s benne Magyarország válságban van. Az emberi világot mozgató anyagi erők önmagukban nem elégségesek ahhoz, hogy a válságból kijussunk. A változásnak alulról, a népből kell jönnie. Az egyházaknak meg kell hallaniuk a változás hangjait. Lelki erőforrásokra van szükség, melyeket az egyházak biztosíthatnak, de csak akkor, ha egyetemes, minden embert elérő üzeneteikkel tükröt tartanak elénk, amelyben Isten arcát látjuk magunkban viszont.

 

CSEPELI GYÖRGY
szociálpszichológus, egyetemi tanár
ELTE Társadalomtudományi Kar
Szociológiai Doktori Iskola Interdiszciplináris Társadalomkutatások Program