A hazai közéletben az elmúlt hetekben vita bontakozott ki a magyarországi egyházak és a politikai hatalom viszonyáról. A fájdalmas diagnózis szerint a felekezeti elit egy része a hatalom cinkosává vált. De vajon csak a vezetők felelőssége ez, vagy a mélyben egy évszázados, globális kultúrharc húzódik meg? Írásunk a liberális–konzervatív konfliktus gyökereit vizsgálja, és egyebek közt a II. Vatikáni Zsinat tanításán keresztül mutat utat a hívő polgár belső szabadsága felé. Wildmann János írása az Egyházfórum 2026/2 számában jelent meg.
Az elmúlt hetekben a magyarországi egyházak és a politikai hatalom viszonyáról a Szemléleken és más oldalakon is kibontakozott vita fontos és figyelemre méltó a hazai közéletben. Az egymás után megjelenő, nagy ívű elemzések és megszólalások egybehangzóan mutattak rá egy fájdalmas diagnózisra: a magyarországi egyházak – pontosabban az egyházak egy részének vezetése – az elmúlt 16 évben hűtlen lett hivatásához. Ezen elemzések és a megújulási javaslatok szükségességét és fontosságát nehéz lenne kétségbe vonni. A diskurzus joggal tárja fel, hogy a felekezeti elit egy része a hatalom cinkosa lett, hallgatott a húsbavágó társadalmi problémákról, kampányolt a kormány mellett, vagy egyenesen legitimálta a hatalmi erkölcstelenséget, a korrupciót és a gyűlöletkeltést, a belső egyházi kritikusait pedig kirekesztette és elnémította.
A fenti megállapítások jogosak, mégis hiányérzetem van. Egyrészt azért, mert az ismert személyeken túl is voltak egyházi vezetők, papok, lelkészek és világi hívek, akik nemcsak szenvedtek ettől a helyzettől, hanem tiltakoztak és tettek is ellene, és ezért jelentős hátrányokat szenvedtek el. Másrészt azért is hiányosnak érzem az elemzések egy részét, mert csak az egyházi vezetőkkel foglalkoznak, és nemigen szólnak a hívek elvárásairól. Márpedig ők képezik azt a „mezőt”, amelyben a vezetők mozognak. Amikor például Beer Miklós egykori váci püspök a menekültválság idején arra kérte egyházmegyéjének kétszáz plébániáját, hogy Ferenc pápa felhívásának megfelelően fogadjanak be egy-egy menedékjogot kért rászoruló családot, mindössze egyetlen plébános mondott igent. Két nappal később azonban a civilekből álló egyházközségi tanács nyomására ő is visszakozott.
Bár ezen kiegészítések szükségesek a teljes kép megértéséhez, az elemzésekben gyakran figyelmen kívül hagynak egy harmadik szempontot is. Azt, hogy a keresztény egyházak vezetőinek és híveinek nagy része az elmúlt több mint száz évben alapvetően konzervatív és nemzeti érzelmű volt, és – az említett praktikus szempontok mellett – meggyőződésből támogatta az ilyen jellegű hatalmat. Ennek oka a liberalizmus és a keresztény konzervativizmus évszázados ellentétében keresendő. Ez a mélyen gyökerező ideológiai szembenállás az idők során a politikai haszonszerzés eszközévé vált az egyházakon belül, amelynek feloldása – a jelenlegi bénító polarizáció meghaladása érdekében – elengedhetetlen a jövő magyar kereszténysége számára.
Évszázados kultúrharc
A liberalizmus a kereszténységen alapuló, de az egyházzal szemben kivívott egyéni szabadság és az emberi jogok elsődlegességét hirdeti, az értékek szabad piacát hozva létre, a konzervativizmus pedig a közösséget, a természetjogban gyökerező rendet és a szerves fejlődést helyezi előtérbe. Bár a két eszmerendszer egymással nem kibékíthetetlen – amit a liberális konzervativizmus vagy a konzervatív liberalizmus történelmi példái is bizonyítanak –, a liberalizmus és a keresztény konzervativizmus viszonya strukturálisan konfliktusos. A liberalizmus ugyanis elveti az intézményes előjogokat, és a vallás magánüggyé nyilvánításával igyekszik korlátozni az egyházak politikai és társadalmi befolyását. Ezzel szemben az ún. történelmi egyházak hagyományosan politikai és szociális pozícióik megőrzésére törekednek. Miután az intézményes elválasztás feltartóztathatatlanná vált, befolyásukat egyéb módon próbálták érvényesíteni: Nyugat-Európában a múlt század utolsó harmadáig a keresztény pártokban és egyesületekben találtak szövetségesekre, Kelet-Közép-Európában azonban ez az összefogás lényegében csak a rendszerváltás után jöhetett létre.
Ez a feszültség az utóbbi évtizedekben – különösen az angolszász világban és Európában – globális identitáskonfliktussá terebélyesedett. A modern progresszív-liberális elit radikálisan eltávolodott az olyan konzervatív értékektől, mint a hagyományos nemi szerepek, a családmodell, a magzati élet védelme vagy a vallási szocializáció. Az új jobboldali politika vehemensen támadja ezt az elitet, amelyet nemzet- és keresztényellenesnek tart. Ebben a mélyen megosztott identitáspolitikában a vallásos emberek magától értetődően a konzervatív táborba terelődnek, miközben az érdemi párbeszéd helyét a másik oldal kölcsönös megbélyegzése, gúnyolása és ellehetetlenítése veszi át.
A konfliktus 21. századi elmélyülésének hátterében Francis Fukuyama szerint az is meghúzódik, hogy a 2008-as pénzügyi válság után a balliberális pártok a széles tömegeket érintő gazdasági és szociális kérdések helyett inkább a marginális csoportok és a kisebbségek (például feminista és LMBTQ-közösségek) jogaira koncentráltak.
Ezt meg kell tenni, azt nem szabad elhagyni! Az aránytalanság miatt a hagyományos értékrendű, vidéki vagy vallásos középosztály úgy érzi, hogy a kulturális elit háttérbe szorítja és megbélyegzi őt, miközben a szerinte marginális csoportok ünnepeltetik magukat. Ez a csalódottság tömegesen tereli a választókat a populista, nacionalista és autokrata politikusok felé, akik a közös értékek felbomlására és a nemzeti szuverenitás elvesztésére hivatkozva építik hatalmukat. Fukuyama figyelmeztet: ha a nyugati demokráciák nem képesek visszatérni egy alapvető, közös értékeken nyugvó politizáláshoz, úgy önmagukat számolják fel az illiberális, törzsi és vallási alapú struktúrák javára.
Vallás és hívő ember a 21. században
A liberális–konzervatív konfliktusból kivezető út keresése során különbséget kell tennünk a politikai és az egyházi megközelítés között. A liberális demokráciákban a vallás társadalmi helyét a magánszféra szabadsága és az állami semlegesség kettős elve határozza meg. Ez azt jelenti, hogy az állam nem avatkozik be a polgárok hitéletébe, miközben a vallás sem telepedhet rá a politikai döntéshozatalra. (…)
Ez a megközelítés természetesen elfogadhatatlan azon egyházak számára, amelyek – ha a szervezeti elválasztás miatt politikailag már nem is tehetik meg – legalább erkölcsi iránymutatásuk révén szeretnék meghatározni a társadalom működését, ahogy az illiberális kereszténydemokrácia modellje hirdeti. Ezzel azonban az egyházak olyan feladatot vállalnak magukra – a társadalmi irányvonalak, a helyes és a helytelen kizárólagos meghatározását –, amelyet egy szekularizált közegben már sem teljesíteni nem tudnak, sem a társadalom egésze nem fogad el tőlük. A feladatvállalás így puszta cégérré, rosszabb esetben a hatalomhoz való dörgölődzéssé, az egyház pedig a hatalom eszközévé silányul. Ezek felekezeti és nemzetiségi konfliktusok lehetőségét rejtik magukban.
A nyugati kereszténydemokraták által messzemenően vallott nyilvános részvétel a társadalom életében ugyanakkor egyszerre összeegyeztethető a liberális és a konzervatív felfogással. Egyfelől megfelel a liberális szabadságértelmezésnek és a modern társadalmak kulturális differenciálódásának, amely szerint a vallás magánügy – amennyiben mindenkit megillet a magánszférához és a lelkiismereti szabadsághoz való jog, akár a vallás túlkapásaival szemben is. Másfelől találkozik a konzervatív megközelítéssel is, amely szerint a vallás közügy – amennyiben a vallásos normák és vélemények éppúgy megjelenhetnek a nyilvánosságban, mint bármely más álláspont, és pontosan ugyanannyi tiszteletre tarthatnak igényt. (…)
A katolikus tisztázás – a II . Vatikáni Zsinat
(…) A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinaton tisztázta a világ és az egyház viszonyát, számot vetve a modern kor követelményeivel, amikor állást foglalt mind a világi dolgok, mind az egyház autonómiája mellett. A zsinati tanítás szerint: „Ha a földi valóságok autonómiáján azt értjük, hogy a teremtett dolgoknak, maguknak a közösségeknek is, megvannak a saját törvényeik és értékeik, melyeket az embernek lépésről lépésre föl kell ismernie, alkalmaznia és rendeznie kell, akkor az autonómia követelése erkölcsileg teljesen kifogástalan; amit nemcsak korunk emberei igényelnek, hanem a Teremtő akaratának is megfelel” (GS 36). Az állam és az egyház vonatkozásában ez azt jelenti, hogy az egyház, „mely feladatánál és illetékességénél fogva semmiképpen sem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez, egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának. A politikai közösség és az Egyház a maguk területén függetlenek egymástól és autonómiájuk van” (GS 76).
Az állam és az egyház elválasztását és ezzel az egyház modern társadalomban való megváltozott helyzetét – vagyis az intézményes és társadalmi szekularizációt – hosszú ellenállás után a nyugati keresztény kultúrkörben az egyházak is elfogadták. Ezért írhatta VI. Pál pápa, hogy a szekularizáció „jogos, helyénvaló, a hittel és a vallással nincs ellentétben”, szemben a szekularizmussal, amely szerint Isten fölösleges és csak tehertételt jelent. Mindez azonban nem zárja ki az állam és egyház együttműködését „a helyek és korok körülményei szerint”. Az egyház a politikának „ahhoz nyújt segítő kezet, hogy az igazság és a szeretet a nemzeten belül és a nemzetek között jobban érvényesüljön.
Azzal, hogy hirdeti az evangéliumi igazságot, s tanításával, valamint a Krisztus-hívők tanúságtételével megvilágítja az emberi tevékenység minden ágát, egyúttal tiszteletben tartja és szorgalmazza az állampolgárok politikai szabadságát és felelősségét is.” Mindazoknak, akik az isteni ige szolgálatára szentelik magukat, „az evangélium sajátos erőivel és eszközeivel kell élniük, melyek sokban különböznek a földi ország eszközeitől.”
Az egyház természetesen „maga is felhasználja az e világi dolgokat, amennyiben küldetése megköveteli. Reményét azonban nem veti a világi tekintélytől fölajánlott kiváltságokba; sőt le is fog mondani bizonyos törvényesen szerzett jogainak gyakorlásáról, mihelyt kiderül, hogy e jogoknak a gyakorlása miatt kétségbe vonható tanúságtétele őszintesége, vagy ha az új életkörülmények más rendezést követelnek.” (GS 76). A zsinati püspökök felismerték, hogy a trón és az oltár szövetsége ártott az egyház hitelének.
A magyarországi egyházak jövője attól is függ, hogy ennek a felismerésnek lesznek-e gyakorlati következményei.