Wildmann János: A keresztény kurzus és a hívők

Megjelent a Egyházfórum 2012/2. számban

Fekete János gondolatmenete azon a feltevésen nyugszik, hogy ma Magyarországon létezik egy olyan zsidó-keresztény hagyományra és értékekre építő társadalmi és politikai erő, amelyre a jelenlegi kormányfő támaszkodhatna egy középre irányuló politikai fordulatában. Mi sem természetesebb, mint hogy ezt a tábort zsidók és keresztények alkothatják, csakhogy a vitairat szerzője szerint a „történelmi” egyházak rossz úton járnak, hagyományos szövetségesei a jobbközépnek, papjaik és híveik pedig gyakran zsidóellenesek. Írásomban azt vizsgálom, hogy helytálló-e a nagy keresztény egyházaknak, különösen is a katolikusnak és reformátusnak ez a sommás ítélete.

 

FŐPAPI MEGNYILATKOZÁSOK

Köztudomású, hogy az elmúlt évben nemcsak hazai, hanem nemzetközi szervezetek is kritikával illettek több magyarországi törvényt és kormányzati intézkedést. Ezek közé tartozik a médiatörvény, az egyházak jogállásáráról szóló törvény, a jegybanki törvény, az alkotmánybíróság jogkörének szűkítése, a bíróságok átszervezése és bírók nyugdíjazása és különösen is az úgynevezett „unortodox” gazdaságpolitika. A magyar alaptörvényben (alkotmányban) azt kifogásolták, hogy lehetővé teszi a politikai hatalom túlzott koncentrációját és hosszú távú bebetonozását, a független intézmények (alkotmánybíróság, bíróságok, Nemzeti Bank) politikai befolyásolását, a kétharmados törvények körének kibővítése által pedig jelentősen leszűkíti a jövendő kormányok mozgásterét és a demokratikus ellenőrzés lehetőségét. Mindebből a közvélemény elsősorban a gazdasági kérdések körüli vitáról szerzett tudomást, mert egyrészt ennek hatásait közvetlenül is érzékelte (végtörlesztés, forint árfolyamának változása), másrészt ezek a Valutaalappal való tárgyalások és az EU Magyarországgal szembeni kötelezettségszegési eljárása miatt a médiaérdeklődés középpontjába kerültek. Nem alkotta a nemzetközi intézmények bírálatának tárgyát az alaptörvény vagy a kormányzati politika „keresztény” jellege, noha értelmiségi vitákban és publicisztikákban ez is előkerült. A kormány, de mindenekelőtt maga a miniszterelnök viszont úgy kommunikálta a különböző megnyilvánulásokat, mintha az egész mögött egy egységes baloldali és liberális pénzügyi lobbi csoport állna, amely valójában a keresztény alapértékeket és az ország nemzeti és gazdasági függetlenségét támadná.

Ez az álláspont – legalábbis a közvélemény számára – váratlanul egyházi támogatást kapott. Református részről Szabó István püspök bírálta a nyugati támadásokat, és vette védelmébe az új alkotmányt és az „egyházvédelmi” törvényt.¹ Nagyobb feltűnést keltett néhány katolikus püspök és pap megnyilatkozása. Székely János esztergom-budapesti segédpüspök Krisztus szavait idézve egyesen evangéliumi összefüggésbe helyezte a kérdést: „ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt nálatok (Jn 15,18). Különleges aktualitást kapnak ezek a szavak ma, amikor sokan szerte a világban össztűz alá vették hazánkat”. A főpap a külföldi bírálatokat a gyűlölet megnyilvánulásának tartja, melynek valódi oka, „hogy hazánk olyan alapvető emberi értékek mellé állt oda” mint egy, az Isten nevével kezdődő alkotmány, a férfi és nő között létrejött házasság intézménye, valamint a család és a magzati élet védelme. „Mi több, a magyar kormány átmeneti külön adót vetett ki a bankokra. Ez pedig természetesen aggodalommal tölti el a pénzvilág urait, nehogy a példa ragadós legyen. A hazánkat érő támadások oka alapvetően ez.” Az egyházakról szóló törvény kritikáját már kisebb jelentőségűnek tartja, amelynek „az a célja, hogy az úgynevezett business egyházaktól megvonja az egyházi státuszt”. Ezeknek az ál-egyházak „a legfőbb célja, az állami támogatás megszerzése volt”. A segédpüspök ugyanakkor elismeri, hogy „a magyar parlament és a kormány követett el hibákat is a munkája során”, de megismétli, hogy a „hazánkat érő támadás oka azonban nem ez, hanem azok az alapértékek, amelyeket Magyarország jelenleg képvisel”. Végül meg nem nevezett történelmi párhuzamokra utalva megállapítja, „hogy ha feltűnik a világosság, akkor megjelenik vele szemben a sötétség hatalma is”.²

Még keményebb hangot ütött meg Bábel Balázs és Márfi Gyula érsek, de írásaikat most csak nagyon röviden ismertetem, mert egyrészt részletes tárgyalásuk túlfeszítené cikkem terjedelmi korlátait, másrészt a következőkben a Székely püspök nyilatkozatára érkezett állásfoglalásokat ismertetetem. A kalocsa-kecskeméti püspök egy az Új Emberben megjelent rövid írásában az Európai Unió közelebbről meg nem nevezett aktorait egyenesen „rabtartók”-nak nevezte, az európai parlamentben vádaskodó képviselőket pedig hazugsággal vádolta, márpedig tudjuk, hogy „a hazugság atyja az ördög” (Jn 8,44). Bábel Balázs szerint uniós tárgyalásain „az imádság ereje segítette miniszterelnökünket, hiszen korábban említette, hogy rendszeresen részt vett rorátémiséken, hogy lelkierőt kapjon”.³ Márfi Gyula érsek David Baer a Texas Lutheran University teológiai- és filozófiaprofesszorának nyílt levelére⁴ adott meglehetősen hosszú választ. Ebben a veszprémi püspök egy a hatalmat és a médiumok nagy részét „kezében tartó, élesen keresztényellenes, ultraliberális”, „a kommunistákból lett kapitalisták”, a diktátorokból lett „szabadságharcosok”, az egyházüldözők, hazugok és farizeusok Európájáról beszél. Pedofilnak és maoistának nevez egyes uniós politikusokat, az unió képviselői pedig úgy fognak össze a nemzetközi nagytőkével, mint „kétezer évvel ezelőtt a Főtanács is az általa gyűlölt Poncius Pilátussal”. Az Uniót „kettős mérce” és „bolsevik módszerek” alkalmazásával vádolja. Ő is védelmébe veszi az új magyar egyházügyi törvényt, amely nem sérti a lelkiismereti és vallásszabadságot, hiszen annak „csak az egyházak anyagi természetű, állami támogatásával kapcsolatban van jelentősége”. Azt a rendelkezést, hogy ezután a független bíróság helyett a Parlament végzi az egyházak nyilvántartásba vételét, azzal indokolja, hogy „a független magyar igazságszolgáltatásban még ma is számos olyan ember dolgozik, aki a kommunista rendszer idején elkötelezett kiszolgálója volt a pártállami diktatúrának, és tevékenyen részt vett egyházellenes, ún. koncepciós perekben.”⁵

Vallásos Európa-szkeptikusok

Tévedés lenne azt gondolni, hogy a föntiekhez hasonló szemlélet viszonylag új keletű, esetleg a gazdasági válság hatására jelent meg az egyházakban. Közel tíz évvel ezelőtt, hazánk uniós csatlakozásának küszöbén Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspök már arról beszélt, hogy Nyugatról erkölcsi szenny fog beáradni az országba, az egyháznak pedig az a feladata, hogy ennek gátat emeljen. Ez utóbbira csak a katolikus egyház képes. „Még a zsidók sem, csak a katolikus egyház. Ez nem soviniszta kijelentés, hanem realitás. Ha a mohamedánok jönnek, akkor kiirtják ezeket, lefejezik azokat… Egyik sem európai kultúrát hordozó, mindegyik szélsőséges. ‘Gyilkolni! Csak mi, csak mi!’ A katolikus egyház mellett bárki megél, mi nem írtunk ki senkit. Volt egy ilyen hullám, de akkor sem mi csináltuk, politika lett legtöbbször belőle, mert felhasználtak bennünket.”⁶

Az alsópapság soraiban is megfogalmazódtak hasonló vélemények. Az egyik legmarkánsabb interjú minden bizonnyal Bulányi György piarista szervezetesé, aki szerint az Európai Közösség „a felvilágosodás által lefektetett alapokon az emberiségnek az a része, amely a legtöbb halottat produkálta, és az emberiség legtöbb vagyonát rabolta össze… Ez a Mammonnak a világa. Jézus Krisztus pedig azt mondta: a Mammon az Isten ellenlábasa… A bolsevizmusban sokkal több volt a jézusi bor, mint ebben a kapitalizmusban, mert az megszüntette Magyarországon az osztálytársadalmat”. Bulányi azonban nem állította szembe egymással az Uniót és a kereszténységet vagy egyházat, sőt úgy vélte, hogy az Unió a trón és az oltár, a világi és az egyházi hatalom szövetségére épül. A világi hatalomnak ugyanis szüksége van szakrális megerősítésre, amire sajnos az egyház hajlandó, hiszen „a trón és az oltár szövetségénél stabilabb intézmény nincs a történelemben”.⁷

A világi hívek közül érdemes Andrásfalvy Bertalan volt kultuszminisztert idézni, aki kijelentette: „nem ilyen Európát akartunk…, mert ez teljesen a gazdagok érdekvédelmének a bebetonozása, és egyáltalán nincs benne szolidaritásról szó”; vagy ha mégis, ez a magánszférára korlátozódik.⁸ Bár már ekkor is látszott, hogy a keresztény hívek nagy része bizalmatlan az Európai Unióval szemben, de pontosabb adatokat csak egy öt évvel későbbi felmérés hozott.

A „Vallások és egyházak az egyesült Európában” című kutatás összefüggést keresett többek között a megkérdezettek vallása, vallásossága és az Európai Unió és hazánk csatlakozásának megítélése között.⁹ Az EU-szkeptikusok aránya a teljes ezerfős mintán belül is magas volt, de a reformátusok és katolikusok még kritikusabbak voltak. Míg például a megkérdezettek majdnem fele teljesen egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy az EU a nagytőkések és a gazdagok érdekeit szolgálja, addig katolikusok esetén ez az arány meghaladta az 50 százalékot, a reformátusoknál pedig megközelítette a 60-at. Különösen az idősebbek és az egyház tanítása szerint vallásosak voltak kritikusak az EU-val, a vallásukat rendszeresen gyakorló reformátusoknál pedig a kijelentéssel egyetértők aránya elérte a kétharmadot. A harmadik legnagyobb egyház tagjainak, az evangélikusoknak a véleménye az alacsony elemszám miatt nem külön, hanem csak egyéb kisebb egyházak tagjaival együtt volt elemezhető. Mivel azonban az evangélikusok ennek a csoportnak több mint felét alkották, álláspontjuk jelentősen befolyásolta az „egyéb egyháztagok” válaszait. Mindez azért érdekes, mert ennek a csoportnak a tagjai csak fele olyan arányban (közel 30 százalék) tekintették az Uniót a nagytőke és gazdagok érdekérvényesítő szervének, mint a reformátusok.

Magyarország uniós csatlakozását a megkérdezettek többsége gazdasági szempontból fontosnak tartotta ugyan, de sokan kételyüket is kifejezték. Különösen a reformátusok látták veszélyben az ország függetlenségét, és vélték úgy, hogy az integráció hazánk gyarmatosítását jelenti. Míg a teljes mintán belül csak a nyilatkozók ötöde-negyede vélekedett így, addig a reformátusoknak már 40, illetve 30 százaléka. Hasonló trend volt megfigyelhető a csatlakozás következtében várható erkölcsi hanyatlással kapcsolatban is. Ezekben a kérdésekben is megmutatkozott, hogy az idősebbek és az egyház tanítása szerint vallásosak voltak a kritikusabbak. Ha az Unió és hazánk integrációjának megítélésénél figyelembe vesszük azokat a válaszokat is, amelyek a negatív kijelentésekkel bár nem teljesen, de részben egyetértettek, akkor az EU-kritikusok tábora jóval nagyobb. Keresztény gyökereket és értékeket Európában szintén csak a nyilatkozók 15-20 százaléka vélt felfedezni, leginkább szintén a katolikusok és reformátusok, mindenekelőtt pedig a vallásos emberek.

Legyen elég ennyi annak alátámasztására, hogy mindenekelőtt a reformátusokra és kisebb mértékben ugyan, de a katolikusokra is, elsősorban pedig az egyházi tanítás szerint vallásos hívőkre jellemző egy bizonyos Európa-szkeptikusság. Ennek okait itt nem kívánom tárgyalni, mindössze utalok a reformáció és a magyar nemzeti függetlenség eszméjének történelmi összefonódására, a katolikusoknál pedig egyrészt az egyház és állam szoros kapcsolatának hagyományára, másrészt pedig az egyházi tekintély megnyilvánulására. Ez utóbbi különösen a katolikus egyházban legalábbis erős ajánlást jelent. Egy levélírónk megfogalmazásában: „Amerre szól a kolomp, arra megy a nyáj is. Aki nem a nyájjal poroszkál, az minimum gyanúsnak, de talán akár rögtön ellenségnek is számít”.¹⁰ Mindebből levonható az a következtetés, hogy az a jó politikai érzékkel megáldott vezető, aki az ország gazdasági és politikai függetlenségét, a keresztény értékrendet, valamint az állam és egyház együttműködését hangsúlyozza, maga mellé tudja állítani az egyházi vezetők egy jó részét, és nagy eséllyel tudhatja maga mögött a hazafias érzelmű embereket, különösen is a református és katolikus hívőket.

 

A KOLOMP ÉS A NYÁJ

Székely János nyilatkozatának megjelenése után arra voltam kíváncsi, hogy vallásgyakorló emberek hogyan vélekednek róla. Levélben arra kértem kb. félszáz katolikus és néhány református hívőt (ez utóbbiak megkapták Szabó István nyilatkozatát is), hogy foglaljanak állást: melyik véleménnyel értenek inkább egyet, a püspök úréval vagy azzal, hogy a külső támadások oka a hibás magyar kormányzati döntésekben keresendő. A megkérdezettek javarésze valamilyen egyházi közösség munkájában is részt vesz, és felsőfokú diplomával rendelkezik. Kérdésemre 29 válasz érkezett, amelyek a következőképp oszlottak meg: 16-an nagyrészt vagy teljesen egyetértettek a püspöki közlemény tartalmával, 8-an nem, 5 levélíró pedig nem tudott egyértelműen állást foglalni. Ez a spontán, személyes „felmérés” semmilyen értelemben nem tekinthető reprezentatívnak, főbb arányaiban mégis megfelel az előbbi kutatási eredményeknek. A számokon túl azt is érdemes megvizsgálni, hogy a nyilatkozók mivel indokolták álláspontjukat, már amennyiben erre egyáltalán sor került, ez ugyanis önkéntes volt.

1. AZ EGYETÉRTŐK

A püspöki nyilatkozattal egyetértő 16 személy közül 5-en nem, 11-en viszont rövidebben vagy hosszabban érveltek. Volt, (1) aki elsősorban a kormány teljesítményét, illetve a kormányfő szerepét emelte ki, (2) másoknak inkább az volt a fontos, hogy egy egyházi vezető foglalt állást, (3) ismét mások gazdasági és politikai érveket soroltak fel. Legtöbbször természetesen több szempont is megjelent az indoklásokban, csupán a hangsúlyok változtak. Nézzünk ezekre néhány példát!

(1) „Azt mondhatom, hogy szinte 100 %-ban egyet értek a püspök úr véleményével, és erről sokszorosan meggyőztek az elmúlt hónapok (évek) eseményei. Egész kis különbség a kormány által elkövetett hibák erősebb hangsúlyozása, körülírása lehetne, de ez mellé pedig odakívánkozna az érdemek (hosszú) felsorolása. Mindez a lényeget nem érinti: a támadás oka nem a hibákban, hanem máshol keresendő”, szólt az egyik válasz. „Számomra nagyon szimpatikus az, ha valaki 5 gyermeket nevel, szép házasságban él, az általam fontosnak tartott krisztusi hithez közel áll”, hangzott egy másik vélemény, amely az első Orbán-kormány eredményeit is méltatta. „Az országot járva mindenhol láttam épületek, fürdők, utak, hidak mellett: ’épült a Széchenyi-tervből’. Gazdagodott, szépült az ország – bőrömön, zsigereimben éreztem! A forint olyan stabil és erős volt, hogy verte a bigtesók pénznemeit.” Ez a levélíró egyébként úgy tudta, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek ahhoz kötik a támogatásukat, hogy a magyar hatóságok ejtsék a Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök elleni vádakat.

(2) Másoknak inkább az volt a fontos, hogy és ahogy egy püspök foglalt állást a hazánkat ért támadásokkal és alapértékekkel kapcsolatban. „Székely János püspök atya hihetetlenül élesen és tisztán látja a kialakulóban lévő helyzetet, örülök, hogy megfogalmazza a hibákat, és nem eltussolni szeretné vagy mentegetni. Valóban vannak hibák a döntésekben, de… tudtuk, hogy ha ők nem, akkor többé senki talpra nem állítja az országot. Ehhez viszont idő kell, mert itt jelenleg valóban nem a gazdaság, hanem az erkölcs az, ami veszélyben van – mindannyian tudjuk, hogy egy erkölcsileg-szellemileg lezüllesztett csőcselék sokkal többet fogyaszt és jobban irányítható (legalábbis bizonyos ideig), mint egy józanul gondolkodó, önmagát kontrollálni képes nemzet, közösség – a pénzvilág urainak veszett pénz- és hatalomhajhászásában. Züllött tömeget akarnak, mert nem tekintenek előre, csak az számít, amit most kisajtolhatnak az alkalmazott rabszolgáikból.” Másvalaki bevallja, hogy nem ért a politikához, és nem követi a politikai eseményeket napi szinten, viszont úgy gondolja, „hogy büszkék lehetünk azokra az alapértékekre, amiket a hazánk képvisel. A magzat életét védelem illeti meg a fogantatástól kezdve, a házasság intézménye a férfi és a nő között létrejött életszövetség, a család a nemzet fennmaradásának alapja. Ne engedjünk ezekből a keresztény értékekből. Legyenek ezek értékek minden ember számára. És ha ezekért támadnak minket? Bízzunk a jó Isten támogatásában, hogy meg tudjuk védeni ezeket a kincseinket.”

(3) A gazdasági és politikai szempontból közelítő válaszokra legyen itt két hosszabb idézet. „Már évekkel ezelőtt olvastam David C. Korten: Tőkés Társaságok világuralma c., pár hete pedig John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai c. könyvét… Bizonyos köröknek nem mindegy, milyen úton haladnak a fejletlenebb régióban levő országok. Nekik egyáltalán nem az a céljuk, érdekük, hogy ezekben az országokban a gazdaság előre fejlődjön, az emberek egészségesebbek legyenek, hosszabb ideig és jobban éljenek. Az Ő céljaik a függőség (pl. eladósodottság) megvalósítása bármi áron. Megfelelő függőség aztán lehetővé teszi számukra akár gazdasági, akár politikai értelemben a további befolyás gyakorlását… Ismereteim szerint az előző kormányzat nem igazán szállt szembe a ’nagyok’ elgondolásaival, ezzel szemben a jelenlegi vezetés terhelve a világválság hisztéria időszakával, a függetlenedés, ebből következően az adósságcsökkentés irányába szeretett volna elindulni. Úgy érzékelem, ellenlépésként az ellendrukkerek beindítottak egy olyan zsarolási folyamatot, melyről sem a zsarolók, sem a megzsaroltak nem kommunikálhatnak őszintén, nyíltan, csak a lépésekből, válaszlépésekből lehet következtetni az egyes felek szándékaira. Így jutottunk el a jelenlegi helyzethez, amit én a következőképpen látok: A zsaroló oldal elérte, hogy egészen leszűkült Magyarország vezetésének a mozgástere, az egyre nehezedő helyzetben nő a hibás lépések, döntések száma is. Mivel igen nagy ellenszélben kell menni, ha ezt az irányt akarja tartani az ország, az is elképzelhető (sajnos), hogy a másik oldal attól sem riad vissza, beállítja az államcsődünket. Nyilván Orbánék pedig el akarják ezt kerülni, ennek lett az eredménye, hogy feltett kezekkel jelentkeztek tárgyalni.”

Egy másik levélíró alaposan készült a válaszra, ezért a Székely-közlemény mellett elolvasta „az interneten (Index, Origó, FN stb.) napi szinten megjelenő, azzal szöges ellentétben lévő cikkeket”. Ezek után „ember legyen a talpán, aki a ’teljes’ igazságot (ha egyáltalán van ilyen) ki tudja bogozni. Felidézve olvasmányélményeket (pl. Stiglitz a Világbank és tevékenységéről írt könyvét és még pár globalizáció-ellenes művet) óhatatlanul felmerülnek összeesküvés-elméletek, aminek bizonyára jó alapot ad, hogy szerintem elég sok multinacionális cég érdeke sérült a jelenlegi kormány ideje alatt: vízi közművek (pl. Suez/Franciaország), bankadó, végtörlesztés (az OTP kivételével az összes külföldi tulajdonban lévő magyarországi bank), cafetéria (pl. Sodexho/Franciaország), közösségi szemétszállítás (osztrák magáncégek és még sorolhatnánk). Ausztria Magyarországot okolja leminősítésért, a német államfő személyesen lobbizik a pikszisből kiesett (német) építőipari óriásvállalatért, Sarkozy felelősségre von a reprivatizációért stb.” Végkövetkeztetése így hangzik: „Szóval keresztény magyar emberként elfogadom a püspök úr álláspontját, még akkor is, ha nem vagyok teljes mértékben biztos a Matolcsy-féle közgazdaságtan bizonyító erejében (pl. egykulcsos adó, adóterhek stb.). És összeszorított foggal drukkolok, még ha sok mindennel nem is értek egyet”.

Az idézetek alapján megállapíthatjuk, hogy a püspöki nyilatkozattal egyetértők egyike sem a konkrét külföldi bírálatok, hanem egyéb szempontok alapján mondott véleményt. Ezek között van politikai szimpátia az Orbán-kormány iránt, a hívő bizalma az egyházi vezető iránt, szerepet játszanak benne korábbi olvasmányok a kapitalizmussal és a tőkés társaságokkal kapcsolatban, érezhető a kormánypárti média hatása, de a konkrét ügyben történt tényszerű megnyilatkozások alapján – úgy tűnik – senki sem alakította ki álláspontját. Egyetlen esetben tett erre az egyik levélíró kísérletet, de be kellett látnia, hogy túl nagy fába vágta a fejszéjét, ezért végül ő is korábbi olvasmányai, az egyházi vezető iránt érzett bizalma és politikai szimpátiája alapján alkotott véleményt. Mindezt azonban kiegészítette egy új szemponttal: fölhívta a figyelmet a gazdasági érdekellentétekre.

 

2. AZ EGYET NEM ÉRTŐK 

Az előbbi tipológia nem érvényes a püspöki közleménnyel egyet nem értőknél, vagyis esetükben a válaszok nem csoportosíthatók politikai szimpátia, illetve antipátia vagy az egyházi tekintélyhez való viszony szerint. Szerepet kap viszont az indoklásokban (1) a kettő viszonya, és itt is előkerülnek (2) gazdasági és politikai jellegű érvek. Nézzünk ezekre is néhány példát!

(1) A legutóbb idézett, érdekellentéteket szóba hozó véleményre rímel, mégis más következtetésre jut a következő tömör válasz: „Számomra nem ‘keresztény’ vs. ‘nem keresztény’ kérdés mindez, hanem bonyolult érdek-hálózatok védik a pozícióikat. Vagyis mindenki”. Egy másik levélíró szerint nem könnyű egy Székely püspök pártján állókkal ellentétes véleményt megfogalmazni, mert „ha nem értesz velük egyet, akkor rossz ember vagy”. Feltehetően abban a meggyőződésben, hogy levelének címzettje a püspök álláspontján van, ezt írja: „Mélyen tisztellek, és igazi keresztényeknek tartalak titeket (a családod), azért írok pár sort a véleményemről. Hát nem értek egyet… Nem szeretem a politikát, és rossz dolognak tartom, amikor az Egyház képviselői politikusokról nyilatkoznak, akár dicsérnek, akár nem”. Majd ő is idézi János evangéliumából a katolikus püspök nyilatkozatában szereplő mondatot, de folytatását is: „’¹⁸Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. ¹⁹Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ.’ (Így teljesebb az idézet számomra.) – Nem tudom, milyen jogon lehet Krisztus szavait bármilyen más kontextusban idézni, mint a Bibliáéban, ahol az apostolokról van szó, és nem politikai, gazdasági ellenállásról egyes országok között, még ha igazságtalanságról is beszél. Nem a helyzet igazságtalanságát vitatom, hanem a vallás idekeverését”. Csak miután ezt tisztázta, foglal állást az eredeti kérdésben. Képmutatást lát az Istenre hivatkozás és a kormány adópolitikája és az új alkotmány között, amely szerinte több jogot is kivett az Alaptörvényből, így például a pihenéshez, szabadidőhöz és fizetett szabadsághoz vagy a fegyveres szolgálatot kiváltó polgári szolgálat jogát.

(2) Szigorúan politikai és gazdasági érveket említ egy magas pénzügyi területen dolgozó levélíró: „nem amiatt ’támadják’ Magyarországot, mert kereszténység mellett kiálló kormánya van (persze európai liberálisak, zöldek simán lehet, hogy csupán emiatt is támadnának, pl. az abortusszal kapcsolatos kampány támadása is ilyen típusú dolog volt, pedig az számomra abszolút elfogadható volt), hanem mert bizalmatlanság van a kormányzattal szemben: gyors intézkedések, intézmények függetlenségének átértékelése, kiszámíthatóság hiánya, lépések hátterének világos kommunikálásának elmaradása stb. A bizalom pedig kulcsfontosságú egy ilyen kis, nyitott külföldi befektetőktől függő ország számára.” Egy másik levélíró sem zárja ki, hogy „bizonyára sokan vannak olyanok, akiknek nem tetszenek az új magyar alkotmány püspök úr által említett pontjai, de ezek messze nem váltanának ki ennyi és ilyen szintű kritikákat. Másrészt nem világos számomra a püspök úr gondolatmenetében, hogy akiknek ezekkel a pontokkal problémái vannak, azok miért ne írhatnának nyíltan ezekről, miért kellene keresniük más ürügyeket a kritizálásra.

Ami a hibás politikai döntéseket illeti, ezek többségének lényege általában abban foglalható össze, hogy a kormány igyekszik minden valamelyest tőle független intézményt (alkotmánybíróság, bíróság, közt. elnök, jegybank, média,…) a saját befolyása alá vonni, lehetőleg minél szorosabban. Ez persze nem újdonság, mert ezzel általában az eddigi kormányok is próbálkoztak, csak éppen nem ilyen mértékben és erőszakosan, mint a mostani kormány.

Ami a hibás gazdasági döntéseket illeti, ott már kevésbé egyértelmű a kép.  A kormánynak feltehetően voltak bizonyos gazdaságpolitikai elképzelései, amelyek önmagukban nem biztos, hogy hibásak voltak, csak éppen bizonyos dolgokban eltértek a szokásostól. Lehet, hogy ezek egy más világgazdasági környezetben akár működtek is volna, ez valószínűleg nem fog már kiderülni. Ebben a helyzetben viszont a nemzetközi gazdaság meghatározó szereplőitől nem kapta meg a lehetőséget a kormány bizonyos próbálkozásokra. Mivel alapvetően függünk tőlük, tudomásul kell venni, hogy sokkal szűkebb a mozgástér, és ezek között kell mozogni ellenkezés és harciaskodás helyett.”

 

3. AZ ÁLLÁST NEM FOGLALÓK

Végül néhány példa azok közül a válaszok közül, amelyek szerzői nem tudtak állást foglalni sem a püspöki vélemény mellett, sem vele szemben. „Nem tudom, hogy az Orbán-kormány alapvetően jó döntéseket hoz-e, ami azonban nem tetszik a gazdasági nagyhatalmaknak, vagy nem értenek az ország vezetéséhez, és az amúgy is rossz helyzetet tovább rontják. Azt gondolom, hogy ez ténykérdés, és lehetne tudni, de mi nem fogjuk megtudni. Esetleg 50 év múlva  a történészek. De akkor már nekünk mindegy lesz. És azt sem tudom, hogy mit tesz ilyenkor egy felelősen gondolkodó keresztény ember.”

Mintha csak erre válaszolna kissé gúnyosan, a belső egyházi helyzetre utalva másvalaki: „Hát már hogy lehetne az, hogy egy püspök álláspontjával nem ért egyet ugyanazon egyház híve? Az egyháznak alapból nem gondolkodó emberekre van szükségük, hanem olyanokra, akik kérdések és ellenvélemények nélkül fejet hajtanak az egyházi autoritás mindenkori álláspontja előtt. Aki nem ilyen, az nem jó hívő. Sőt, kérdésessé válik, hogy hívőnek tekinthető egyáltalán, hiszen az egyházuk vezetőitől  (akik ugye mind Krisztus gáncs nélküli képviselői) eltérően ítélik meg a helyzetet”. Épp ezért úgy véli, hogy „az a minimum, hogy a kormányzat ’természetes szövetségese’ (az egyház – WJ) egy ’Nyilatkozat’-ban áll ki ama politikai irányvonal védelmében, amelyik az ő létét  törvényben ismeri el, és nem is kevés pénzt oszt tovább neki. Nehogy még a misék végén felolvasandó körlevél is legyen belőle, ahogy a helyzet fokozódik”. A levél írója szerint azonban „Mi nem látunk be a kártyák mögé, így nem tudjuk megállapítani, ki manipulál és dezinformál, ki nem, vagy ki jobban a másiknál”.

Egy harmadik vélemény az értelmes vita lehetőségét hiányolja, amely nélkül viszont „lehetetlen eligazodni”: „milyen kár, hogy van két oldal, és reménytelenül állandósulni látszik az átjárhatatlan szakadék a kettő közt, mint Jézus Urunk lázáros példabeszédében (Lk 16, 19-31) a mennyország és a pokol között. És okos, egyébként értelmes, higgadt és normális emberek őrültként esnek egymás torkának persze főleg virtuálisan, de kicsit kell ám csak kevesebb IQ ahhoz, hogy a valóságban is ezt tegyék… Az érzelmeket meg gerjesztik, és/vagy gerjednek maguktól és elképesztő, amit látok. Vannak liberális és konzervatív barátaim is, és értem az egyiket és értem a másikat is, de jaj, ők sehogy se értik egymást, és olyan szörnyű, hogy néha csak kommunikációs zavar van, amelyet épp az érzelmek, a szenvedélyek miatt nem is lehet elhárítani. Mert elvakult, mert gyűlöl (balról még hagyján, de közben meg keresztény esetleg, és simán kimegy áldozni, de meg tudná fojtani azt, aki másképp gondolkodik, ez már jajdenagybaj…)”.

Összegezve az elmondottakat, megállapíthatjuk, hogy a katolikus és református egyházak vezetőinek és híveinek valószínűsíthető többsége feltétlen támogatója a kormány jelenlegi politikájának, sőt arról is meg van győződve, hogy ez a politika keresztény alapokon nyugszik. Rájuk aligha támaszkodhatna a miniszterelnök egy Fekete János által vizionált politikai fordulatában. Természetesen érdemes lenne az egyes vélekedésekre és állításokra érdemben is válaszolni, akárcsak annak vizsgálata is, hogy ezek mennyiben felelnek meg az egyházak hivatalos tanításának, de ez már egy következő cikk témája lesz.

 

WILDMANN JÁNOS