Megjelent az Egyházfórum 2009/5-6. számában
Ezeréves a Pécsi Egyházmegye
2009. augusztus 23-én ünnepelte a Pécsi Egyházmegye fennállásának ezredik évfordulóját. Ez az egyetlen egyházmegye Magyarországon, amelynek alapítási dátuma pontosan ismert: későbbi leiratok tanúsága szerint ugyanis ezen a napon írta alá Győr várában Szent István király Azo pápai legátus, ostiai püspök jelenlétében az egyházmegye alapító okiratát. Az egyházmegye első püspöke Bonipert volt, akinek származása ismeretlen, de azt tudjuk róla, hogy kapcsolatban állt Fulbert chartres-i püspökkel, akitől latin nyelvtankönyvet kért. Bonipertet Mór bencés szerzetes, pannonhalmi apát követte (1036-1075), aki egyben az első magyarországi latin nyelvű író is volt. Mint az egyházmegye honlapján olvashatjuk, a 13. században élt Bertalan püspök az egyetlen ma is működő magyar alapítású szerzetesrend, a pálos rend létrehozásában működött közre. A 14. században Vilmos püspök szerezte meg a pápai engedélyt a pécsi, egyben az első magyarországi egyetem alapításához.
A török idők előtt már három kolduló rend is működött a városban: a ferencesek, a dominikánusok és a karmeliták. A következő évszázadok püspökei között találunk nagy humanistákat, mint Janus Pannonius, a művészetek és tudományok pártfogóit, mint Szatmári Gyögy vagy Klimó György. Ez utóbbi a 18. században egy nyilvános könyvtárat, püspöki nyomdát és csillagvizsgálót alapított Pécsen. Mások diplomaták vagy politikusok voltak, két püspök harcban esett el: Albeni Henrik 1944-ben a várnai csatában és Csulai Móré Fülöp 1526-ban Mohácsnál. Néhány évvel később Pécs is oszmán uralom alá került. Ekkor egyetlen püspök sem látogatta a várost, sőt a törökök a papokat is elűzték, elhurcolták vagy megölték. A hitéletet világi vezetők, ún. licenciátusok biztosították. Lehet, hogy ez volt a laikusok apostolkodásának csúcsa a kereszténység ezer éves történetében Magyarországon? 1612-ben a jezsuiták már missziós iskolát alapítottak Pécsett.
A török uralom után mindössze egyetlen használható templom maradt a városban, de a vidéki templomok nagy része is romokban hevert. Volt, amit a törökök alakítottak át dzsámivá, és volt, amelyeket a protestánsok vettek birtokukba. A Habsburg birodalom és az ellenreformáció a katolikus egyház megerősödéséhez vezettek. A 19. század végén került sor a székesegyház nagyszabású átépítésére, amelynek eredménye a ma is álló impozáns négytornyú bazilika. A 20. század elején Zichy Gyula püspöknek sikerült elérnie, hogy a pozsonyi egyetem újra Pécsre költözzön. A II. világháború alatt Virág Ferenc püspök szót emelet az üldözött zsidók érdekében, és létrehozott egy keresztény szellemiségű antifasiszta mozgalmat. Cserháti Józsefre hárult a nehéz feladat, hogy az összezsugorodott egyházmegyét – a déli rész a djakovoi püspökséghez került – a szocializmus évtizedeiben vezesse. A püspök ravasz diplomata volt, aki szót értett a kommunista állami vezetőkkel, de elég önjárónak bizonyult ahhoz, hogy a II. vatikáni zsinat reformtörekvéseit is támogassa. Utódát, Mayer Mihályt, röviddel a rendszerváltás előtt nevezte ki az egyházmegye élére II. János Pál pápa.[1]
Pécs egy „hosszú, jó és rossz, virágzó és nehéz időszakokkal megtűzdelt, impozáns történelmi időszakot” ünnepelt, mindenekelőtt azonban „Jézus Krisztus hűségét”, mondta a pápai követ, Christoph Schönborn bécsi bíboros ünnepi szentbeszédében. Krisztus ígérete ugyanis az, „amely itt a történelem ezer esztendején át, a kereszténység történetében pedig kétezer éven keresztül igaznak bizonyult. Az Ő hűsége az a szikla, amelyre az Egyház épült. Az Ő irgalma és bocsánata olyan források, melyekből az Egyház élete kétezer éve időről-időre megújult”. A Megváltó hűsége azonban nem tarthat bennünket vissza attól, hogy – amit II. János Pál pápá 1980-as franciaországi látogatása során a franciáknak, úgy mi is magunknak – feltegyük a kérdést: „Magyarország, te mit tettél keresztségeddel?”. Sőt maga Krisztus kérdez bennünket: „mit tettél te, mit tettetek ti a keresztség ajándékával?”. Schönborn bíboros szerint a realitás „keserű és egyáltalán nem vigasztaló! Mi lett a keresztény Magyarországból? Mi lett Európából? Nemde réges-rég messze eltávolodott keresztény gyökereitől? Manapság Magyarország, mint ahogy egész Európa is, nemde a posztkommunista és posztkapitalista szekularizáció áldozta, amely egy keresztény Európa eszméjéből aligha hagy meg valamit? Nemde a legjobb úton van a kereszténység Magyarországon és Európában is a marginálitás, a mellékes jelenséggé válás felé?”[2]
Az alábbiakban nem kívánok foglalkozni a pécsi egyházmegye botrányaival és visszaéléseivel, amelyekről az Egyházfórum többször is beszámolt, [3] és amelyekről a pápai követnek minden bizonnyal tudomása volt. Ehelyett egy vallásszociológia kutatás néhány jellemző eredményét ismertetem, amely részben talán választ ad Schönborn bíboros kérdéseire, és rámutat a magyarországi kereszténység sajátos helyzetére és társadalmi megítélésére. A módszertanról itt legyen elég annyi, hogy a felmérés kérdőíves módszerrel készült, ahol a válaszolókat bizonyos kijelentésekkel szembesítettük, és az ezekkel való egyetértést, illetve egyet nem értést mértük. A kutatás egy ezerfős, országos és reprezentatív mintán készült, ezért annak megállapításai megalapozottnak tekinthetők.[4]
KÍSÉRT A MÚLT?
A megkérdezettek egy részének kevés kapcsolata van az egyházakkal, ezért kevés ismerettel is rendelkezik róluk. Vannak, akik elismerték ezt, ezért bizonyos kérdésekre nem tudtak válaszolni. Mások véleményét az uralkodó sztereotípiák, a médiák és a közbeszéd formálják. Egy harmadik csoport rendelkezik ugyan valamilyen egyházi kötődéssel és tapasztalattal, de véleményt – úgy tűnik – ideológiai alapon formálnak, és védik a mundér becsületét. Jól tükröződött mindez annál a kérdéskörnél, hogy hogyan vélekednek a nyilatkozók az egyház múltjáról a szocializmusban. Kijelentéstől függően a megkérdezettek 20-45 százaléka nem tudott állást foglalni, nagyjából harmada szerint többé-kevésbé minden rendben van, és körülbelül harmaduk szerint vannak hiányosságok, illetve feldolgozatlanságok. A többség szerint a hierarchia, a papság és a világi hívek együttes érdeme, hogy az egyházak életképes maradt. Talán érthető, hogy az egyházak tagjai jobb véleménnyel vannak saját egyházuk múltbeli szerepléséről, mint a nem egyháztagok, de ez utóbbiak sem ítélnek feltűnően szigorúan. Valóban jelentős különbségek az egyes kijelentések megítélése között a vallásosság függvényében vannak.
Az 1. ábra néhány olyan kijelentés megítélését mutatja, amelyek az egyházak szocializmusbéli múltjával kapcsolatosak. A „nem tudom” válaszokat már kiszűrtük, így könnyebb az érdemi válaszok összehasonlítása. Az első kijelentés a papságra, a második az egyházi vezetőkre vonatkozóan fogalmaz meg egy-egy pozitív állítást, miszerint elsősorban az ő érdemük, hogy a szocializmusban életképes maradt az egyház, illetve hűségesek voltak küldetésükhöz. Nagyjából és egészében mindkét kijelentéssel kapcsolatban elmondható, hogy az egyház tanítása szerint vallásos hívők 50-60 százaléka teljesen, és további 30-35 százaléka részben egyetért ezekkel az állításokkal. Minél kevésbé vallásosak a megkérdezettek, annál kisebb mértékben értenek egyet a kijelentésekkel: az egyáltalán nem vallásosak már csak fele olyan arányban, mint az egyháziasan vallásosak (28,7 és 24,7 %). Fordítva, a kijelentésekkel egyet nem értők arányát tekintve, még jelentősebbek a különbségek: míg az egyház tanítása szerint vallásosaknak csak 10-12 százaléka nem tartja igaznak a két kijelentést, addig a nem vallásosaknak már 30-34 százaléka.
A következő két kijelentés negatív állítást tartalmaz, miszerint a világi hívek, illetve a papság behódolt volna a kommunista hatalomnak. Feltűnő, hogy az egyháziasan vallásos nyilatkozók szinte egy táborként védik a klérust: még a tíz százalékot sem éri el azok aránya, akik a papságot vádolják, viszont közel kétharmaduk (65,4 %) igaztalannak tartja a kijelentést. A kevésbé vallásosak már jóval kritikusabbak a klérussal szemben. A világiakat a vallásos emberek már korántsem védik ennyire vehemensen, hiszen négyszer magasabb arányban értenek egyet a világiak behódolására vonatkozó kijelentéssel, mint ezt a papok esetén tették. A világiak megítélésében egyébként sincs jelentős különbség a vallásosság szerinti csoportokban. Érdemes elgondolkodni azon, hogy itt a vallásos emberek klerikalizmusa, vagy a nem vallásos emberek antiklerikalizmusa mutatkozik meg. Tekintve, hogy a kevésbé vallásos nyilatkozók álláspontja kiegyensúlyozottabb, a vallásosaké pedig kifejezetten szélsőségesnek mondható, az eredmények a vallásos emberek erős klerikalizmusára utalnak.
Hasonló jelenséggel találkozunk az utolsó két kijelentésnél is: míg a nem vallásos nyilatkozóknak csak két tizede ért egyet azzal, hogy az egyházak a szocializmusban elkövetett bűnökért és mulasztásokért bocsánatot kértek, addig az egyházuk tanítása szerint vallásos megkérdezetteknek már háromszor ennyin (59 %). Közel három és félszeres a különbség az azzal a kijelentéssel való egyetértésnél is, hogy az egyházak a rendszerváltás után megtisztultak (41,3 illetve 12,1 %). Érdekes ugyanakkor, hogy ezzel a kijelentéssel az egyháziasan vallásos nyilatkozóknak már a fele sem értett maradéktalanul egyet. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy a vallásos emberek inkább az egyházuk védelmére kelnek, ha támadják, és negatív kijelentésekkel illetik azt, de kevésbé vannak meggyőződve arról, hogy minden rendben van. Egyébként inkább a papság és egyház védelmére kelnek a nők, az idősebbek és az alacsonyabb végzettséggel rendelkezők.
VALLÁSOSSÁG ÉS PÁRTSZIMPÁTIA
A felmérés egy követező blokkjában a rendszerváltás utáni állam-egyház kapcsolatok megítélését tudakoltuk. A következőkben az ezzel kapcsolatos kijelentések közül ragadok ki négyet, amelyek közül egy az egyházak állami támogatására, egy az egyházak gazdasági érdekérvényesítésére, kettő pedig az egyházak valamely politikai oldal részéről történő instrumentalizálására vonatkozott. Talán valamelyest meglepő eredmény, hogy a nyilatkozók több, mint negyven százaléka teljesen (főleg az idősebbek), további negyedük (26,6 %) pedig részben egyetértett azzal, hogy az állam anyagilag is támogatja az egyházakat. Ezt a megkérdezettek ötöde sem ellenzi. Azt azonban ennél a válasznál nem tudtuk meg, hogy a válaszolók mire is gondoltak állami támogatás hallatán, de a felmérés összeséből az derül ki, hogy elsősorban az (oktatási, szociális stb.) közfeladatok ellátásáért járó állami támogatást, és csak másodsorban a hitélet segélyezését értették alatta. Nézőpont kérdése, hogy jónak vagy rossznak tekinthető a következő kijelentés értékelése, miszerint az egyházak minden politikai hatalomtól igyekszenek hasznot húzni. A nyilatkozók negyede szerint teljesen, további negyede szerint részben igaz az állítás, harminc százalék szerint viszont nem, ötödök pedig nem tudott véleményt nyilvánítani.
Ebben a kérdéscsoportban a legérdekesebb összefüggésekre az a két kijelentés mutatott rá, amelyekkel azt tudakoltuk, hogy kihasználták-e jobboldali vagy bal-liberális kormányok az egyházakat. A megkérdezetteknek valamivel több, mint ötöde úgy véli, hogy ez a jobboldali kormányokra volt jellemző, és csak alig valamivel több, mint feleannyian gondolják ezt a bal-liberális kormányokról. A részben egyetértők aránya mindkét kijelentés esetén nagyjából azonos, de azt az állítást, hogy a bal-liberális kormányok instrumentalizálták az egyházakat, többen utasítják vissza, mint azt, hogy ezt a jobboldali kormányok tették. Ezek az eredmények azért is meglepőek, mert az elmúlt években az országot vezető bal-liberális kormányok politikailag súlyos hitelvesztést szenvedtek el, ráadásul közben többször is konfrontálódtak a nagyobb egyházakkal. Minden jel szerint a társadalomban mély és negatív nyomot hagyott az Orbán-kormány és az ún. történelmi egyházak egykori szövetsége. Meg kell jegyezni ugyanakkor azt is, hogy mindkét kijelentés esetén a megkérdezettek mintegy harmada nem tudott vagy nem akart állást foglalni.
Külön érdekessége az instrumentalizálásra vonatkozó két kijelentés megítélésének, hogy még az egyházak tagjai is nagyobb mértékben marasztalják el a jobboldalt, mint a bal-liberális oldalt. Kivételt csak a 8 általános iskolai osztályt vagy annál kevesebbet végzett nyilatkozók és az egyháziasan vallásos hívők képeznek, ők ugyanis nagyobb mértékben kárhoztatják a bal-liberális oldalt.
A 2. ábra az ismertetett négy kijelentés értékelését mutatja egyrészt a teljes mintában, másrészt a vallásosság függvényében. A teljes mintánál feltüntettük a „nem tudom” válaszokat” is, a vallásossági csoportoknál ezeket kiszűrtük, hogy így könnyebb legyen az összehasonlítás. Az ábrán látható, hogy a vallásossági csoportok között a legnagyobb eltérés annak megítélésben van, hogy helyes-e, ha az állam anyagilag is támogatja az egyházakat: az egyáltalán nem vallásos és egyháziasan vallásos megkérdezettek egyetértési aránya között több, mint ötszörös (15,4 és 83,3 %) eltérés van. Négyszeres az egyetértések közötti eltérés a második kijelentésnél is (14,4 és 56,6 %). Míg instrumentalizációs törekvéseket a jobboldalon az egyházak tanítása szerint vallásos hívőknek csak ötöde vél felfedezni, addig a bal-liberális oldalon már harminc százaléka. Minden más vallásossági csoportban fordított a helyzet, sőt az egyáltalán nem vallásosak négyszer magasabb arányban marasztalják el a jobboldalt, mint a bal-liberális kormányokat. Ezek az eredmények világosan mutatják, hogy hogyan kapcsolódnak össze vallásosság és pártpolitikai szimpátia.
AZ EGYHÁZAK TÁRSADALMI MEGÍTÉLÉSE
Egyházi részről néha elhangzik a vád, hogy a mai társadalom ellenséges az egyházakkal szemben.[5] A fönti eredmények, különösen is az állam egyházaknak nyújtott támogatásával való magas egyetértési arány, nem igazolják ezt a vélekedést, még akkor sem, ha a támogatás szószólói mindenekelőtt a vallásosabb emberek. A kutatás egy másik blokkjában kifejezetten az egyházak társadalmi megítélését mértük, ahol szintén hasonló eredményeket kaptunk. A megkérdezettek nyolcvan százaléka ugyanis legalább részben egyetért azzal, hogy az egyházaknak fontos szerepük van a társadalomban, és még húsz százalékot sem ér el azok aránya, akik elutasítják ezt az kijelentést. Épp fordított volt a helyzet annál az állításnál, hogy a modern társadalom ellenséges az vallással szemben: a nyilatkozók több, mint fele ezt kerek-perec elutasítja, és további harminc százalék is csak részben fogadja el. Mindössze 12 százalék tarja egyértelműen vallásellenesnek a modern társadalmat, és ebben nincs különbség az egyházak tagjai és a felekezet nélküli nyilatkozók között sem.
A megkérdezettek döntő többsége egyfajta lelki és erkölcsi iránymutatást vár az egyházaktól. A legnagyobb, közel kilencven százalékos arányban azzal az állítással étettek egyet, hogy az egyházak képviseljék a házasság és a család értékét, de nyolcvan százalék körüli egyetértés övezte azokat a kijelentéseket is, miszerint az egyházak legyenek a társadalmi, vallási és nemzetközi béke képviselői és előmozdítói. Kétharmad körüli volt az egyetértési arány azoknál a mondatoknál is, hogy az egyházak lépjenek fel mindenfajta kirekesztés ellen, beleértve az antiszemitizmust és cigányellenességet is. Nem csak az egyházak tagjai és a vallásos nyilatkozók, hanem minden esetben a felekezet nélküliek többsége is egyetértett az idézett kijelentésekkel. Mindezt úgy is értékelhetjük, hogy amennyiben az egyházak lelki és erkölcsi kérdésekben nyújtanak útmutatást, azt a társadalom döntő többsége helyesnek tartja.
Az egyházak társadalmi szereplésének kérdése már inkább megosztotta az embereket. A nyilatkozók kétharmada-háromnegyede minden további nélkül támogatja az egyházak szociális tevékenységét, nevezetesen, hogy legyenek a szegények és elesettek szószólói és az emberi jogok védelmezői. Azzal azonban, hogy beleszóljanak politikai kérdésekbe, és a kormányokat figyelmeztessék mulasztásaikra, esetleg egyes társadalmi rétegek – mint a munkásság vagy parasztság – érdekeit védelmezzék, már csak a megkérdezettek harmada értett maradéktalanul egyet. A legnagyobb elutasítással annál a kijelentésnél találkoztunk, hogy az egyházaknak csak saját maguk és tagjai érdekeit kell védeniük: ezzel a megkérdezettek hatvan százaléka nem, csak tizenhét százaléka értett minden további nélkül egyet. A nyilatkozók kétharmada azt is üdvözli, ha az egyházak együtt, közösen képviselik a keresztény értékeket, sőt adott esetben más vallásokkal is összefognak.
A HIT ÉS EGYHÁZ VÁLSÁGA
Természetesen sok jel utal arra, hogy Magyarország és egész Európa – ahogyan Schönborn bíboros Pécsett fogalmazott – „a posztkommunista és posztkapitalista szekularizáció áldozta”, de sok jel utal arra is, hogy a társadalom többsége még nem vesztette el érzékét és főleg igényét az iránt, hogy keresse az élet értelmét, sőt ebben az egyházakra is figyeljen. Kérdés azonban, hogy az egyházak ezeket az igényeket ki tudják elégíteni, illetve mi az akadálya annak, hogy ezt megtegyék. A kutatás során különböző blokkokban vizsgáltuk többek között az egyházak önértelmezését, az egyház megújulásának lehetőségét, az egyházi intézményeket és az esetleges válság okait. A következőkben ezekből ragadok ki önkényesen néhányat annak érzékeltetésére, hogy megmutassam, hogyan látják a megkérdezettek a vallás és egyházak helyzetét a mai Magyarországon.
Ha hit és egyházi válságról beszélünk, felmerül a kérdés, hogy két különböző vagy összefüggő dolgokról van-e szó. A nyilatkozók több, mint negyven százaléka teljesen, további húsz százaléka részben értett azzal egyet, hogy a két válság összefügg. A kettő közül valamivel többen tartják elsődlegesnek a hit, mint az egyházak válságát. Más szavakkal: nem annyira belső egyházi, mint szekularizációs problémáról van szó, ami egybecseng Schönborn bíboros „a posztkommunista és posztkapitalista szekularizációs” magyarázatával. A dolog azért nem ennyire egyszerű! Egyrészt, mint láttuk, az emberek többsége szerint a két válság összefügg, másrészt pedig számos „házi” probléma is mélyíti a válságot. Amikor konkrétan az egyház válságának okaira kérdeztünk rá, akkor nagyjából ugyanannyian – a nyilatkozók fele – okolták a szekularizációt, mint az egyház hitelvesztését.
Az egyházak „tehertételei” között első helyen a papok körüli botrányok szerepelnek, ezt követi a szexualitással kapcsolatos tanítás, majd a korszerűtlen igehirdetés. A 3. ábra ennek a három kijelentésnek a megítélését mutatja egyrészt a teljes mintában (itt még szerepelnek a „nem tudom” válaszok is), másrészt a vallásossággal összefüggésben (itt már kiszűrtük a „nem tudom” válaszokat, hogy a vallásossági kategóriák összehasonlíthatók legyenek). Az ábrán nem tüntettük fel, de erre kérdéscsoportra is igaz, hogy az egyháztagok és az idősebbek – a vallásos nyilatkozókhoz hasonlóan – kevésbé kritikusak, mint a nem egyháztagok és fiatalabbak. Az viszont látható az ábrán, hogy a vallásossági csoportok szerint is a papok körüli botrányok jelentik a legnagyobb tehertételt az egyházaknak, ezzel még az egyháziasan vallásos hívők fele is maradéktalanul egyetért. Nagyobb a különbség a másik két kijelentéssel való egyetértés esetén: míg az egyház tanítása szerint vallásos nyilatkozók csoportjának harmada sem ért feltétlenül egyet azzal, hogy az egyházak szexuális tanítása tehertétel lenne az egyházaknak, addig az egyáltalán nem vallásosak csoportjában ez az arány több, mint duplájára nő. Még nagyobb a különbség annak megítélésében, hogy a korszerűtlen igehirdetés tehertételt jelent-e az egyházaknak: az egyáltalán nem vallásosak közel háromszor nagyobb arányban értenek ezzel egyet, mint a vallásos megkérdezettek. Ezek az eredmények arra figyelmeztetnek, hogy a világi környezet hatásainak elemzése mellett szükség van az egyházak önvizsgálatára is, ha meg akarnak felelni küldetésüknek.
WILDMANN JÁNOS
[1] Ld. bővebben: http://www.pecs.egyhazmegye.hu/millennium.html
[2] Schönborn bíboros beszéde teljes egészében olvasható az egyházmegye honlapján.
[3] Ld. az Egyházfórum 2006/1-3, 5-6, 2007/1-4 és 2008/1-2. számait.
[4] Korpics Márta/Wildmann János: Vallások és egyházak az egyesült Európában. Magyarország, Budapest 2009.
[5] Az itt ismertetett kutatás előzménye az a 2004-ben végzett felmérés, amelyben húsz ismert személyiséggel készült interjú. Ennek során Gyulay Endre, akkori Szeged-csanádi megyéspüspök annak a véleményének adott hangot, hogy az egyházat azért „szidják, mert egy más világot hirdet, mint amit az ember ösztönei kívánnak, ami neki jólesik”. Wildmann János: Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia, Egyházfórum, Budapest 2005., 231. old.