Városmiszió – Párizs
II. János Pál Pápa 2000-ben, a jubileumi évben meghirdette az új evangelizáció szükségességét. 2002. május 4-én Bécsben Christoph Schönborn bíboros, Bécs érseke, Jean-Marie Lustiger bíboros, Párizs érseke, José da Cruz Policarpo, Lisszabon pátriárkája és Godfried Danneels, Malines-Brüsszel érseke elhatározták, hogy a városi élet elpogányosodása miatt évente megszervezik az új evangelizáció nemzetközi kongresszusait, amelynek összehangolásával az Emmanuel közösséget bízták meg. Az első „város-missziót” 2003-ban Bécsben tartották, 2004 októberében pedig Párizs adott otthont a találkozónak. 2005-ben Lisszabonban, 2006-ban Brüsszelben és 2007-ben Budapesten lesz a folytatás. Az alábbi beszámoló a tavalyi párizsi kongresszusra tekint vissza.
2004. október 23. és november 1-je között Párizsban rendezték meg a városmissziót, a II. Nemzetközi Kongresszust az új evangelizáció jegyében, melynek elnevezése: Mindenszentek, 2004, Párizs.
Mindenszentek napja a franciák egyik legjelesebb ünnepe, a keresztény hagyományokkal rendelkező francia társadalom a halottakra emlékezik. A halottakról beszélni azt jelenti, hogy az élőkről beszélünk. Az élőkről beszélni azt jelenti, hogy az örömről és az igazságról beszélünk: hogyan találjuk meg örömünket? Mi az élet, és hogyan lehet azt teljes értékében megélni? Ezen az ünnepen, a médiával terhelt társadalom zsivajában mindenki elgondolkozhat élete értelmén.
A párizsi plébániák szoros szálakkal kötődnek híveikhez, törekszenek, hogy ébren tartsák lelkükben az Evangélium szavát, hogy megszólítsák a nem hívőket is.
Azon az őszi héten, amikor tíz- és tízezren gyűltek egybe Pár izsban, közel ről és távol ról – köztük magyarok –, nemcsak az európai országokból, hanem messzi kontinensekről is, mert meghívást kaptak az örömhír hirdetésére, keresték a választ a misszió mottójául szolgáló kérdésre: Ki mutatja meg nekünk a boldogságot?
A Notre-Dame előtti téren felállítottak egy tizenhét méter magas keresztet, az Élet Fáját, a Megváltó Krisztus jelét, Aki életet ad nekünk. Az első keresztények óta a kereszt nem a halál szimbóluma, hanem az új, a megváltozott élet élő forrása. Vasárnap délután óriási tömeg vette körül az Élet Fáját tartó pódiumot, amikor Lustiger bíboros megáldotta: „Vissza akarjuk adni az embereknek a reménység adományát”.
Délelőttönként, a zsúfolásig megtelt Notre-Dame-ban előadások hangzottak el, egy-egy evangéliumi gondolat köré fűzve („Ne félj, hanem beszélj, és ne hallgass, mert sok emberem van ebben a városban”, „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket!”, „Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok és pengő cimbalom”, „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tetteket, velem tettetek”). Az előadások csúcspontja a résztvevő bíborosoknak, a kongresszushoz kapcsolódó fővárosok érsekeinek a kerekasztal-beszélgetése volt. Ezeket az előadásokat a KTO televízió közvetítette, a Saint-Sulpice-templomban óriási vetítővászonról élőadásban lehetett követni.
A beszédeket az ajándékba kapott rádiókészülékek megadott hullámhosszán, a kongresszus hat hivatalos nyelvén – köztük a magyar – lehetett követni. Minden nap az előadások végén a szervező fővárosok bíborosai miséztek.
Ebéd után a Stanislas Központban,1műhelyek keretében, mintegy ötszáz előadáson, elmélkedésen, vitaműsoron, tanúságtételen vehettek részt az érdeklődők, akiknek tolmácsok álltak a rendelkezésükre.
A délutáni, esti órákban a város számos pontján, templomokban, szabadtéren, utcán, kávéházakban, csarnokokban, kiállítótermekben megtartott színielőadások, koncertek, vitaműsorok, vetélkedők, ifjúsági programok kavalkádjából meríthetett a legkényesebb ízlésű, az egyházat foglalkoztató kérdések megvitatására kíváncsi, a kultúr- és vallástörténetre áhítozó, a vidámságot, jó hangulatot, a sportot, a klasszikus vagy modern zenét, a humort kedvelő egyaránt – mindenki tetszése szerint, de keresztényi szellemben. A résztvevők száma érzékeltetheti a kongresszus grandiózus méretét, de a rendezvényekben rejtőzködő tartalmi töltetek messze túlmutatnak a mennyiségi értékeken. Esténként is színvonalasabbnál színvonalasabb rendezvényeket szerveztek, kiemelkedőek voltak például a Szépművészeti Akadémián megtartott kerekasztal-beszélgetések (például a bűnről és a megbocsátásról), melyeken neves kulturális francia személyiségek mellett Lustiger bíboros is véleményt nyilvánított. A káprázatosan gazdag programkínálatból nehezen lehetett választani. Az egész város hangyabolyként nyüzsgött, hemzsegett, az Eiffel-toronytól, Trocaderotól a Bercy-ig, a Sacré-Coeurtől a Montparnasse-ig, a Trinitétől a Saint-Sulpice-ig, a Madeleine-től a Notre-Dame-ig, felsorolni is nehéz lenne. A város két katedrálisa, a Notre-Dame és a Sacré-Coeur éjjel-nappal nyitva állt. Párizs százötven temploma reggeltől késő estig fogadta a hívőket és nemhívőket, akik a kihelyezett Élet Könyvébe beírhatták vágyaikat, kéréseiket, imaszándékaikat az élőkért és elhunyt szeretteikért. Megteltek a vaskos, nagyméretű, díszes fedelű könyvek, több mint háromszázezren írtak bele.
A kongresszus végén, vasárnap, Párizs százötven templomából elindult a menet, hogy az Élet Könyvét ünnepélyesen elhelyezzék a Szűzanya lábához, mert egész évben, nemcsak a parókiák közössége, hanem a katedrálisban is imádkoznak a fohászkodókért.
A párizsi evangelizációs kongresszus tartalmas, színes, magas színvonalú, változatos rendezvényei a francia főváros hívő és nem hívő lakosságát is vonzották, magukkal ragadták. Ámulatra méltóan rengeteg fiatal és iskolás volt jelen. Ez azért is bámulatos, mert éppen iskolai szünet volt. Lustiger bíboros fél évszázados lelkipásztori tapasztalata, kormányzása alatt szerzett gyakorlata, egyháza és hívei iránt érzett elkötelezettsége, következetesen és szigorú igénnyel kiválasztott, szakképzett, kitartó munkatársai munkájának eredményeképp adatott meg az az isteni kegyelem, hogy részt vehettünk egy lenyűgöző, és szavakban nehezen visszaadható tíznapos varázslatban.
A párizsi városmisszió a Lustiger bíboros által megtett hosszú út egyik fontos állomása, talán a csúcsa. Nem véletlenszerűen történt: lépésről-lépésre; már gyerekkorától ismeri a nagyváros életét, Párizs szerelmese. A magas színvonalon, professzionálisan megszervezett nemzetközi kongresszussal a Bíboros talán adózott Párizs iránti szerelmének is. Sokat elmélkedett a nagyvárosok újraevangelizálásának szükségességéről. Ezzel kapcsolatban álljanak itt Lustiger bíboros gondolatai: Egykor fenséges székesegyházak, templomok emelkedtek a városok központjában. Köréjük csoportosultak a városközösség hivatalai, a hatalom szerveződései. A keresztény templomokban Isten népe gyűlt egybe, hogy részt vegyen Krisztus húsvéti feláldozásában. Nem lehet azokat a politikai hatalom helyeivel azonosítani.
Napjainkban a világon mindenütt a leggőgösebb, legbecsvágyóbb építmények a városok stratégiai pontján épülnek. Homlokzatukon, az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európában, az új istenek neve: a nagy nemzetközi cégeké, a világ hatalmasságaié. A nagyvárosok többségén ezek az álistenek uralkodnak. Küszöbükön kevesen tudnak átlépni. Kizárólag csak az új klérus, az alkalmazottak és vezetőik.
Ennek az új Olümposznak legfőbb istene arctalan. Megoszt, hogy uralkodjék. A valóság teljességét számokban kódolja: az ember munkáját és saját testét, amit eszik – akár a hulladékot, amit kiürít –, a levegőt, amit belélegzik, a mozgását, a gondolatait, melyeket kifejez.
Az egész emberi tevékenység árba és nyereségbe, számokba zsugorodik. Ez a matematikai művelet mindent számítástechnikával irá-
nyít; kizárólag a fiskális elv vezérli: mennyi a haszon és mennyi a veszteség. Az emberi tényező csak akkor jön számításba, amikor rövid, közép- vagy hosszú távon mutatkozik meg a végeredmény, mert maga az idő a pénz.
Ez a monetáris gazdagság, mint az érték legfőbb kritériuma, hozzájárul bolygónk elvárosiasodásának meggyorsításához. Miként lehet választ adni alapvető kérdésekre: Mi az ember? Mi az állampolgár? Lehet-e őket anyagnak tekinteni, mint egyet a többi közül? A városi létből mit nem lehet könyvviteli szinten kezelni? Minek nincs pénzben kifejezhető értéke? Mi értéktelen a városi társadalom működésében? Vagy, ellenkezőleg, mi az, ami mindenek fölött érték, éppen felbecsülhetetlen értéke miatt?
Ellenben a pénz bálványozása, amely korunk urbanizációjára jellemző, félreismeri az embert, nem ismeri fel az emberek sokszínűségét, az emberiség tiszteletét. A városi civilizáció különféle kultúrákat egyesít. Ez termékenyen hathat a jóra; bár gyakran romboló, lásd, robbanó hatással van a világra.
A létfeltételek rohamos változása eltompítja az igényt, mellyel megszervezhetnék életüket. Sokuk lelkében zavaros kép alakul ki: mit tesznek és valójában mit akarnak tenni. Lelki életükre az érzelmek impulzusai hatnak: bizonytalanság a férfi és nő kapcsolatában, az egymás iránti hűségben, a képességükben, hogy közös sorsot építsenek. Eleddig soha nem volt ilyen zűrzavar a szexualitást illetően; soha ilyen bizonytalanság a jó és a rossz megítélésében; nem tudják, mire legyenek büszkék; sokukat nem érintett még meg az örömhír, az evangélium, mely nagyszüleiket éltette. Társadalmaink nem tudják, merre tartanak, nem urai jövőképüknek. E bizonytalanságok – melyek hatással vannak a társadalom viselkedési szabályaira és az erkölcs egészére – forrása a szorongás, mely a rendellenességhez vezet. Nehéz megjósolni, hogy átmeneti, vagy tartós jelenség-e. Azért, mert hallatlanul nehéz, hogy az idősebb nemzedék átadja utódainak az emberiség tőkéjét, mely megtalálva a bátorság mozgató rugóját, a hit erejével többnyire hozzásegít a válság leküzdéséhez.
Maga az oktatási rendszer is zavaros ál lapotban van: a fiatal szülők nem rendelkeznek az előző nemzedék tapasztalataival, nem tudnak mit kezdeni gyermekeikkel: tombol az erőszak, az agresszivitás, uralkodik a divat kereskedelme, a költekezés szentsége. Helyénvaló lenne-e az ifjúságot okolni? Ki a felelős? A lelki életet egyrészt ez a káosz, másrészt egy végtelen éhség és szomjúság jellemzi, meg kell hallani a halk sikolyt. Gyakran mondják: „értelmet kell adni”, de mit jelentsen ez? Az „értelmet” nem adják, akár egy tárgyat (nem lehet valakitől kérni: „Van egy kis értelmed?”), végső célkitűzésként meg kell jelölni, miért, kiért kell adnom életem? Ez az, ami értelmet ad az életnek.
A nagyvárosok meghatározó szerepet játszanak az evangelizáció folyamatában. Apostoli bátorságra és elszántságra van szükség ahhoz, hogy meglássák a lehetőséget, az esélyt az evangelizációban: az ifjúságnak nincs kapaszkodója, a szabadság a szabadosságba csap át, a népesség óriási mobilitása, a bevándorlók tömegének megjelenése tapasztalható, a közvélemény és a média sérülékenysége stb.
Az egyháznak nem elégséges hirdetni az embereknek azt az igazságot, amit kapott. Mert ezt azért kapta, hogy azonosuljon magával Krisztussal. És ezt az igazságot nem lehet úgy közvetíteni, mint egy politikai, vagy gazdasági akcióprogramot. Ez egy másik regiszterbe tartozik: az emberi szabadság mélységébe, a Szentlélekisten mélységébe, mely a szentségek által működik. Számosan szerették volna, hogy a kereszténység úgy jelenjen meg leendő híveinek, mint a kereskedelem népszerű védjegyei a potenciális fogyasztóknak.
Az igazi probléma, hogy ez a társadalom hasonlít egy kicsit a Titanicra: nem azért süllyedt el, mert mindenki táncolt rajta. A mi küldetésünk – folytatja Lustiger bíboros – az, hogy arra forduljunk, amerre billen civilizációnk, az igazi jövője vagy önmegsemmisítése felé. Küldetésünket nem tudjuk teljesíteni másként, mint a Megváltó misztériuma által. Az Isten megadja a keresztényeknek, hogy teljes mértékben Felé forduljanak, megtérjenek: Krisztust ne alakítsák saját képükre, hanem engedjék magukat Krisztus képmására formálódni.
Az új evangelizáció Európában azt jelenti, hogy a keresztény kultúra örököseinek hirdetniük kell a szabadság, a szeretet, a szentség forrását. Az örömhír nem egy olyan divat, amelyet minden tavasszal ki kell találni: ez hosszú távra (egy egész életre!) szól, az azonnali profitról, haszonról való lemondásról, elkötelezettségről, nemcsak azért, mert meg vagyunk győződve annak igazáról, hanem hogy kövessük Krisztust oda, ahová küldeni akar, egészen életünk feláldozásáig, ha az Úr ezt kéri. Ez a szeretet igazi próbatétele, mely megváltoztathat egy civilizációt. Mi tudna ellenszegülni az erőszaknak, a hatalomvágynak, az állatias ösztönöknek, a gyűlöletnek, ha nem a nagyon erős, nagyon tiszta szeretet, mely összetöri az ördögi kört? Ezért tanúkra van szükség, gyakorta névtelenekre, akik mentesek a rivaldafénytől.
A város, a mi sorsunk. Mindennek a tetőpontja. A városi népesség sűrűségében jelen van az emberben lakó jó iránti, talán a rossz iránti vágy. Benne van a reménységünk, harcunk. A reménységünk, de leginkább örömünk. Párizs városának – intra muros – népsűrűsége oly nagy, hogyha a Notre-Dame köré egy pár száz kilométeres átmérőjű kört húznánk, területébe beleférne a Föld összes lakosa. Mint párizsi – mondja Lustiger bíboros – kisgyerekkorom óta és egész felnőtt koromban, ebben a népes Párizsban éltem.
Szeretem ezt a várost. Megértem a New York-iakat, akik szeretik városukat, és nem akarnak elszakadni tőle. Párizs, New-York nem kábítószer, hanem a mai emberiség szeretetét és felfedezését jelentik. Képtelenség arra gondolni, hogy ezek a városok a Jelenések Könyve apokaliptikus városai, ezek pontosabban a küzdelem, az emberiségért vívott szellemi csata városai. Itt zajlanak az események, itt dőlnek el az emberi sorsok.
A jövő városai nemcsak a küzdelmek terei, hanem az Evangélium hirdetésének, a szeretet, a remény életjelének helyei is. A mi látásmódunk a keresztény tanúságtételről, hogy mindenre kiterjedőbbé, változatosabbá, alázatosabbá, pragmatikusabbá váljék. Ez rengeteg energiát igényel, az energia elfogy, de újratermelődik, tehát megújul. A missziós lendület és a szálak, amelyeket fontunk, túlmutatnak 2004 őszén. Mindannyiunknak, a maga helyén, minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk; ez beruházás a jövőt illetően. Ez az egyház misztériuma. A párizsi kongresszus befejezésekor, az új evangelizáció I. Nemzetközi Kongresszusának házigazdája, Bécs érseke, Schönborn bíboros a következőképp nyilatkozott a la Croix-ban: „A párizsi egyház a meglepetések egyháza. Harminc évvel ezelőtt legyengült állapotban ismertem meg. Napjainkban erőteljesen, elevenen pezseg. Hatványozottan csodálatos ezt megállapítani!
Rengeteg fiatalt sikerült magához vonzania, akik nem félnek felvállalni, és megélni keresztény mivoltukat. Nagyszerű tény, hogy a párizsi egyház nem rejtőzködik, és nem vonakodik megmutatni arcát. Ez az egyház sokat adott Franciaországnak, szorosan kötődik hozzá, és nem tétovázik, hogy felidézze Franciaország dicsőséges múltját, ugyanakkor nem száműzi magát a múzeumba. Nem engedi, hogy a francia történelem múzeumába zárják, mert ő egy ragyogó valóság. Az a véleményem, hogy a civil társadalomnak – a világi állam pozitív értelmében –, teljes mértékben érdekében áll támogatni ezeket az erőket, melyek az élő demokrácia alapjai. Az élő demokrácia ezen értékek, elvek – erkölcsi és szellemi – forrásaiból táplálkozik”.
Az Egyesült Európáról szólva Schönborn bíboros kijelentette: „A katolikus egyház tovább halad, és halad ezzel az Európával, mely lassan, türelmesen – fonákságaival, sikereivel és balsikereivel – alakítja ki arculatát. A katolikus egyház bizakodóan halad előre, mert derűlátón szemléli, és nagyon hatékonynak tartja az európai integrációt . Nézzék meg, a kongresszusokban résztvevő öt fővárost és uniós tagállamait: azt hiszem, hogy az Európai Unió alapítóinak szellemében kijelölt úton járunk”.
Békés Enikő2
1 – Stanislas – keresztény oktatóközpont, fennállásának kétszáz éves jubileumát ünnepelte; világi papok alapították 1804 augusztusában. Párizs szívében, a Montparnasse-toronyház tőszomszédságában, közel három hektár területen fekszik, ötvenkétezer négyzetméterű épületkomplexummal. Elemi iskolájában négyszázötven tanuló, gimnáziumában nyolcszáz diák, kollégiumában ezren tanulnak. Ötszáz tanítványa készül a főiskolai, egyetemi felvételikre. Négyszázhúszan internátusban laknak. Kétezer-nyolcszáz diákot öt lelkész, kétszáznyolcvan tanár, kilencven tanító oktat, az adminisztrációs-logisztikai teendőket százhúsz alkalmazott látja el. Műszaki adottságai: százötven tanterem, egy, százötven férőhelyes amfiteátrum, öt tornaterem, két uszoda, hatszáz férőhelyes étterem, négyszáz szoba a bentlakók számára.A könnyűszerrel megközelíthető Stanislas volt a kongresszus logisztikai központja, itt folyt a közel ötszáz műhely tevékenysége, itt bonyolódott – jó szervezésben, villámgyorsan – a széles választékú, bőséges étkeztetés.
Az Oktatási központ szoros együttműködésben áll a Párizsi Érsekséggel. Hosszú oktatói-pedagógusi tevékenysége folyamán a diákok tízezreit képezte ki magas műveltségi szinten, keresztényi szellemben. Padjai közül került ki a francia politikai, gazdasági, tudományos, művészeti élet számos személyisége, többek között Edmond Rostand, Anatole France írók, Charles de Gaulle tábornok, Jérôme Lejeune orvosprofesszor, Cousteau kapitány, Christian Dior és még sokan mások.
2 – Tanár, marketingmenedzser és tolmács