Vándorlás és párbeszéd

Megjelent a Egyházfórum 2017/1. számban

2015. január 7-nek szerencsétlen napja óta, amikor a Charlie Hebdo szerkesztőségét terrortámadás érte, és populista politikusok, nem utolsósorban Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke sietett nyilatkozni, egyenlőségjelet téve bevándorlás és terrorizmus közé, a bevándorlás forró téma, és nem csak Magyarországon. A hivatalosságok reakciói ideértve a Magyar Katolikus Egyházat is – kevéssé örvendetesek voltak: csekély számú és elkésett kivételtől eltekintve nem mutattak szolidaritást az üldözöttekkel, és nem emelték fel szavukat a gyűlöletbeszéddel szemben,1 miközben civilek azonnal megmozdultak, segítő kezet nyújtva rászoruló embertársainknak. Joggal érte a hivatalos Magyarországot újból és újból kritika az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, az ENSZ emberi jogi főmegbízottja, az Európa Tanács főtitkára, az Amnesty International és más nagy tekintélyű bel- és külföldi jogvédő szervezetek részéről. Jóllehet a probléma magva a menekültkérdés, a bevándorlók közül sokan a nemzetközi jog értelmében nem menekültek, még ha bibliai értelemben nyilván igaz is az, hogy túlnyomó többségük üldözött, kirekesztett, a megalázottak és megszorítottak sorsát osztja, pontosan azon emberekét, akik miatt a Názáreti megkezdte nyilvános tanítói működését.

Az alábbiakban előbb a bevándorlókat megillető bánásmóddal kapcsolatos problémákról lesz szó, a történelemben teljesen közönségesnek számító vándorlás nagyobb összefüggéskörébe helyezve a kérdést, és középpontba állítva azt, miként értelmezhető a közösség Isten vándorló népének tagjai között, és hogyan fogalmazható meg a keresztények felelőssége. Ez elvezet bennünket a kultúrák találkozásának kérdéséhez, amely ugyancsak a történelem örökzöld témája, sőt a párbeszéd megkezdésének mindig megragadható lehetőségéhez. A vándorlás a történelemben gyakran tapasztalható népmozgalom ami azonban most történik Európában, mégis váratlan kihívás, amelyre az európai társadalmak nincsenek igazán felkészülve. Európa legnagyobb részén ugyanis az urbanizációt követően stabil nemzetállamok jöttek létre, ami letelepedettséggel és hagyományosan kialakult értékrenddel jár együtt; ezt azonban felborítani látszik a más kultúrából érkezők mozgása. A keresztények számára külön kihívás, hogy képesek-e maradéktalanul azt a szolidaritást tanúsítani, amelyet valláserkölcsük megkíván. A kulturális sokféleség kezelése és az integráció nem okozhat megoldhatatlan feladatot akkor, ha az itt élő keresztények párbeszédképesek, és e képességüket magas szintre fejlesztették. Ha nem ennek láthatjuk aggasztó jeleit –, akkor a kereszténység levizsgázik, hiszen a keresztény hit lényege azon szükségletek felől nézve, hogy a vándorlás problémája kezelhető legyen, nem a dogmatikával alátámasztott hit, hanem az evangéliumokban megjelenő, etikai alapon álló humanista hit.2

 

VÁNDORLÁS

Vándorlás a történelemben, biopolitika, migrációs verseny

A migrációs folyamatokat nem közvetlenül az anyagi érdekek határozzák meg, hanem összetett kulturális motivációk. Érvényesülnek toló és szívó hatások, valamint hálózatosodás is megfigyelhető. A modernizációt nemzeti homogenizálódás és migráció is kíséri. Nemzeti homogenizáció és migráció időben egybeeső, de egymással ellentétes irányú folyamatok. A politikai nemzet felfogásának érvényesítése lehetővé teszi ugyan a mélyen tagolt munkamegosztást és akár a szembeszökő társadalmi egyenlőtlenség megnyilvánulását is, maga alá gyűr azonban minden egyéb – így nemzeti-kulturális – identitást.3

A modern nemzetállam szigorúan territoriális hatalmi képződmény, ami nacionalista színezetet ad működésének. A territoriális joghatóság anyagi alapjára helyezett nacionalista beszédmódban a vándorlás pejoratív értelmet kap. A migrációs probléma gyökere a modern territoriális joghatóság és az egyéni vándorlás konfliktusa, amely azonban csak a nacionalista beszédmódban élesedik ki. Bár egyaránt türelmetlennek bizonyultak az államnemzet és a kultúrnemzet (polgári és etnonacionalista stratégiák) jegyében szerveződő nemzetállamok, előbbi mégiscsak kisebb nehézségeket támaszt a vándorlókkal szemben. Az államiság és etnikai homogenitás egybefonódása viszont türelmetlenséget hoz magával minden mássággal szemben, amely nem illeszthető be a nemzetállam szigorú ideológiai és jogi keretei közé. Ilyen viszonyok között még ha az állam kész is liberális módon biztosítani az egyéni szabadságokat kisebbségi etnikumokat nem ruháznak fel közösségi jogokkal, a kollektív jogokat az állam nem ismeri el. A vándorlással együtt járó nemzetállami belefoglalás kényszerének csak a 19–20. századi Észak- Amerikában lehetett egyénileg ellenállni, önfeladás nélkül biztosítva a mobilizációs esélyeket.4 A felülről kikényszerített integrációnak van alternatívája, ennek történelmi példája az a 19–20. századi észak-amerikai olvasztótégely, amely kulturális pluralizmust jelent. Az amerikai olvasztótégely mégis történelmileg kivételes jelenség, és ma már láthatóan nem működik a latinnak mondott, délről bevándorló népességgel összefüggésben, nem beszélve az afro-amerikaiak integrálásának nehézségeiről. A modernizáció történetileg egyúttal homogenizációs hatalmi működést jelent, ami kirekesztő hatású, a migráció pedig a homogenizációtól táplált ideológiai képzeletalkotás közegében problematikussá válik.5

A homogenizációs kényszer a kultúrák egymás mellett élését is korlátozza. Nehézsége támadt például annak a lutheránus finn asszonynak, aki Olaszországban élve kifogásolta, hogy a községi iskola osztálytermeiben a gyermekeinek el kellett fogadniuk a katolikus hitre utaló feszület jelenlétét. A bíróság által végül elfogadhatónak bizonyult az olasz kormány azon érve, hogy a feszület közintézményben való elhelyezése ma már elsősorban nem vallásos, hanem kulturális tartalmakat hordoz, a domináns kulturális hagyományokat viszont tiszteletben kell tartania a bevándorlónak is.6

A nemzetállami funkciók zavarai következtében az állampolgársági viszony modern hagyományához képest az érdeklődés homlokterébe kerülnek a demográfiai folyamatok, a népmozgások statisztikai jellemzői, a biopolitika, miszerint a morális és metafizikai alapon álló politika helyett lehetséges aggregátumokra alapozva politikát folytatni kvantifikálható módszerek felhasználásával. A biopolitika lehet semleges a politikai nemzet szervezésére irányuló államhatalmi rendhez képest, de könnyen rasszizmusba is torkollhat. Malthus és John Stuart Mill biopolitikai megfontolásai ebből a szempontból szintén nem problémamentesek. A területi és állampolgárok feletti szuverenitást gyakorló nemzetállam nem gyakorolhatja hatalmát oly módon, hogy az egyedeket csupán számszerűsíthető tárgyként gondolják el.7

A globális szinten mozgó tőke leértékeli a munkaerőt és a szociális biztonságot, mert megtalálja a glóbusz kevésbé fejlett részeit, áthelyezve a termelést ezekre a helyekre. Ezáltal Európában leértékelődik a munkaerő, vagy ha nem, jelentős kereslet támad a bevándorlók iránt, akik hajlandók olcsón dolgozni. A gazdaság igényli a bevándorlókat, miközben a szélsőjobb felé csúszó politika ugyanezt a folyamatot démonizálja.8

A bevándorlással egyidejűleg megjelent a kompetitív kivándorlás problémája is. Kelet- és Közép-Európa politikai vezetői egyebek mellett azért ellenzik a muszlim bevándorlást, mert a bevándorló muszlimokban versenytársat látnak, ugyanis saját polgáraiknak akarják a nyugati álláshelyeket biztosítani, amivel támogathatják a hazaiakat, és ami nélkül a hazai nyugdíjasok nem lennének eltarthatók. Miközben a nyugati tőkének érdeke az olcsó munkaerő beáramlása, Kelet-Európa túlélését egyebek mellett csak emigrációval tudja biztosítani, amelyet viszont veszélyeztetnek a muszlim bevándorlók.9

 

A jogi és alkotmányos keretek szétfeszítése

Bár az Orbán-kormány szélsőségesen populista politikát folytat, el kell ismerni azt, hogy a bevándorlók özönével szemben észszerű védekezni, a baloldal pedig nem volt képes választ adni a valós problémákra. A német gazdaságnak különösen szüksége van a bevándorlókra.10A Dublini Egyezmény szerint a menekült csak a befogadó országba léphet be, a Schengeni Egyezmény viszont szabad mozgást biztosít az Unióban. A kétféle intézmény között meglévő nyilvánvaló ellentmondás kiküszöbölése egyelőre nem sikerült. Összeütközik egymással Dublin szigorúsága és Schengen szabadsága. A menekültek befogadása és integrálása kellő politikai akarattal azonban korántsem lehetetlen feladat, csak uniós és tagállami szinten összehangolt adminisztrációra lenne szükség. Például a délszláv háború menekültjeit is sikerült Európában integrálni. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy a multikulturalizmus az európai történelem része.

Vannak komoly aggodalmak azzal kapcsolatban, hogy a nem szekularizált muzulmánok mai beáramlása kikezdheti akár a felvilágosodás alapértékeit is (szabadság, egyenlőség, testvériség), miközben be nem fogadásuk egy szigorodó politikai légkörben még inkább a demokratikus és szabadságjogok megkurtításához vezethet. Rögzíthetjük, jóérzésű polgártársaink nevében: a bevándorlókkal szembeni államilag szervezett hangulatkeltés a demokratikus és humanista értékek szempontjából tűrhetetlen, az emberi jogok védelme nem értelmezhető semmilyen körülmények között fundamentalizmusként.11 A migrációs probléma teljes központosításához a tagállamok nem adtak az Uniónak alkotmányos felhatalmazást, mert az EU nem föderáció, a nemzetállami opció pedig nem teszi lehetővé a probléma integrált kezelését. Habermas azon gondolkodik, hogy Európa népei visszatalálhatnának az igazi respublikához, a nacionalista kirekesztés előtti állapotba, és föllelhetnék közös gyökereiket.12 A negatív letelepedési verseny következtében azonban a gyakorlatban azon versengenek a tagállamok, ki tud kevesebb bevándorlót befogadni.

A nemzetállami metafizikától való érezhető eloldódás amely az emberi jogok egyetemessége eszméjének jegyében megy végbe az állam leépülése irányába mutat. Hasonló jelenségről van szó, mint a klasszikus marxista előrejelzésben, csak itt nem a kapitalista osztályellentétek felszámolásától várható az állam elhalása, hanem az emberi jogok egyetemessége kívánja meg az állami metafizikán való túllépést a ius cosmopoliticum jegyében. Akár elismerhető, hogy szembetűnők a Nyugat hanyatlásának jelei, azonban a Nyugatnak, a tudásra olthatatlanul vágyó, mindig magasabbra törekvő Faust világának mint társadalmi modellnek egyszerűen nincs rendszerszintű versenytársa, hiszen Kína, Oroszország vagy más illiberális államok aligha jelentenek vonzó példát.13

A felvilágosult értékekhez nem idomuló nem európaiak kirekesztése nem megengedhető, ugyanakkor azonban az sem elfogadható, hogy ne tartsák tiszteletben a demokratikus és jogállami értékeket. A felvilágosult értékek kontra diszkriminációtilalom kérdésére nemigen lehet választ adni, talán mert rossz maga a kérdésföltevés.14 E kérdést csak statikus nézőpontból, a nemzetállamok partikuláris érdekei felől nézve, homogenizációs és egyoldalú imaginációs logikával lehet föltenni. Valójában azonban nem többség–kisebbség, nyugati–nem nyugati szembenállásban kell gondolkodni, mert így nem lehet kezelni a modernizációs vívmányként megjelenő területi joghatóságot keresztező migrációt. Tágasabb perspektívában, az Észak–Dél konfliktussal való szembenézés nélkül nincs kiút. A szolidaritás és a transzcendens alapokra helyezett megértés mellett haladéktalanul föl kell lépni a strukturális egyenlőtlenséget kiváltó okok (a globálisan értelmezhető strukturális bűn) megszüntetése érdekében.

Az emberi jogok és a bevándorlás hatósági felügyelete egymással konfliktusban lévő értékek. Az emberi jogról szóló elismert nemzetközi jog által biztosítható védelem rendesen állampolgárokra terjed ki, a bevándorló pedig kiesik ebből a körből. A szabadsághoz való jog és az ügyének elintézésére váró bevándorló elkülönítése biztonsági okokból szintén egymással ellentétben lévő értékek. A tranzitzónás elhelyezés is fogva tartás, ha pedig nincsenek jogi garanciái, akkor jogellenes fogva tartás.15 Az emberi jogi univerzalizmus a nyitott határok meglétét nem kívánja ugyan meg, de a bevándorlók feletti hatósági felügyelet világos jogi határainak rögzítését igen; miként az emberhez méltó élethez való jog sem csorbítható.16

 

Teológiai hagyomány

Az úton lévők és a célba jutottak összetartoznak.17 Amint az úton levők és a Krisztus békéjében elszenderült testvérek egységet alkotnak, ugyanúgy az Egyház folytonosan úton lévő és az örök béke eszkatologikus perspektívájában cselekvő tagjai is közösséget érezhetnek egymással. A keresztény ember saját identitásából fakadóan mélyebb, összetettebb kapcsolatot érez úton lévő és elvándorló embertársai iránt. A keresztényeknek sokkal több a kötelességük a menekültek iránt, mint hogy enni adjanak az éhezőnek, italt a szomjazónak, ruhát a rongyoskodónak (vö. Mt 25,31–46). A vándorlókkal szemben erősebb szolidaritást, nagyobb megértést és mindenekelőtt több elfogadást kell vagy inkább kellene mutatnunk. Ha Isten népe vándorlásban van, akkor keresztény hívő nem eshet áldozatul a territoriális alapon szerveződő nemzetállam önzésének.

Minden embernek joga van a feltétlen méltósághoz, a válságban nem érintett ország polgárainak pedig kötelességük a segítségnyújtás a bajba jutottaknak, ugyanakkor a méltányosság és az egyensúlyfenntartás szempontjai azt diktálják, hogy a segítségnyújtás feltételeit a befogadó állam határozhatja meg, és joga van ahhoz, hogy határainál megállítsa a menedékkérőt és kérelmét megvizsgálja, amint a pápai tanítás és a katolikus egyház katekizmusa is tanítja. A menedékkérő, illetve a bevándorló joga és a fogadó államnak a befogadás feltételei meghatározására irányuló jogosítványai között egyensúlyt kell keresni. A menekültválság kívánatos kezelésének fokozatai: szolidaritás megértés az örök béke eszkatologikus perspektívájában – küzdelem a globális világban uralkodó strukturális bűnökkel szemben.18

A globális világban tapasztalható egyenlőtlenségekbe keresztény hívő nem nyugodhat bele. Kérdés azonban e világ értelmezése, és különösen az, hogy vajon lehetséges-e a bűn struktúráiról beszélni, illetve strukturális bűnre következtetni. További kérdés az, hogy milyen a bűn természete, mire vezethetők vissza a szegények és elesettek bajai. Az Egyház tanítása szerint a bűn végső soron személyes kérdés, a jó és rossz közötti választásban elbukó hívő ember problémája, még ha a bűn társadalmi környezetben mutatkozik is meg. Egyaránt el kell mindenesetre kerülnünk az antropológiai individualizmus és a determinisztikus strukturalizmus szélsőségeit.19

Nyugat-Európa polgáraira ránehezedik a gyarmatosító múlt nyomasztó emléke, a globális igazságtalanság strukturális bűne miatt érzett felelősség, mint ahogy Jeruzsálem lakóira Jézus halálának emléke nagypénteken, Jézus halála után, amikor a holtak felkeltek sírjukból, ijesztgetve a városlakókat. Kevés a szolidaritás és a transzcendens távlatú megértés, ha nem történik semmi a strukturális egyenlőtlenség felszámolása érdekében. Magyarország számára a kihívást az jelenti, hogy a polgárok, a politika és az Egyház sem rekedhetnek meg a nacionalizmusban, a nemzetállami látókörben és beszédmódban.20 A problémák lehetséges kezelése többrétegű megközelítést igényel:

  • szolidaritás kinyilvánítása;
  • Isten vándorló népének és az ebből adódó eszkatologikus közösségnek a tételezése;
  • a globális világban érvényes strukturális bűnnel való szembenézés.

Alexandriai Philón a zsidó-hellén szinkretizmus képviselője. Elgondolásai szerint Isten Monád-szerűen abszolút áttetsző, Isten a világot közvetítőkön keresztül kormányozza, akik közül a legfőbb személy a Logosz, a világ demiurgosza. A Logosz a világot formáló építőmester, anyagtalan, Isten elsőszülött fia. A Logosz teremtett lény, de nem az emberek teremtették. A Logosz közvetítő elem Isten és az ember között, Isten követe. A Logosz a Számok könyvében Bálám útján megjelenő angyal, aki egyúttal az ember lelkiismerete. A Septuaginta nemcsak vallásos üzenetet hordoz, hanem világbölcsességet. Az isteni akarat közvetítője a Tórában Mózes. A Logosz elképzelése hathatott János evangélistára is. A Philón által hirdetett szinkretizmus lehetőséget teremt arra, hogy a kultúrák találkozása ne a szúzai menyegző mentén, adminisztratív kényszer jegyében legyen megszervezhető, hanem inkább az irgalmas szamaritánus legyen a minta, aki kiutat jelent, a kitörés lehetőségét hordozza a bezáródásra sarkalló zsidó vallási és foglalkozási törvénnyel szemben.21

 

PÁRBESZÉD 

A kultúrák és vallások közötti párbeszédre már a kereszténység születésekor volt lehetőség. Kérdés, hogy az említett Alexandriai Philón mintáját hogyan teljesítheti ki ma a keresztény, ezen belül a katolikus teológia. Miként a hitvallás a kommunikációban és nem az érdekeltek egyébként bizonytalan tudatállapotában nyeri el igazolását, a vallásos közlés magja az észlelések hitelessége, és nem a dogmában rögzített igazság.22 Mégoly átható igazság ismerhető is fel egyénileg, ha a valóságról való kinyilatkoztatás nem hiteles, az nem jut el a címzetthez. Mivel a hitelesség a tapasztalatcserén alapul, a hit megvallásához nélkülözhetetlen a párbeszéd.23

Pozitív mintát kínál Tomáš Halík. Szerinte a kereszténység különbözik a szekuláris humanizmustól az abszolút horizontra való hivatkozás miatt, de ebben más vallásokkal osztozik, viszont a Szentháromságra való utalás a kereszténység megkülönböztető jegye. A Szentháromság-tan lehetővé teszi az Istenhez vezető különböző utakat, amiből fakad a párbeszéd lehetősége.24

Halík gondolatmenetét követve jól látható a párbeszéd teológiai akadálya is. Amikor a keresztények megfeledkeznek az abszolút jövőbeli „győzedelmes Egyház”, illetve az itt és most „harcos Egyháza” közötti szükségszerű eszkatológiai különbségtevésről, a teljes igazság birtokába jutott tökéletes társaságnak (societas perfecta) kezdik tekinteni magukat, s az összes tragikus következményével együtt erőre kap a keresztény triumfalizmus. Ez a triumfalizmus valójában az Egyház eszkatológiai víziójának a szekularizálása, mondhatni, banálissá tétele. A societas perfecta profanizálása olyan narcizmus, amely a vallások párbeszédének akadályát képezi.

Halík a negatív eszkatológia lehetőségét újítja fel. Egy apophatikus teológiára figyelemmel valóban kimondható: Isten az üdvösségre váró hívő számára nem több, mint a jövő, a beteljesedés lehetősége. Csak negatív eszkatológiával alapozható meg az Egyháznak azon, önmagáról a Második Vatikánum jegyében tett kijelentése, hogy az Egyház zarándokközösség (communio viatorum), és hogy e világi életünkben a még be nem teljesedettség kortársai vagyunk, sőt más vallások hívei is zarándokok, pontosabban zarándoktársaink.25 Norbert Reck szerint a keresztény vallás excentrikus, amennyiben középpontja önmagán kívül esik, tudniillik centruma Izrael istene, ami azonban éppen meghívás a bezárkózás elutasítására, az állandó keresésre és a párbeszédre.26

A katolikus egyháznak a zsidó-keresztény párbeszédért viselt felelőssége a Nostra aetate kezdetű nyilatkozatban (Róma, 1965. október 28.) nyeri legteljesebb megfogalmazását, amelynek alkalmából a katolikus egyház leszámol a teológiai értelemben vett antijudaizmussal. A vallásközi párbeszéd értelemszerűen azzal kezdődik a katolikusok számára, hogy a mai világ tényeinek és elvárásainak megfelelően helyére tegyék a maguk számára az idősebb testvérhez, a zsidósághoz fűződő viszonyt. Ehhez képest szerencsétlen a Summorum pontificum kezdetű motu proprio (Róma, 2007. július 7.), amely szerint a Tridenti Zsinat szerinti misézés szabadságát minden pap megkapja, a tridenti rítus szerint pedig nagypénteki imájukban a hívek azért könyörögnek, hogy az Úr vegye le a hályogot a zsidók szeméről. Nem feledkezhetünk meg a soá tragédiájáról, amelyhez hozzájárult a véleménykülönbségek megmerevedése. A párbeszédhez hozzátartozik a felelősségvállalás, a keresztények soához való viszonyulása tekintetében pedig fontos felismerés: teremtményi mivoltunkból fakad, hogy felelősségünk előbb kezdődik, mintsem megszülettünk volna, és tovább tart, mint evilági működésünk, vagyis teológiai értelemben túlmutat az oksági összefüggéseken és az emberi ítélkezéshez vezető betudhatóságon.

Az antijudaizmus leküzdése mellett a párbeszéd másik nagy terepe az ökumené, a protestánsokkal való megbékélés. A sola gratia és sola fide hittételeket lehetséges úgy érteni, hogy Isten a hit kegyelmét potenciálisan minden embernek megadja (megelőlegezi, amikor az ember javára döntött), csak nem mindenki tudja kibontakoztatni, különösen nem a szorult helyzetben levők (ez utóbbi lényegében jóbi probléma). A sola scriptura elve sem jelentheti azt, hogy a Szentírás égből aláhullott ige, hanem annak jelentését a kereszténység valamely alapelvéből kiindulva kell feltárni, ennyiben pedig e tekintetben is kritikai elv van a kezünkben. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az emberi jogok végső szavatolója Isten, Isten fogalmát azonban az embernek kell adott kornak megfelelően felelősséggel értelmeznie, ezért a vallás az ésszel bíró szabad ember megtisztító erejére szorul.27

Mivel a jogokkal felruházott ember társadalomban él, a jogok föllelésének előfeltétele az érzékenység tanúsítása a szegények és elesettek iránt, ahogy a Názáreti Jézus is azért nem kerülte a konfliktust, mert érzékenységet mutatott a kirekesztettek iránt. A párbeszédképesség (így a felekezetközi párbeszédképesség) előfeltételét képezik a hit kegyelmének kibontakoztatása, Isten igéje jelentésének feltárása és az észszerűség elvei szerint megtalálható szabadság gyakorlása, ennek előfeltétele pedig a kirekesztettek iránti érzékenységet tanúsító jézusi minta követése.28

A fundamentalisták a Második Vatikánum szövegeit következetesen megszorító értelemben olvassák, habár a Zsinaton kijelentetett, hogy Krisztus egyháza a katolikus egyházban létezik (subsistit in) ugyan, de azzal nem azonos.29 Fölvetődik a kérdés, hogy lehetséges-e konstruktív párbeszéd a fundamentalistákkal, ha a tét a zsinati tanítás súlyos eltorzítása. A Zsinat a Római Katolikus Egyház Jézus Krisztushoz fűződő viszonyáról és nem a reformált egyházakról tesz kijelentéseket, a Dominus Iesus kezdetű nyilatkozat (Róma, 2000. augusztus 6.) azonban ezzel szemben kirekeszti a reformált egyházakat, mert az „est” igealak szerint olvassa a subsistit in formulát, így azonosítva Krisztus egyházát a katolikus egyházzal, ez a megszorító értelmezés viszont az ökumenikus párbeszéd akadálya.30

További fontos vitapont a fundamentalistákkal a Zsinat értelmezésében a lelkiismereti szabadság kérdése.31 A lelkiismereti szabadság alapja a személy lényegében, nem pedig erkölcsi alkatában lelhető fel, vagyis feltétlen, nem pedig a társadalmi megítéléstől függ. Ez nézőpontváltás „az igazság jogától” „a személy joga” felé (Ernst Wolfgang Böckenförde), amelyet a Zsinat szentesített.32 Mivel az embertársainkhoz fűződő viszonyulás, ezzel összefüggésben a lelkiismereti szabadság alapja nem az üdvözülés távlata, vagyis nem eszkatologikus cél felől ítélhető meg, hanem abban, hogy a szabadság és felelősség minden emberben lényegileg közös adottság, a különféle vallások közötti párbeszéd horizontális mezőbe helyeződik, ahol a feleket nem terhelik előítéletek, hiszen mindenkinek elvileg azonos esélye van az üdvösség elnyerésére. Kérdés tehát az, hogy az emberi méltóságot és a lelkiismereti szabadságot vajon a minden ember kulturális önazonosságának értékében keressük-e vagy az igazsághoz vezető utak sokféleségében. Ha az utóbbiban, akkor gondolkodásunk irányzatossá válik, elhajolva az egyetlennek kimondott igazság felé.

 

HITIGAZSÁGOK ÉS ELFOGULTSÁGAINK

Az igazságról legalább is katolikus értelemben nyilván kijelenthető, hogy egy és oszthatatlan, ezzel az igazsággal azonban nem tudunk mit kezdeni egészen addig, amíg föl nem ismerjük, a felismerés útjai pedig sokfélék, hiszen tudásunk töredékes, a felismerés folyamata pedig maga is befejezhetetlen. Ebből adódóan megkerülhetetlen, hogy a Tanítóhivatal irányzatos megközelítéséből adódó kijelentéseket ki-ki élettapasztalata tükrében mérlegre tegye. Mivel azonban a problémák jó szándékú és konstruktív megközelítésének követelménye nem relativizálható, mert az emberi méltóság feltétlennek ismerendő el, van közös nevező embertársainkkal abban, hogy igazságosztás helyett a személy joga felé mozduljunk el Böckenförde értelmében véve, ekkor viszont rátalálunk arra, ami minden emberben közös, vagyis a lelkiismereti szabadságra és az ebből kibontakozó képességekre.

Itt újabb irányzatossághoz jutunk, de most már nem abban az értelemben, hogy vannak a valóságról tett megcáfolhatatlanul igaz kijelentések, hanem úgy, hogy érzékenységet tanúsítunk a kirekesztettek problémája iránt, ami életre hívja bennünk a jézusi minta követésének szándékát. Ennek folyamatában nem a dogmatikán, hanem a humanista etikán alapuló hitre támaszkodhatunk. Amit nem vagyunk képesek az igazságból önmagunk felismerni, azt is képesek lehetünk feldolgozni, ennek eszköze pedig a dialógus. A globális népmozgások, Európa elözönlése hullámokat keltenek elménkben és szívünkben, amelyek azonban lecsendesíthetők, a problémák pedig uralhatók, ha a hitigazság irányzatosságát lecseréljük a kirekesztettek iránti érzékenységre, a rászorultak iránti elfogultságra.

 

DEÁK DÁNIEL
egyetemi tanár

2017_1_vandorlas_es_parbeszed.jpg

 

[1] Lásd a Magyar Katolikus Püspökkari Konferencia 2015. szeptember 3-i nyilatkozatát: http://www.magyarkurir.hu/hirek/befejezodott-puspoki-konferencia-oszi-ulese (letöltve: 2017. 03 17).