Az elsődleges kérdéscsoport, amellyel szembe kell nézni: a jézusi-páli szembenállás, amelynek sajnálatos végeredménye a „páli kereszténység” lett. Hogy a két személyiség különbözősége mennyire nyilvánvaló, kitűnik abból is, hogy Jézusnál nem találunk olyan szélsőséges kijelentést – legalábbis azok között, amelyek megbízhatóan visszavezethetők hozzá –, hogy az egész emberiség romlott, eredendően bűnös és menthetetlen. Ilyen tartalmú kijelentések Jézusnál a Sátánra vonatkozóan találhatóak, elsősorban a jánosi megfogalmazásban (Jn 8,44), és csak nagy bizonytalansággal azonosíthatóak az eredeti jézusi mondanivalóval.
Jézus élete és egész működése az ő ősbizalmáról szól, amely az eredendő jóra, a változni akarás pozitív feltételezésére épít. Felsőbbrendűség, lenézés, megvetés és mások megbélyegzése nélkül élte le életét, hiszen még Júdástól sem határolta el magát az utolsó pillanatig, és Pétertől sem vonta meg bizalmát. Szinte hihetetlen, de még Heródest sem küldte a pokolba, pedig bizonyosan volt vele elég gondja, és Pilátust sem. Másrészről pedig senkinek sem osztogatott előjogokat, legföljebb a megvetetteknek és kirekesztetteknek, hiszen válogatás nélkül szólított fel mindenkit a megtérésre, de ugyanilyen alapon el is fogadott mindenkit: Zakeust, Simon farizeust, leprást, vérfolyásos asszonyt, szegényt és gazdagot, farizeust és vámost, jókat vagy rosszakat.
Pál számára meghatározó volt fundamentalista, fanatikus farizeusi előélete, amely által állandó harcban állt önmagával és szerinte alulteljesítő sorstársaival; meghatározta saját „alulteljesítése”, amelyet élete kudarcaként élt meg – hiszen túlfűtött törvényteljesítő kényszere zátonyra futott –, és ennek folyományaként a Názáreti követőit célzó fékezhetetlen bosszúvágya is, amely végleg kifordította önmagából. Ez a „teljesítménykudarc” köszön vissza új közegében is, miután csatlakozott a Názáreti követőihez. Nem véletlen, hogy még ott is állandóan harcol, bizonyít és érvel. Ha kell, ha nem, szembeszáll Péterrel (Gal 2,11-14), de névtelenül szembeszáll minden hithirdető társával is, hiszen dicsekvése szinte önhittnek tűnik: „többet fáradoztam mindnyájuknál” (1Kor 15,10), „többet fáradtam, börtönbe többször vetettek, sokszor forogtam halálveszélyben, veszélyben népemtől, veszélyben a pogányok között…” (2Kor 11,23.26).
A megfelelési kényszer jellemző Pál megtérésére is, amelynek legfőbb bizonyítékaként „legalább olyan látomással” rukkolt elő, amilyen a többi apostolnak volt, akikkel szemben a kezdeti közösség éppolyan elvárást támasztott: igehirdetői tevékenységüket látomásokkal kellett igazolniuk. Damaszkuszi víziója alapvetően saját megerősítését, apostoli tekintélyének és jogainak igazolását szolgálja, mert ebben sem akar lemaradni. – Legalább ennyire elgondolkoztató, hogy a damaszkuszi történések kísértetiesen hasonlítanak a Midián pusztájában Mózessel megtörténtekre: az egyiptomi gyilkosság (2Móz. 2,12; Apcs. 9,1-2) üldözés, a lángoló csipkebokor fényében való kinyilatkoztatás, isteni küldetés. Hasonlóan rajzolódik ki a fanatikus dühtől lihegő Saulból Pál damaszkuszi víziója által isteni küldetéstudata.
PÁL TEOLÓGIÁJÁNAK LÉLEKTANI HÁTTERE
A benne feszülő, önmagával és Istennel szembeni kielégítetlensége jelenik meg a „világ eredendő gonoszságában” és az „Isten ügyére vonatkozó totális alkalmatlanság” megállapításában: „Megnyilvánul az égből Isten haragja az emberek minden istentelensége és gonoszsága fölött, azokkal szemben, akik Isten igazságát rosszindulatból elfojtják” (Róm 1,18). Elég, ha a klasszikus páli kiindulásra gondolunk, amit a zsoltárokból kölcsönzött ugyan, de épp ezért jellemző: „Nincs igaz egy sem, nincs, aki értene, nincs, aki Istennel törődne. Mind tévelygenek, romlásra váltak valamennyien, egyetlen egy sincs, aki jót tenne. Tátongó sír a torkuk, és nyelvükkel csalárdul szólnak” (Róm 3,11-13; Zsolt 13,2-5).
A római levél tipikus önarcképe Pál megtérésének, és egyben mércéje lett minden megtérésnek is. Pál ambivalens, örökké kielégületlen azonosulni akarása a Törvénnyel, illetve annak egyidejű megkérdőjelezése, sőt szembefordulása személy szerint Jahve Istennel is, másrészről viszont azonosulni akarása az új, jézusi Istennel, és ambivalenciájából következő egyidejű kétkedése, vagy másképpen fogalmazva korrekciós kényszere. Mindez nyomaiban emlékeztet a freudi „ödipusz-komplexus”-ra, amelyben felszínre kerül azonosulásának bizonytalansága, az, hogy az új „vallási felettes én” még nem férkőzött be személyiségének középpontjába. A korábbi elvárással (az ószövetségi törvénnyel) akart azonosulni, de képtelen volt rá, mert az túl agresszív követeléseket támasztott vele szemben; majd felcserélte azt egy olyan elvárásra, amely már teljesíthető volt ugyan, de a válasz számára nem volt elég „agresszív” belső kudarcának orvoslásához.
Így alakult ki Pálban sajátos, burkolt szembefordulása Jézussal és azzal az „engedelmes” móddal, amellyel Istennel szembeni kudarcait nem érezte ellensúlyozhatónak. Ezért egészítette ki azt egyfajta kudarcáthárító mechanizmussal, és ennek áldozata – mint helyettesítő, jóvátételi áldozat – Jézus maga lett. Ennek alapján lehet megérteni, hogy Pál nem tartotta elégségesnek az agressziómentes, Istenhez mint atyához fűződő jézusi viszonyt, mert az nem vezette el Istennel szembeni agressziója katarzisához. A jézusi azonosulni akarás helyébe felépített egy olyan ideológiát – udvariasabban szólva teológiát –, amely agresszív válasz lett az isteni agresszivitásra, és e szerint alakította át a jézusi választ, vagyis a szeretett fiát odaadó Isten mellé odafestette a kérlelhetetlen, kiközösítő, magától elidegenítő, ítélő Úr árnyékát. Ennek következtében számára újraértelmezendővé vált az eredeti, a jézusi üzenet. A „javított kiadásban” megjelent szembenállása az ószövetségi Istennel, de egyidejűleg, mint elégtelennel, magával Jézussal is. A Pálban feszülő agresszió a direkt szembefordulás helyett – ami tabusértés lett volna – megszülte a jézusi „szelíd megoldás” engesztelésre épülő, áthárító, helyettesítő felülírását. A hároméves arábiai távollét feltételezhetően éppen azt szolgálta (volna), hogy teljes értékcserét, paradigmaváltást hozzon, de éppen Pál végletes gondolkozásmódja miatt ez nem valósulhatott meg.
Nehéz volna kitérni azon gondolat elől, amely szinte minden bontakozó gyermek álmában benne van, hogy „majd ha én felnőtt leszek, meghaladom a szüleimet, apámat vagy anyámat, esetlen bátyámat, vagy más, rám ’felettes én-pótlékként’ rám telepedő rokonomat, ismerősök vagy ismeretlenek hatását; én majd másként fogok bánni a családommal, gyermekeimmel, sőt az életemmel”. Az esetek igen nagy részében vissza lehet keresni azt az eredeti „agressziót”, amelynek kompenzálására ki-ki felépíti a maga „kontra-felettes énjét”. A rekonstrukció visszatörlesztéses változata végigkíséri az adott ember személyiségének alakulását, mint valami csapda, amelyből sokszor „róka fogta csuka”-szerűen saját pusztulása árán sem képes szabadulni.
A PÁLI TEOLÓGIA KETTŐSSÉGE
Pálnál ugyanez érződik, akár egyéni belső önazonosulásának útját, akár az őskereszténység irányításában betöltött szerepét tekintjük. „Idősebb, tapasztaltabb testvérként” akaratlanul átvette a vallási felettes én szerepét. Természetesnek tartotta, hogy Istennel szemben megélt tapasztalatát, amely fanatikussága miatt kudarchoz vezetett – Pál csődöt mondott önmagával és Istennel szemben is –, sajátos módon korrigálja. Noha előéletének kudarcát nem vallotta be, mégis ennek árnyékában határozta meg saját és a kezdeti názáreti közösség útját Isten felé. Belső megváltozását csak a damaszkuszi élmény leírása fogalmazza meg villámcsapásként, valójában folyamatosan kísértette a múlt, és a názáretivé válás még „fejvesztésekor” sem volt teljesen készen.
Éppen erről árulkodik ismétlődő, agresszív elutasítása: „Amit egykor előnyömnek tekintettem, azt Krisztusért akadálynak tartom. Érte mindent elvetettem, sőt szemétnek tartottam, csak hogy Krisztust megnyerhessem, és hozzá tartozzam” (Fil 3,7-8). Bár azt is írja, hogy „élek én, de nem én, hanem Krisztus él bennem”, de ugyanakkor állandóan kísérti az adóslevél (Kol 2,14), amelyet soha sem tudott kiegyenlíteni. Neki is éppúgy, mint bárki másnak, az infantilizmusból kellett eljutnia a felnőtté válásig. Éppen ez a látszólagos határozottság – amely valójában agresszivitás – mutatja, hogy mindez csak álarc, amely mögé belső bizonytalanságát rejtegeti. Aki sáncokkal, isteni átkokkal határolja el magát másoktól, miközben Isten közelségét, üdvözítő akaratát hirdeti – különösen akkor, ha Isten maga döntötte le „a válaszfalat, és szüntette meg az ellenségeskedést” (Ef 2,14) –, az végtelenül gyenge, vagy zavarodott.
A fanatizmus mindig belső bizonytalanságról árulkodik. Aki az őt ért agresszióra csupán másik agresszióval tud válaszolni, jobb esetben áthárítással menekülni, annak a személyiségében, vallási világában még csak vendégségben van a „felettes én”, az új, jézusi út, és újra meg újra megkísérti a régi. A rettenetes Isten árnyéka ott lebeg a jézusi életút fölött. Pál egyszerre bizonygatja, hogy feddhetetlen a törvény teljesítésében (Fil 3,4-6), és hogy különb apostoltársainál. Buzgóságát és a Törvénnyel való azonosulását bizonygatja, de egyidejűleg azt is, hogy az a Krisztus él benne, aki éppen a Törvénytől való szabadulást jelentette számára (Róm 3,28; 6,14). Hangsúlyozza, hogy Isten előtt nincsen többé különbség görög és zsidó, törvény alá rendeltek és alá nem rendeltek között, mert Isten üdvözítő szándéka mindenkire vonatkozik, hiszen ő nem személyválogató, ugyanakkor szemrebbenés nélkül természetesnek tartja, hogy „Jákobot szereti Isten, Ézsaut pedig utálja” (Róm 9,13).
Pál belső kettőssége nyilvánul meg abban is, ahogy Pétert kétszínűnek és következetlennek mondja, hogy nem akar a jelenlévő zsidó testvérek miatt a pogányokkal egy asztalhoz ülni (Gal 2,11-14), de azt természetesnek tartja, amikor szó nélkül elfogadja Jakabnak, az igaznak a tanácsát, és megjátssza a hithű ószövetségit, látszólag fogadalmat téve a négy beépített férfival, és tisztulási szertartást végez (Apcsel 21,23-24), holott a Názáreti megismerése óta már nem akar másról tudni, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről (1Kor 2,2). Úgy tűnik ez a „kizárólagosság” még mesze nem mindenütt jutott érvényre benne.
Isten kiszámíthatatlanságának magyarázatául Pál egyszerűen azt mondja, hogy bármit megtehet, hiszen „ki állhat ellen akaratának” (Róm 9,20). Állítja ugyan, hogy „ami Istenből megismerhető, az világos előttünk, hiszen ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, a világ teremtése óta művei által értelemmel felismerhető” (Róm 1,20-21), de ezzel a megismeréssel szembeállítja a bölcsességet. Bár eviláginak nevezi, de elfelejti megmagyarázni, hogy értelmünkben hogyan születik más, mint evilági: „Lerontom a bölcsek bölcsességét, és az okosok okosságát” (1Kor 1,18-21). „Rosszal ne fizessetek a rosszért, és bosszút ne álljatok, mert az ítélet és a bosszú Istené” (Róm 12,17). Megrója a korinthusi testvéreket, akik pörösködnek egymással, mégpedig a hitetlenek előtt (1Kor 6,1-6), de nem tartja ellentmondásosnak, hogy ő, amikor saját életét menti hittársaitól, a császárhoz fellebbez (ApCsel 25,8-10). A glosszoláliát (nyelveken beszélés) a hatékony igehirdetés akadályának nevezi, és szükségtelennek nyilvánítja, de egyidejűleg a nyelveken szólás bajnokának mondja önmagát (1Kor 14,17-19). Hirdeti, hogy Isten egyforma szeretettel karol fel mindenkit, és egyformán bocsátja meg mindenkinek a bűnét, hiszen „a szeretet nem rója föl a rosszat, és haragra nem gerjed (1Kor 13,5), de természetesnek tartja, hogy egyesek Isten előtt nem kedvesek, az embereknek pedig ellenségei: „Így mindenkor betöltik bűneik mértékét, és rájuk nehezedik Isten haragja teljes erejével (1Tessz 2,15-16). Isten kegyelmének ingyenes és megvásárolhatatlan voltát hangsúlyozza, de ugyanakkor a pokol megvásárolhatósága mint Isten elutasító, eltaposó reakciója ellen nem tiltakozik (Róm 2,6). A jócselekedeteknek nincsen erkölcsi és Istenre ható értékük, de a gonoszaknak van. Azt írja, hogy „mindenki a maga meggyőződését kövesse” (Róm 14,5), de ha valaki valóban másként vélekedik (mint ő), átkozott legyen (1Kor 16,22).
Az, ami benne élt, nem elégedett meg azzal a Jézussal, aki mindenféle teológiai csavarintások nélkül akart élni. Pál írt ugyan – ha valóban ő írta – az önmagát kiüresítő, mindent kockára tevő Istenről, mégsem tudott szabadulni Isten súlyától, ezért szinte egyidejűleg fenyeget, hogy „az Úr napja úgy jön el majd, mint a tolvaj.” (1Tessz 5,2.) Javára írható, hogy bár nem nyilatkozik egyértelműen, de a Rómaiakhoz írott levelében saját belső zűrzavarát fogalmazza meg: „Magam sem értem, mit teszek, mert nem azt teszem, amit szeretnék, a jót, hanem amit gyűlölök, a rosszat” (Róm 7,14-23).
NÁZÁRETTŐL TARZUSIG
Ez a bevallott kettéhasadtság – mondhatnánk általános emberi ambivalencia –magyarázatot adhat Pál sajátos Jézus-átírására, amely magában foglalja alapvető bizalmatlanságát önmagával, a világgal, sőt Istennel szemben is. Pál számára csupán egyetlen megoldás kínálkozott, hogy megszabaduljon önmagától: a bűnbak-képzés, aminek közvetlen „vesztese” Jézus, de igazi céltáblája végső soron maga Isten lett, akit másképp nem lehet kibékíteni önmagával, csak agresszió által (Róm 5,10-11). Erre a tudattalan agresszió-áttolásra utal a korinthusi levélben maga Pál is: „A világ fejedelmei közül senki sem értette meg Istent, mert ha megértették volna, sohasem feszítették volna keresztre (Fiát), a dicsőség urát” (1Kor 2,8), vagyis az átokká válás (Gal 3,13), amit Pál szerint Jézus vállalt, Isten elégtelensége, érthetetlensége miatt történt. Ez az a pont, ahol Pál maga is belátja, hogy ez a megoldás kevés. Hiszen az agresszió agresszió általi megszüntetése nem hozhat igazi katarzist, ezért kellett máshol és máshogyan keresnie a megoldást. Erre mutat az első korinthusi levél, ahol világosan bevallja, hogy a kereszt nem lehet végső megoldás: „Ha Krisztus nem támadt föl, semmit sem ér a hitünk” (1Kor 15,17), mert még mindig ott vagyunk, ahol eddig. Itt fogalmazódik meg a sajátos páli továbbvezetés, amely az egész jézusi sorsot csak a feltámadáson keresztül tudja kivezetni a saját maga által szerkesztett negatív zsákutcából: Ádám – Krisztus = őselvetettség – isteni mégis megváltás.
Jézust Isten iránti elkötelezettsége éltette, annak a kockázatnak vállalásával, hogy ezért sem a római császárok, sem talpnyalóik, a prokurátorok, sem pedig az utókor nem lesz megelégedve, sőt egyértelműen erőszakot fognak elkövetni életén és tanításán. Az egyéni kettéhasadtság okát Pál nem önmagában, főképp nem teremtett végességében kereste, hanem közvetlenül vagy közvetetten, de Istentől származtatható eredeti elvetettséggel igyekezett magyarázni. Az ádámi bűn emberiség méretű eszkalálása – ami még emberi szinten is törvénybe ütköző, hiszen a kollektív bűnösség elvét valósítja meg – hihetetlenül Isten nélküli elgondolás, és évezredeken keresztül senkinek nem bántotta a szemét, és nem botránkoztatta meg a lelkét.
Pál kényszerítve érezte magát, hogy megszerkessze az abszolút üdvösségi mélypontot, az ádámi ősbűnt, hogy a jézusi megváltás valóban mindent, saját mélypontját is felül tudja írni, és így az általa hirdetett evangélium kellő nyomatékkal rendelkezzen azok között az emberek között, akik már sokadik csalódásukon voltak túl az istenekkel kapcsolatban. Az emberiség és a világ bűnbe fullasztása nélkül nem tudott mit kezdeni Jézussal. Ezért erőltette rá a keresztre feszített, mit sem sejtő Jézusra az engesztelő és helyettesítő áldozat teológiai töviskoronáját.
Külön problémát jelent, hogy Pál, aki Rómában legfeljebb börtönvendégségben tartózkodott a vonatkozó beszámolók szerint, miért érezte feladatának, hogy egy tulajdonképpen idegen gyülekezet számára fogalmazza meg teológiai nézeteit. Talán nem volt gazdája a római közösségnek? Klaudiusz császár Kr. u. 49-ben kitiltotta a zsidókat Rómából, és ez magával hozta azt is, hogy a keresztények közül is távozniuk kellett sokaknak, akik érintve voltak. Így a közösség vezetése is a pogányságból megtértekhez került, de vajon ez elégséges oka volt-e annak, hogy egy bizonytalan múltú, tarzuszi „idegen” az ószövetségi kegyetlen istenfogalom foglyaként felülírjon mindent, ami talán újszövetségi, és éppen ezért talán valóban jézusi volt? Miért nem az efezusiaknak vagy a tesszalonikaiaknak írta mindezt? Kérdések, amelyekre, ha volt is válasz, már soha nem fogjuk megtudni, talán azért, mert a válasz nem lenne eléggé „megnyugtató”!
Jézus valószínűleg sejtette, hogy tanításából teológiát, életéből mítoszt, halálából pedig áldozatot fognak csinálni, és eredeti, egyszerű odaadott élete a végén már nem lesz elég érdekes és meggyőző ahhoz, hogy megtöltse az űrt az ember és Isten között. Az egyház gondolkodás nélkül kezdett építkezni arra, amit Pál alapként „Krisztusban lerakott”, függetlenül attól, hogy Jézus soha sem akart Krisztus lenni, kivéve a jánosi szövegekben, amelyek értelmében már az anyaméhtől az volt. Még csak gyanúja sem merült fel annak, hogy valamit felül kellene vizsgálni. Elsősorban azt, hogy mit is akart Jézus; mert hogy Pál mit akart, már tudjuk!
Pál sajátos teológiája lett az alapja mindannak, ami kötelezően áll előttünk Jézusról, és amiből egy új Jézus született, akinek azonban már nem Názáret volt „szülővárosa”, hanem Tarzusz.
SULYOK GÁBOR