Vallás és környezeti nevelés – testvérek

Megjelent az Egyházfórum 2005/6. számában

1. Mi a hit és a vallás? A hit valami olyanban való bizonyosság, ami túl van érzelmen, értelmen és akaraton. (Nem kívül, hanem túl!) A vallás pedig hitünk megvallása mások – hitetlenek, másképpen vagy másban hívők, valamint hittársaink – előtt. A hit énbennem van, a vallás mibennünk. A hit egyéni, a vallás közösségi.

A vallás közösségi jellegéből következik, hogy emberi közösségekben valósul meg, s így elkerülhetetlenül(?) szervezetesedik. Vallás alatt tehát ma már nem annyira a lelki „megvallást” értjük, hanem inkább azt a komplex rendszert, amely egyházból, templomokból, hívekből, papokból, iskolákból stb. áll. Ennek a kétféle jelentésnek a megkülönböztetése már csak azért is fontos, mert – ahogy az alábbiakban látni fogjuk – a kereszténység esetében világosan látszik némi különbség a lelki szintű tan(ítás)ok és a szervezet szintjén való megvalósulás között.

(Bár nagyon fontos lenne a kereszténységen kívül más vallások környezeti látásmódjával is foglalkozni – és tudjuk, hogy tanulhatnánk is természet-tiszteletet egyes keleti vallásoktól – az alábbiakban, gyakorlati okokból, csak a krisztushívő vallásokról lesz szó.)

Minden vallás valamiféle transzcendenciában hisz. Az örökkévalóságban. A vallásos hit nem az „itt és most”, hanem a „mindenhol és mindig” világa. A hívő ember számára nem lehet elég a ma és a holnap; az ő számára a jövő a fontos. Nem az efemer, hanem a mindig-való. Az örökké való. Az Örökkévaló.

2. Mi a környezeti nevelés? A környezeti kultúrára való nevelés. A legtágabb értelemben vett környezettel – az élő és élettelen természettel, az emberi és ember alkotta világgal – való minél harmonikusabb együttélésre történő nevelés. Amióta a „Brundtland-jelentés” (1997-ben) bevezette a köztudatba a fenntarthatóság fogalmát, azóta ennek a szónak a jelentése sokat gazdagodott. Megjelent például a – környezeti nevelést is magába foglaló – fenntarthatóságra nevelés (másképpen: tanulás a fenntarthatóságért) fogalma. És egyáltalán nem véletlen a szóhasználat. A „fenntarthatóság” (sustainability) szó ugyanis éppen azt akarja kifejezni, hogy nem rövid idejű folyamatokról van szó, hanem hosszú távra – „örökre” – való tervezésről. A fenntartható fejlődés olyan folyamat, amely sohasem(!) veszélyezteti vagy csorbítja a folytatás lehetőségét. (Egyébként: amelyik folyamat nem ilyen, az nem is érdemli meg a „fejlődés” nevet.)

A fenntartható életre való nevelés nem – nem csak – mában és holnapban gondolkodik, hanem a belátható, sőt még beláthatatlan jövőben, határhúzás nélküli időben. És nem(csak) az itt (a kert, a falu, az ország) érdekli, hanem az egész Globus, sőt a Világegyetem. Az igazi környezeti nevelő tehát a Világgal való harmonikus együttélésre nevel.

3. A transzcendensbe vetett hit és a fenntartható életre való nevelés tehát legalábbis abban a vonatkozásban megegyeznek egymással, hogy mindkettő jövőre irányultan gondolkodik (jövő-orientált) és örök értékeket tételez. Ez a gondolati azonosság pedig kiváló alap arra, hogy vallás és környezeti nevelés partnerként segítsék egymást ennek a gyönyörű világnak a megőrzésében, megmentésében; sőt: gazdagításában.

4. A kereszténység kultúrkörén belül ebben a kérdésben vízválasztó, hogy ezt a való világot ki minek tartja. Ha valaki abban a makacs és nagy hagyományokkal rendelkező látásmódban éli meg a maga vallásosságát, hogy minden világi dolgot hívságnak tekint, s ezt a földi létet mindenestül csak valamiféle szükséges rossznak tartja, azzal nem fogunk tudni szót érteni. Az ilyen vallási tanításnak és alapállásnak nincs kapcsolódási pontja (vagy csak részletekre szorítkozóan van) a környezeti neveléssel, hiszen a környezeti nevelés ennek a világnak a szeretetére nevel, ez a fajta hit pedig a földi világ megvetésére.

Ma már azonban egyre több mélyen hívő keresztény ember gondolja úgy, hogy a transzcendens értékekhez nem az evilági lét megtagadásán s megvetésén keresztül vezet az út, hanem éppenséggel ezeken a földi értékeken keresztül.

Ennek a látásmódnak – s így vallás és környezeti nevelés összekapcsolásának – egyik legnagyobb alakja kétségtelenül Pierre Teilhard de Chardin. Még akkor is így van, ha az ő korában ez a fogalom még nem volt ismeretes, s ő sem nevezte volna magát környezeti nevelőnek. Mégis annak tekinthetjük, mert egész teológiai-filozófiai munkássága azt sugallja, hogy Krisztus követése és az anyagi Világ szeretete egyáltalán nem ellentétes egymással, hanem éppenséggel egymást komplementárisan kiegészítik, egymást teljessé teszik.

Az ő látásmódja szerint Krisztus „Éltetője és Egybegyűjtője minden biológiai és szellemi energiának, amelyeket kidolgoz a Világegyetem. Vagyis végeredményben: Fejlődést kibontakoztató Krisztus”. „Csakis úgy érkezem el a Szellemhez, ha véges végig kibontakoztatom az Anyag képességeit”. „A Világba vetett egyéni hitem és a Jézusra épülő keresztény hitem kimeríthetetlenül megtermékenyíti egymást”. Minthogy az ő látásmódjában a Világegyetem története egyetlen nagy ívű fejlődés, amely Krisztus erejével halad a parúzia (a Krisztussal való végső egyesülés) felé, joggal állapítja meg, hogy „a keresztény számára megvan a lehetőség (az antropogenezis és a krisztogenezis között létrejövő egybeesés révén), hogy ne csak elismerje és szolgálja, de a szó teljes értelmében szeresse is, magas fokon szeresse az evolúciót”.¹

Jellemző Teilhard de Chardin-nek a fentiekből logikusan következő optimizmusa is. Amikor a körülöttünk lévő anyagi világ sorsát illetően – a gondok, feszültségek, bajok miatt – valaki pesszimista véleményt fogalmazott meg, Teilhard de Chardin így válaszolt: „Hiszek a Világ sikerében, mert szeretem, nagyon-nagyon szeretem ezt a Világmindenséget, amely átfog engem. Annyira szeretem, hogy lehetetlen nem bíznom benne… Ha valaki bebizonyítja nekem, hogy egy szép napon semmi sem marad alkotásomból, mert nemcsak az egyén fog meghalni, s nemcsak a Föld, hanem az egész Mindenség is, hát bizony akkor megöli bennem minden aktivitásom rugóját… A szabad akarat a legparányibb dolgot is csak akkor képes megmozdítani, ha végleges eredmény vonzza, valami ‘örökreszóló mű’, amire számíthat az erőfeszítés”².

5. Tudnunk kell, hogy a Föld tönkre tételéért egyes környezetvédők magát a kereszténységet is felelőssé teszik, mondván, hogy az az emberközpontú – és az embert a többi élőlény „felettesévé” tevő – világkép, amelyet a zsidó-keresztény vallási tanok hirdetnek, bizony hozzájárulhatott a (nyugati) ember természettel szembeni agresszivitásához, a természet mértéktelen kihasználásához, kizsákmányolásához. Ehhez persze komolyan hozzájárult még a Descartes és Newton nevéhez fűződő „karteziánus” világkép³ is (a maga mechanisztikus-redukcionista látásmódjával), de a végeredmény valóban az, hogy a Föld kizsigerelésében sajnos tényleg a magát kereszténynek mondó nyugati (eur-amerikai) világ „jár élen”.

Az ilyen jellegű vádakra a kereszténység egyik ellenérve az, hogy azt az egyházat, amelynek Assisi Ferenc a szentje, nem lehet természetellenességgel – vagy legalábbis a természet iránti érzéketlenséggel – vádolni. Ebben van ugyan igazság, de Szent Ferenc természet felé fordulása sajnos igencsak kivételnek számít a keresztény egyházak utóbbi ezer éves történetében.

A keresztények másik érve az, hogy „az Ószövetség törvényeiből és a krisztusi tanításokból is értelemszerűen fakad a természet tisztelete és védelme”. Ez is igaz. A baj „mindössze” annyi, hogy bár a bibliai tanításokból valóban következik egyfajta környezetbarát életmód, az elmúlt néhány évszázad tapasztalata azt mutatja, hogy – ebben a vonatkozásban – a „mindennapi kereszténység” nem igazán követte a saját tanításait.

Vallás és környezeti nevelés tehát alapvetően testvérek. De ahhoz, hogy igazán azok legyenek, a környezeti nevelésnek el kell jutnia a globális feladat vállalásáig, a fenntartható életre való nevelésig, a keresztényeknek pedig saját életük igazítását és a követett értékeket tekintve is végre komolyabban kellene venniük a krisztusi elveket.

Amen, azaz: „úgy legyen!”

Victor András