Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában
1. Hogyan ítéli meg a keresztény felekezetek közötti párbeszéd alakulását az elmúlt egy-két évtizedben.
Szerintem több volt a füstje mint a lángja, azaz a látványos kiengesztelési gesztusokat kevés konkrét, gyakorlati tett, eredmény kísérte. II. János Pál pápa bár elismerte a katolikus egyház által elkövetett történelmi vétkeket, a másként gondolkodók üldözését és elnyomását a protestánsokra kimondott kiközösítő átkokat mégsem vonta vissza. Így a lutheránusok és kálvinisták joggal hivatkozhatnak arra, amire irányzatuk alapítói: nem önként hagyták el a zászlót és a fedélzetet, hanem kizárták őket az Egy-házból.
Az augsburgi nyilatkozat sem hozott áttörést, pedig a reformáció központinak kikiáltott tanában született meg a szakértői egyezség: a hit nem kiérdemelhető, hanem csak elfogadható ajándék, kegyelem. Az a tény, hogy nem II. János Pál pápa írta alá és jegyezte, ugyancsak jelzés értékű: a pápa semmilyen egyházszervezeti következményt nem vont le belőle, sőt a közös úrvacsorákon való részvételt is elutasította minden katolikus számára.
Így mára az ökumenizmus sajátos jelentés-módosuláson ment át: nem jelenti a távlati szervezeti egység megteremtésének célkitűzését, hanem dialógus-készséget és a felső szintű vezetés körében az aktuális társadalmi (azaz világnézeti és morális) kérdések, problémák közös megoldás-keresését, együttműködést, közös társadalmi fellépést jelent csupán. Az egy pásztor és egy nyáj képe eltolódott az idők végezetére. A reneszánsz korban, az 1400-as években megtartott firenzei zsinat példája megmutatta, hogy akkor a felső papság szintjén hiába kiáltották ki a római és ortodox egyház újraegyesülését, a pápa hiába ült dicsfényben az elért eredmény felett: a gyakorlatba lehetetlen volt átültetni az egységet a pápa fennhatósága alatt. Főleg az ortodox szerzetesekben élt elevenen a Róma-ellenség, miután a 4. keresztes hadjárat Jeruzsálem helyett Bizánc fővárosát, Konstantinápolyt rohamozta meg.
A Ratzinger által fémjelzett Dominus Jesus c. irat pedig végleg lehűtötte a kedélyeket a túlzott eredményekre vágyakozók között. Ez a pápai megnyilatkozás kimondta: a katolikus önértelmezés központi eleme továbbra is az, hogy csak egy „igazi” egyház létezik, mégpedig a katolikus, a többi „egyház” csak „egyházias közösség”-nek tekinthető, ami sokban hasonlít a katolikushoz, de lényegileg nem azonos vele. Vagyis a protestáns és ortodox hívők nem tartoznak hozzá Krisztus misztikus testéhez, még ha hívőnek, Krisztus követőknek is vallják magukat.
XVI. Benedek pápa ezek után hiába hivatkozik arra, hogy pápasága központi fontosságú célkitűzése az ökumenizmus útján való további előrelépés. Hiszen épp ő eresztette le a várvédő kapukat, az ő hívószavát kevésbé érzik hívogatónak, mint elődjéét, aki épp temetésén érte el a legtöbbet: minden keresztény felekezet felső szinten megjelent a temetési szertartásán, jelenlétével elismerve azt, hogy egyfajta spirituális vezetője volt a kereszténység mindhárom fő ágának.
2. Véleménye szerint szükség van-e a mai szekularizált világban a kereszténység, esetleg más vallások missziós tevékenységére? Ha igen hogyan végezze ezt az, aki rászánja magát: tanítsa és magyarázza az általa már elfogadott igazságokat, tettekkel, életmóddal mutassa be, stb.?
Gyakran mondják, hogy a kereszténység az alapító szándékának megfelelően „missziós” egyház, lényegi eleme, hogy a krisztusi örömhírt továbbítsa. Ha leállna a hit továbbadásának generációs láncolata, a kereszténységre a feledés homálya borulna.
A mai – divatos szóval – multikulturális világunkban a hit továbbadása (a hittérítés is) mindenkinek alapvető emberi joga kell, hogy legyen. Határa: a másik hitének tisztelete, megbecsülése és nem lenézése, megvetése.
Probléma akkor van, ha valaki vagy valakik saját hitüket abszolutizálják. Például amikor az új pápa kijelenti, hogy a szó szoros értelmében csak egy abszolút igazság van, az önmagát kinyilatkoztató Isten, hozzá képest minden más igazság csak rész-igazság vagy egyenesen tévedés. A kereszténységnek ez a kizárólagosságra való törekvése gyakran türelmetlenségbe, agresszivitásba csap át a hétköznapi életben. Tetteikkel és életmódjukkal így inkább tesznek tanúságot elvakult, fanatikus hitükről, semmint Krisztusról.
3. Hogyan folytassanak a keresztények és zsidók közös párbeszédet az iszlámmal? Lehetséges egyáltalán a Próféta népével a valódi dialógus vagy csak a kölcsönös udvariaskodásig juthatunk el?
Nemcsak lehetséges, de szükséges is az iszlámmal a párbeszéd. Elfogadják a kinyilatkoztatás, Ismael fiainak tekintik magukat, Jézust prófétának tekintik és Szűz Máriát is tisztelik. Ezek a közös kapcsolódási pontok. Sajnos gyakran hiányzik a kölcsönösség az iszlám államok vezetőinél: Európában szinte mindenütt létrehoztak iszlám centrumokat mecsetekkel, de sok muszlim országban tiltják katolikus templomok építését, és az áttérteket üldözik, kitaszítják.
4. Milyennek látja a katolikus egyház helyzetét? Mely tendenciákat vél jelenleg felfedezni az egyházban (fundamentalista, liberális stb.) Ön hol, milyen körülmények között tapasztalta ezeket?
A katolikus egyház helyzetét összességében jónak tartom. Elég, ha pillantást vetünk a hivatalos vatikáni statisztikákra. A katolikus hívők száma eléri az 1 milliárd főt, annyi, mint a protestánsok (530 millió fő) és ortodoxok (350 millió fő) együttvéve. A 6,5 milliárdos földi lakosságon belül a kereszténység a legnépszerűbb vallás.
Engem is meglepett, hogy a 2,5 ezer katolikus világi püspök mellett ugyanennyi a püspöki státusú szerzetesi vezető száma. Így közel 5 ezer katolikus püspök van!
A magyar katolikus egyház is aligha panaszkodhat az elmúlt 15 évre: egyház-szervezetileg rendezte sorait, intézményeit az igényekhez mérten kialakította. Külön kiemelném Seregély érsek és Gyulay püspök szerepét, akik idén mennek nyugdíjba. Spirituális téren 3 kiemelkedő papja van a katolicizmusnak: Barsi Balázs ferences szerzetes, Jelenits István piarista szerzetes és Kozma Imre irgalmas rendi szerzetes. Ők hárman legalább annyit tettek a vallási megújulásért, mint érsekeink.
Ami a tendenciákat illeti: a gyakorlatban aligha lehet fundamentalistákra és liberálisokra szétválasztani a hívőket vagy papokat. Inkábba a nyitottság a mérvadó. Vannak az új dolgoktól, kihívásoktól elzárkózok és az újításokra hajlamosak. Utóbbiak között sok konzervatív gondolkodású főpap is található. Olyan ez, hogy vannak fiatalos lelkületű, de idős korú emberek, és fordítva: fiatalon is begyepesedett gondolkodóak.
Ezt akkor tapasztaltam, amikor hívőkkel és nem hívőkkel, papokkal és laikusokkal találkoztam és alaposabban megismerhettem őket.
Papp Ferenc