Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban
Kedves Mária-Klára, lassan tizenöt éves baráti levelezésünkből, párbeszédünkből ez a levélváltás az első, amely nyilvánosságot kap, méghozzá egy igazán örömteli fordulat kapcsán: Ferenc pápa a katolikus egyház száz zárt ajtajából kinyitott nem is egy, de több ajtót. Dialógusunk így talán nem kivétel, de mindennapos gyakorlat lesz.
Amikor cikkemet írtam, még nem tudhattam, tudhattuk, hogy milyen újabb és újabb kezdeményezésekkel áll elő Ferenc pápa, meglepve ezzel a világot, és valószínűleg saját egyházát is. Az egyház erejét és gyengeségét egyaránt bizonyítja, hogy Perez izraeli és Abbasz palesztin elnökök közös békeimára szólítása Rómába mennyire nagyvonalúan sikerült, ám a béke ma messzebb van a Közel-Keleten, mint volt meghívása idején. Nem Ferenc pápa, hanem az Európai Unió, a nemzetállamok széthúzása az oka, hogy aligha lesz a pápa dél-itáliai felháborodott szavainak foganatja a menekültek befogadását illetően. Nehéz lehet akkor Istent hívni, amikor egy tízezer méter magasan szálló polgári repülőgépet rakéta talál el, és ártatlan gyerekek ujjai hullanak alá az égből, és nehéz lehet nem Istent hívni, amikor gyerekeink hullnak alá. Ebben a szörnyűségben kell nemcsak Ferencnek és az egyház szemlélődő apácájának, de a magunkfajta hitetleneknek is fogódzót találnunk. Adja Isten, hogy ebben Ferenc segítsen! De annyi bizonyos, hogy Ferenc mindent megtesz annak érdekében, hogy a katolikus egyháznak ne csak múltja, de jövője is legyen.
AZ ELMARADT ÖLELÉS
Csak egyetlen passzusára válaszolnék írásának, nevezetesen arra a megjegyzésére, hogy a magyar egyház és a hívek többsége egyáltalán nem érzi magát fogolynak az Orbán-kormány alatt, ellenkezőleg, most hiszi magát felszabadultnak. Nagyon sajnálom, hogy tökéletesen igaza van. Vajon nem tragikus-e, hogy a hívők többsége „jól érzi magát” egy olyan rendszerben, amely megsemmisíti embertársai jogait, amely megvonja a szolidaritást a szegényektől? És nem szomorú-e, hogy egyetértenek, miként Putyin Oroszországának ortodox hívei, más népek és nemzetek megvetésével, az intoleranciával, minden párbeszéd fölfüggesztésével? Feltette a magyar történet legkínzóbb kérdését: vajon a rendszer szülte tekintélyelvű, irigy és gonosz polgárait, ejtette fogságba szabadabb és emberibb intézményeit, vagy a tekintélyelvű, irigy és gonosz polgárok szülték e rendszert, amely az ő igényeiket és vágyaikat, érdekeiket és értékeiket elégíti ki? Vajon megtévedt, beteg, saját útjáról letévedt társadalomról és ezen belül hívőkről beszélünk, vagy ellenkezőleg, tisztán látó, cselekvő, életét kicsattanó egészségben szervező és vezető, saját útját járó társadalomról? A rendszert büntetésből kaptuk, mert hibáztunk, vagy „jutalmul”, mert ezt érdemeltük?
E kínzó kérdésekre ismeri a válaszaimat: a rendszer ejtett fogságba, megbetegedtünk és utat tévesztettünk, és ez a büntetésünk, a benne, a rendszerben és a rendszer urában hívőknek és nekünk, az ellene lázadóknak. Igaz, már megkezdődött a homo orbanicus, az orbáni ember kialakulása és kialakítása, de igazi megformálásához csak most kezd hozzá a rendszer, és félek, hogy éppen az államfogoly egyházak segítségével. Az új ember kovácsa a 2014-es választások megnyerése után éppen hozzáfogott a megfelelő ember kikovácsolásához. És ehhez átalakítja a mindennapi életet a bölcsőtől a koporsóig. Sőt nemcsak a jelent és a jövőt, de még a múltat is.
A sorozatba illik a bűntelen magyarság, az ártatlanul megtámadott nép hamis emlékműve, az 1944-es megszállási emlékmű. Jelenits István piarista atya már felszólalt a szobor ellen, amelyet a magyarországi zsidó szervezetek és sok-sok folyamatosan tüntető túlélő akaratával szemben egy éjszaka, titkon emeltek. Amikor a téren, a tüntetések 84. napján az egybegyűltekhez beszéltem, eszembe jutott, hogy Ferenc pápa bizonyosan eljönne megölelni ezeket a zsidó származású magyar öreg nőket és férfiakat. Amikor arról beszéltem, hogy 1943. március 16-a délutánján egy munkaszolgálatos állt az Aréna utca sarkán és várta a villamost, olvasott, hátulról leütötték fejéről a sapkát, a téren egy öregember akaratlan behúzta a fejét és a sapkájához nyúlt. – Nem tudsz tisztelegni, büdös zsidó!? – Nem láttam. – Gyere velem! És az őrmester áthurcolta a szemben lévő Albrecht-laktanyába. Egy zárkába vezették. Ütötték. Majd kopaszra nyírták. A megérkező magyar királyi, jó keresztény hadnagy kivitette a laktanyaudvarba. – Feküdj! Föl! Feküdj! Föl! Ha le, akkor belerúgtak, ha föl, akkor megpofozták. Egy órán át ütötték és verték. – Te már régen a föld alatt leszel, mocskos zsidó, amikor én még mindig itt leszek – harsogta a hadnagy. – Bukfenc! Kúszás! És amikor végre elengedték, az arcába vágták: – Próbálj csak panaszkodni! Velünk van minden és mindenki, még maga az Úristen is, veled pedig senki! Akit ütöttek, magyar volt. Akik ütöttek, jó magyarok voltak. Nem volt ott egyetlen német sem.
A munkaszolgálatos Glatter Miklós néven jött a világra. Költőként a Radnóti Miklós nevet vette fel. Eddig írt naplót, ezután sohasem. És 1943. május 5-én megkeresztelkedett a Szent István-bazilikában. Amikor kimondtam verssorát – „Hol azelőtt az angyal állt a karddal, – / talán most senki sincs” – egy asszony felnyújtotta, felmutatta nekem a karját, amelyen jól látszott az auschwitzi tetoválás. Tudom, hogy Ferenc megmosná ennek az asszonynak a lábát. És tudom, hogy nem volt senki a hivatalos magyar egyház részéről, aki megszólalt volna. Nem volt látható egyetlen püspök, pap a téren. Azt írta Bibó István a Radnóti-sorról, Dietrich Bonhoeffer gondolatát idézve: „Szemben a világban hatalmas Istennel, a vallások Istenével (akihez a bajban lévő ember segítségért fordul), a Biblia Istene tehetetlen és gyenge a világban, de épp ezáltal segít. Annak a felismerése, hogy »a velünk lévő Isten azonos azzal az Istennel, aki elhagy bennünket«, »fölszámolja a hamis istenképzetet, szabaddá tesz a Biblia istenének megpillantására, aki a világban a tehetetlensége által szerez hatalmat és teret«.” Ha a bosszúálló angyal nem, a tehetetlen és gyenge Isten talán ott állt a téren a huszonéves rendőrök és a hetvenes-nyolcvanas megalázott, mégis emelt fejű öregek között a téren. Maga bizonyosan látta volna, ha én nem is.
Albert Camus mondja a Sziszüphosz mítoszá-ban: „Még a hitetleneknek is megvan a maga Getsemáne-kertje. És abban sem szabad elaludni.” Levelében kérdi: vajon készek-e a párbeszédre a nem-hívők? Válaszom: mi nem alszunk.
LENGYEL LÁSZLÓ