Utójáték

Megjelent a Egyházfórum 2014/2-3. számban

A cikk korábbi változata megjelenik németül: a Tikkun Olam. Der Beitrag jüdischer Frauen zu einer besseren Welt, Hrsg. Lappin-Eppel, Eleonore, Berlin (Bet Debora Journal) című kiadványban 2014 őszén, valamint angolul: Baltic Worlds, 2014, 2–3. sz. 4–9. 

A lengyel Władysław Pasikowski Utójáték (Aftermath) című filmje (2012) ótestamentumi képekkel és utalásokkal beszél lengyel parasztok bűnösségéről a falujukbeli zsidók 1939-es meggyilkolásában. A filmben egy kortárs falusi testvérpár minden figyelmeztetés és várható szenvedés ellenére meg akarja tudni a „titkot”. Ennek a titoknak sokáig neve sem volt, mivel a kollektív emlékezet kitörölte a faluban lakó zsidókat a helyi történelemből. A testvérpár egyik tagjának sorsáldozatot kell vállalnia az addig rejtegetett titok kimondása érdekében. A falu lakói keresztre feszítik, amiért kinyitotta az elhallgatás ajtaját: láthatóvá tette a beépített sírköveket és ezzel a falu lakói által elkövetett bűnt. A sorsáldozattal éri el, hogy a külvilág is bevonódjon a helyi konfliktusba; enélkül a közösségen belül kisebbségben maradtak, nem mondhatták el a történetet, ők is „a Más”-sá váltak. A gyilkosságokat valójában a zsidó tulajdon iránti legaljasabb birtoklási vágy vezérelte, amelyet az elkövetők azzal a hagyományos antijudaista érvvel legitimáltak, hogy a zsidók ölték meg Jézust. A holokauszt történetírása is elfelejtkezett erről a kis lengyel faluról, amint erre a filmben finom utalás történik, hiszen még a helytörténeti munkák sem említik meg az ott lakott és 1939-ben lemészárolt zsidókat. Ami megmaradt a zsidó közösségből, az néhány sírkő az útba, a parasztok kerítésébe és a katolikus templom kútjába ténylegesen és szimbolikusan is beépítve. A konfliktust az okozza, hogy a testvérpár Lengyelországban maradt, gazdálkodó tagja a sírköveket kimozdítja több évtizedes helyükről, ezzel föllebbenti a felejtés és elrejtés függönyét. (A testvérpár másik tagja 1981-ben emigrált, s most fivére furcsa viselkedésének hírére hazatér.) A film a lengyel II. világháborús múltat vallásos képeken keresztül dolgozza és tárja fel; ezeken keresztül érteti és értelmezteti a múltat. Teszi ezt minden butító pátosz, romantikus vágykép-kergetés vagy felszínesség nélkül. A film példaként szolgál arra, hogyan lehet valláserkölcsi alapon mindent habozás nélkül kockára téve olyan ügyet képviselni, amelynek nincs mások által is visszaigazolt vagy elismert neve. Akik valaha éltek, azoknak az emléke kell, hogy éljen, kell, hogy sírkövük és emlékezetük legyen. A tanulatlan lengyel paraszt ennek a célnak az érdekében cselekszik, kiemeli a sírkövet a templomkertben a helyi plébános segítségével, mert ez valláserkölcsi parancs. Segít-e egy erkölcsi ügynek, ha nincs neve? – tehetnénk fel a kérdést, hiszen a film szereplőinek, bár jártak iskolába, ott nem beszéltek vidékük II. világháborús történetéről, a modernitás (így a holokausztoktatás) különböző okok miatt nem ért el a faluba. Ott a múltról, „a Más”-sal kapcsolatban egyetlen nyelvet beszélnek: a középkori, vulgáris antiszemitizmus nyelvét. A testvérpár portájának ajtajára felfestik a Dávid-csillagot, ezzel őket is „a Más”-nak bélyegezik. A fivérek szintén a modernitás előtti nyelvet használják, erkölcsiségükre támaszkodva haladnak előre útjukon, és keresik meg a zsidók tömegsírját. Nem a tudomány vagy az emberi jogok nyelvét beszélik, a középkori antiszemitizmus ellen ugyanazon a konceptuális szinten próbálnak választ megfogalmazni. A filmben a kimondatlan, nyelv nélküli, meg nem nevezett esemény a helyi zsidók meggyilkolása. Azzal, hogy a film a modernitáson és a szekulárison kívüli vizuális és erkölcsi nyelven beszél, belülről ad nevet az eseménynek, és felelősséget állapít meg. Ez az interiorizált valláserkölcsi felelősségérzet az, amelyről a film beszél, posztszekuláris nyelven.

A posztszekuláris kifejezését Habermas használta először arra folyamatra, amelyben a korábbi, az állam és az egyház szétválasztására épülő rendszert egy nem intézményesült és spirituális vallásosság keretében megkérdőjelezik.

A mai Kelet-Európában a kommunista emlékezetpolitika által rákényszerített felejtést követően, 1989 után felrobbant az emlékezetbomba. A „vörös szőnyeg” hasonlatát használták erre a helyzetre: a társadalomról lefejtik a ráborított vörös szőnyeget, és előkerül alóla minden, amit addig letakart. Az Utójáték falujában még vörös szőnyegre sem volt szükség, hiszen lakói – a külvilággal való érdemi kapcsolat hiányában – a kommunista törvényeket csak a korábban elkövetett bűn további eltakarására használták fel.

Természetesen a helyzet bonyolultabb ennél Magyarországon, ahol az egyik legnagyobb zsidó túlélő közösség él. Míg sokaknak a hallgatás, a felejtés a zsidó identitás feladásába került, más családokban, baráti társaságokban a múlt eseményeinek átbeszélése az identitás létrehozását segítette elő. Baráti társaságokban, az informális szalonélet keretében elmesélték a családi történeteket – ez a csoporthoz tartozás fontos eszköze és feltétele volt. A történelmi események hitelességét a személyes elmondás adta: azzal, hogy valaki elmondott egy történetet, a történet igazzá vált. Így kapcsolódott össze a túlélő gyászolók lelki, érzelmi és szellemi közérzetének javítása, a nichum ávelim parancsolata az emlékezetpolitikával. És ez a parancs kapcsolja az Utójáték testvérpárjának történetét a mai magyar emlékezetpolitikai csatákhoz.

Az Utójáték című film megjelenését követően Lengyelországban heves vita zajlott, amelyben a filmet antipolonizmussal vádolták, holott érdeme, hogy minőségileg új elemet tartalmazott. Benne a történetet azoknak kell elmesélniük, láthatóvá tenniük a zsidó sírkövek föld alóli kiásásával, akik közvetve anyagi hasznot húztak a gyilkosságokból (a film esetében házhelyekhez jutottak): az elkövetőknek és családtagjaiknak. A gyilkosságot itt a gyilkosoknak kell elbeszélniük, és nem az áldozatoknak. Az Utójáték testvérpárja keresi a nyelvet, hogyan lehetne elmondani azt, aminek ők maguk nem voltak szemtanúi, mégis saját maguk része. Ez lényegében Marianne Hirsch „posztemlékezet” (post-memory) fogalmával írható le, azzal a különbséggel, hogy itt az emlékezés nem egy meglévő emlékezetközösségbe – a holokauszttúlélők lassan épülő közösségébe – való befogadást jelent, hanem a korábbi, elhallgatásra és cinkosságra épülő közösségből való kitaszítást, a befogadtatás lehetősége nélkül. És ez a kitaszítás, amely akár a fizikai megsemmisülést is magával hozza, mint a filmben az egyik testvér esetében, a nyelven, az elmesélhetőn túl van, de egy posztszekuláris, ugyanakkor spirituális keretben mégis értelmeződik, ezáltal válik elviselhetővé.

Erről a nyelvről, a nyelv hiányáról szeretnék írni az Utójáték apropóján, egy másik példát elemezve. Bizonyítani igyekszem, hogy történetelmondás posztszekuláris fordulata minőségi változást hozott az emlékezetpolitikában, ami kihívást jelent a túlélő zsidó közösség számára is, emlékeinek nyilvános, a szélesebb közönség számára való megjelenítésében.

 

A VITRIN-PROJEKT

Ez a példa a magyar Anthropolis Kulturális Egyesület VITRIN-projektje, amely a vizuális antropológia módszerét használja a közép- és általános iskolai oktatásban (http:// vitrinmesek.hu/a-projektrol/). Kiindulópontja az volt, hogy konkrét tárgyhoz vagy személyhez kell kapcsolni a történelmet, mert ily módon érzelmeket lehet létrehozni és megélni. A magánprojektként, egy túlélő család történetének, „vitrin”-jének feldolgozásával, a Lindenfeld Partners támogatásával indult kezdeményezés európai uniós forrásban is részesült. Önkéntesen jelentkező általános és középiskolai média-, történelem- vagy éppen francianyelv-tanárokat tanítottak meg arra, hogyan lehet a digitális történetelmesélés módszerével személyes történeteket megosztani. A résztvevő diákok maguk választják ki az elmondandó történetet, ők végzik a kutatómunkát, maguk csinálják a filmet, tanáruk pedig végig segítő szakmai hátteret biztosít. A projekt logikája éppen ellentétes a Shoah Visual History Archive logikájával, ahol előre meghatározott kérdések alapján felvett interjúkkal dokumentálták, mi történt, ezzel létrehozták a Soá személyesített történetét, amelyet utána megtaníthattak a diákoknak. A VITRIN-projekt filmjei csak érintőlegesen kapcsolódnak a hagyományos történelmi narratívákhoz: a témaválasztás a diákok lehetősége és felelőssége. A technika használata egyáltalán nem jelentett olyan nehézséget, mint ahogy kezdetben a szervezők gondolták, hiszen ez a diákgeneráció már rutinszerűen használja a digitális technikát.

A projekt eredményeit értékelő budapesti megbeszélésen a tanárok panaszkodtak arra, hogy miután 2000-től április 16-a a holokauszt kötelező emléknapja lett a magyar iskolákban, a formalizált és intézményesített emlékezetpolitikai elvárással párhuzamosan megnőtt az ellenállás a holokauszt emlékezetének tanításával szemben. Egyes diákok már nyilvánosan tiltakoznak a kötelező filmvetítés ellen. (Ahogy a magyar politikai diskurzus is egyre jobban átalakul, és szinte elfogadottá válik a „zsidózás”, a „mi” és az „ők” választóvonalának szóbeli kijelölése.) A középiskolai tanárok elmondták: nekik nyíltan felróják ezek a diákok, miért nem azzal foglalkoznak iskolaidőben, ami számukra, azaz „a magyarok” számára fontos. Ezzel ismét létrehozzák a magyar/zsidó ellentétet, éppen abban a helyzetben, amikor a cél a szétválasztás megszüntetése lenne. A tanárok számára nagy kihívás, hogy az „is” szócskát valahogy becsempésszék: azt az állítást, hogy a holokauszt a magyar iskolás gyerekek számára „is” fontos, elfogadtassák. Ez nagyon távol áll az Utójáték történetelmondásától, ahol az elkövetők, illetve utódaik érzik úgy, beszélniük és emlékezniük kell intézmények keretein belül és azon kívül. Az „elmondás” különösen nehéz azokon az etnikai konfliktusoktól is sújtott, elszegényedő területeken, mint Északkelet-Magyarország, ahol a mindennapokban a „mi” és az „ők” a cigányellenességben jelenik meg. A VITRIN-projektben részt vevő egyik tanárnő, aki a régióban egy cigánygyerekekből álló, elgettósodott iskolában tanít történelmet, furcsa lehetőséghez jutott. A szomszéd faluból a Jobbikhoz kötődő, szélsőjobboldali paramilitáris gárda elűzte a helyi születésű tanárt, mert zsidónak tartották. Ez utóbbi tanárnő apja a 2. világháború alatt hat zsidót rejtett el a házában és mentett meg. Ahelyett, hogy ezért elismerést kapott volna a helyi közösségtől, lányának el kellett költöznie szülőfalujából. Az Utójáték története itt, a magyar valóságban úgy módosult, hogy az 1944-es zsidómentő gyerekének 2014-ben el kellett menekülnie a mindennapi zaklatás elől, de legalább életben maradt. Ennek az életnek azonban ára van. Kelet-Magyarországon a meghatározó emlékezetkultúrák éppen úgy elzárva léteznek, mint Lengyelországban. Az említett történetet próbálta volna meg a VITRIN-projektben részt vevő tanárnő az általa tanított cigánygyerekekkel feldolgozni, de a kolléganője nem vállalkozott a filmbeli részvételre. Hiába ajánlottak neki anonimitást: félt. Az a szókincs, amellyel az Utójáték rendezője elmondja a lengyelországi történetet, itt és most, ebben a projektben nem állt rendelkezésre. A tanárnő visszautasította a sorsáldozatot, bár az élete talán nem volt közvetlen veszélyben. Más filmek azonban megszülettek a projekt keretében, amelyek belülről gondolják át a holokauszt emlékezetének értelmét és értelmezését. Nem más élményeit fordíttatják le a saját helyzetükre, hanem saját élményüket és érzelmeiket kísérlik meg filmben megörökíteni a digitális technika eszközeivel.

A zsidó vallás alapimájában szerepel a tikkun olam, a világ megjavításának paran  csa. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogyan lehet és kell ezt értelmezni a judaizmus különböző irányzataiban, de befejezésül most kereszténység és zsidóság közös gyökeréről, a normatívan elvárt világ megjavításáról írnék. Magyarországon, ahol az egyik legnagyobb zsidó közösség él Európában, a zsidó szervezeteknek is komoly felelősségük van az 1989 előtti elhallgatásban, valamint az 1989 utáni keretek megteremtésében. A Facebookon szerveződő, „A Holokauszt és a családom” csoport, amelynek tagja csak meghívással lehet valaki, saját történeteket, emlékeket, reflexiókat tesz közzé. Minden történet szívszorító és kegyetlenül igaz. Sok olyan ember írta meg családja történetét, szkennelte be  és posztolta meggyilkolt vagy túlélő rokonai fényképét, aki korábban soha nem beszélt erről. Minden történet azzal a fájdalommal telítődött, hogy elmondóját eddig nem hallgatták meg. Valaki be is jegyezte a csoport oldalára: a kormány emlékezetpolitikájának eddigi egyetlen pozitív eredménye a csoport létrejötte. A csoport tagjai, a külvilágtól és az ellenséges kommentelőktől, de a magyar társadalom 90%-ától is elkülönülve azt az emlékezetpolitikai gyakorlatot folytatják, mint a 80-as évek házibulijaiban vagy szalonjaiban, csak immár egy digitális térben. Itt nincsenek olyan történetek, amelyek nem illenek be a hagyományos holokauszt-narratívába: nincsenek romák, szegények vagy melegek. A nők pedig mind anyák és védelmezők. Miért is emlékeznének másképpen, amikor az emlékezés elfogadott keretei hosszasan formálódtak ilyenné? Míg alapvetően szükség van a saját identitás megerősítésére a referenciacsoport által, a továbblépéshez el kell gondolkodni azon, mi a túlélők felelőssége. Melyik parancsolat az elsődleges: a nichum ávelim vagy a tikkun olam? Ebben a nehéz helyzetben az első látásra elfogadhatatlannak tűnő bűnös/áldozat-logika megfordítása vezethet érdemi eredményre. Az Utójáték testvérpárjának nem voltak zsidó szomszédai, a falu lakói nem fehér és nem katolikus lengyelt még nem láttak életükben. A film zárójelenetében Izraelből érkező fiatalok mondanak kaddist a felállított sírköveknél. Magyarországon a zsidó emlékezetpolitika befelé fordulása mintha kizárná a kifelé tekintést, pedig ez nem volna szükségszerű. A „választott trauma” (Vamik Volkan kifejezése) szembekerül a megélt traumával. Ez a dilemma azonban jóval bonyolultabb, mint az Utójáték lengyel testvérpárjáé, akik csak azt tudták: van egy titok. Az észak-magyarországi faluban élő tanár bezárkózik bérelt szobájába, és nem mer beszélni apja embermentő cselekedetéről annak a tanárnak, aki diákjaival mert (volna) kérdést feltenni. Így sokkal nehezebb lesz a dolga. A bűnök, gyilkosságok jelen vannak, nem múlnak el. Csak az emlékeztetés keretei változnak. Ám ahhoz, hogy a világot jobbá tudjuk tenni azáltal, hogy erről beszélünk, szükség van annak felismerésére: a világ megváltozott. A digitális világ megváltoztatja a hozzáférést a múltunkhoz, s ezzel azt is, mit tekintünk autentikusnak. Másfajta érzelempolitikai elvárások szerint élünk a posztszekuláris világban. Ami megmarad, az a tikkun olam mindennapi parancsa. Magunk érzelmi és identitásbiztonságán, ennek felismerésén keresztül másokhoz jutunk el. „A Más” (aki lehet roma, szegény, meleg…) fogalmának megértése nélkül saját magunk is sokkal sérülékenyebbek leszünk. Ha nem valakivel szövetségben határozzuk meg magunkat, akkor nem értjük meg „a Más” létrehozásának alapjaiban mélyen erkölcstelen és romlott logikáját. Az erősödő antiszemitizmus, a holokauszt-tagadás vagy csak a bűnök ignorálása, illetve relativizálása mindannyiunk felelőssége. Durcás lenézése azoknak, akik nem úgy gondolkodnak, mint „Mi”, mert „Mi” tudjuk objektíven, mi történt, csak a társadalom és az emlékezetkultúrák további polarizálódásához vezet. Az elmúlt időszakban nem sikerült belülről megélhető narratívát kialakítani azok számára, akiknek a holokauszt nem saját, személyes szenvedéstörténetük, sőt a posztemlékezet keretében nem érzik, hogy nekik is volna valamilyen felelősségük. Pedig például szüleik, nagyszüleik az államigazgatásban lelkiismeretes munkát végeztek a zsidók vagyonának leltározásával, vagy beköltöztek olyan kiigényelt lakásokba, amelyeknek korábbi tulajdonosa felől egyszerűbb volt nem érdeklődni. Az elszegényedett borsodi faluban a cigánygyerekek hiába kérdezték a tanárnőt az apja történeteiről, nem kapnak választ. A holokauszt története Európa története: mindnyájan együtt élünk vele. Nem lehet kisajátítani az emlékezetet saját belső szenvedéstörténetté, mert az még rövid távon is elszigetelődéshez és az antiszemitizmus erősödéséhez vezet. Ahogy   az Utójáték testvérpárja saját magát, családja és közössége hagyományait meghaladva kinyúlt egy másik, posztszekuláris emlékezetpolitikai rendszer felé, önmagát meghaladva és megsebezve, úgy ez lenne mindannyiunk feladata. A Matzeva Project 2014-ben ezer darab – korábban utakba, falakba, sőt WC-kbe beépített vagy éppen késélesítésre használt – sírkövet (macevát) gyűjtött össze Varsó Prága nevű negyedében, hogy visszajuttassa őket a temetőkbe. Tehetjük ezt mi is, a tikkun olam mindennapi parancsát követve. Reméljük, kevesebb véráldozattal jár majd, mint a filmben, bár ne legyenek illúzióink.

 

PETŐ ANDREA
az MTA doktora
Közép-európai Egyetem