Megjelent az Egyházfórum 2011/2. számában
A 2011. július 11-én elfogadott sarkalatos törvény „A lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról” természetes része az alkotmányozással megindult jogalkotási folyamatnak, e tekintetben az alaptörvény elfogadásából következik a megszületése. Az 1990. évi IV. törvény alkalmazása során mutatkozó visszaélési lehetőségek, illetve az egyházi nyilvántartásba vétel kritériumairól ismételten kiújuló viták is sürgették és okkal sürgethették azt, hogy egy teljes egészében megújított jogszabály szülessen e klasszikusan fontos szabadságjog tárgykörében.
A vallás és lelkiismeret szabadsága olyan demokratikus alapjog, amelynek garantálása természetesen nyugszik a legszélesebb konszenzuson – ez azonban nem feltétlenül van így a gyakorlati következményekkel járó részletekben. Hasonló ez ahhoz, hogy az állam és az egyház szétválasztásának alapelvét széles egyetértés övezi, ugyanakkor mégis előfordulhatnak határesetek egyes egyházi vagy állami tisztségviselők esetében. A szabályozásból eredő konkrét következmények és következtetések nyilvánvalóan okoznak sérelmeket, különös tekintettel arra, hogy az elmúlt két évtizedben hatályos törvény sokszor minimalista szelleme széles körben tette lehetővé az egyházként való bejegyzés feltételeinek minden további nélküli teljesíthetőségét, akár az azzal való visszaélést is.
Az elfogadott törvény kétségtelen pozitívumának tartom, hogy sokkal egyértelműbben írja elő az egyházként való nyilvántartásba vétel feltételeit. Nemzetközi összehasonlításban az egyháztagság létszámára vonatkozó követelmények talán még így alacsonyak, de ezt indokolhatják a hazai felekezeti és vallási megosztottság sajátos történelmi jellemzői. Hasonlóképpen fontos elmozdulásnak tartom annak a világos kimondását, hogy az alkotmányos és nemzetbiztonsági szempontok együttesen is érvényesítendők a nyilvántartásba vételi eljárás során.
Egy állami, az alkotmányhoz kapcsolódó sarkalatos törvény természetszerűleg kell, hogy szabályozza az államtól jövő anyagi vagy más természetű támogatás átlátható kritériumait. Az állam felelősségébe tartozik, hogy az állami forrásokból, az – egyháztagsághoz tartozó vagy nem tartozó – adózók által befizetett pénzből mely egyházi vagy vallási közösségeknek, és milyen feltételek mellett ad támogatást. Az állami törvény tehát nem teológiai vagy vallástudományi szempontból minősíti a regisztrált vagy éppen elutasított egyházakat és közösségeket – ennek pedig nyilvánvalóvá kell majd lennie a törvény szövegében rögzített 14 egyház körén kívül maradt közösségek nyilvántartásba vételi igényeinek elbírálása során is. Mondhatjuk úgy is, hogy az új törvénynek ez lesz az első nagy hitelesítő próbája.
Igen jelentősnek tartom az egész törvény szövegében karakteresen megjelenő állami viszonyulást a nyilvántartott egyházak és közösségek irányában, ahogyan elismeri, támogatja és igényli ezek részvételét a társadalom javát előmozdító közfeladatokban. Ez még akkor is – sőt, talán éppen leginkább abban az összefüggésben – igaz, hogy ezek mindenekelőtt vallásos tevékenység céljából működnek.
Természetesen joggal lehet kérdezni, hogy miért éppen a 14 felsorolt egyházi és vallási közösség került a törvény erejénél fogva nyilvántartásba vettek körébe? Ismerve a törvény elkészítése során egészen alapvető kérdésekben megváltoztatott koncepciókat e témában, talán feltételezhető, hogy ez a lista majd valóban csak az ezután nyilvántartásba vételüket kérvényező közösségekkel kapcsolatos eljárások lezárásával tekinthető célszerűségében és erkölcsi értelemben is teljesnek. Félreérthetetlen azonban az a változás, hogy a korábban bevett „történelmi egyház” – olykor nehezen értelmezhető – fogalma a jogi szabályozásban immár végérvényesen a múlté.
Elgondolkoztató az a szövegi és elvi változás, amely az utolsó előtti pillanatban, a törvény végleges elfogadása előtt közvetlenül került bele a szabályozásba: miszerint az egyházak és vallási közösségek nyilvántartásba vétele kétharmados többségi előírással került az országgyűlés hatáskörébe. A törvénynek véleményem szerint ez a legtörékenyebb s talán legvitathatóbb része. A korábbi bírósági bejegyzési gyakorlat kétségtelenül jobban illeszkedett a más területeken alkalmazott gyakorlathoz, az országgyűlési nyilvántartásba vétel első látásra szokatlan jogi megoldásnak tűnik. Másrészt kikerülhetetlen a kérdés: minden szakmai előkészítés ellenére nem kap-e túlzottan nagy mozgásteret a pártpolitika a parlamenti döntés aktusában, ahol – horribile dictu! – megeshet, hogy a szakmaiságot felülbírálhatják a politikai szempontok és érdekek. Jót tesz-e az egyházak és vallási közösségek területének, ha nyílt pártpolitikai csatározások passzív, ne adj’ Isten aktív részeseivé válnak?
Összességében tehát pozitívan értékelek az 1990. évi IV. törvényhez viszonyított számos elmozdulást az újonnan elfogadott törvényben, még akkor is, ha erősen aggályos pontokat is látok benne. Nem lenne helyes azonban végül arról sem hallgatni, hogy a törvény előkészítésének és elfogadásának menete, az egyeztetések lebonyolítása és tényleges hatásfoka nem kevés kívánnivalót hagy maga után. Az elmúlt hónapok rohamos törvénykezése következtében ugyan ez sajnos nem kirívó eset, de csekély vigaszt jelenthet e tekintetben az is, hogy végül is legalább ekkora belső koalíciós feszültségeket is felszínre hozott. A rendszerváltozás óta folyamatosan hiányzó, széles körű társadalmi és szakmai konszenzus az alkotmányozáshoz és az abból következő sarkalatos kérdések szabályozásához ugyan most sem segíthette a jogalkotási munkát, de reméljük, hogy alkalmazásában mégis képes lesz ezt a széles körű konszenzust is elérni.
KORÁNYI ANDRÁS, LELKÉSZI ELNÖK
MAGYARORSZÁGI EVANGÉLIKUS EGYHÁZ ZSINATA