Megjelent az Egyházfórum 2011/1. számában
Mottó: „Boldogok a lélekben szegények,
mert övék a mennyek országa”
Mi, emberek sokszor el sem tudjuk képzelni az életünket valamilyen gondolat- vagy eszmerendszer, filozófiai, életvezetési iskola vagy ideológia tanítása, hittételek, dogmák, igazságok bizonyos részhalmazához való kötődés nélkül. Általában szellemi, szociális és kulturális örökségünk, minket ért tapasztalataink, rejtett vágyaink, belső hangolódásaink, személyiségünk mélyén rejlő motívumaink alapján, vagyis elég szubjektív módon választunk magunknak egy szemrevalót a fellelhető rengeteg közül. Kell nekünk egy, kell, mert abba kapaszkodva nem érezzük magunkat annyira elveszve, és nem tűnik olyan félelmetesnek földi életünk befejezetlensége. Gyönyörű eszmék vannak, és sokszor hihetjük azt, hogy na, most végre megtaláltuk a tutit, azt az igazi hajót, amelyik majd elvisz minket az Óperenciás-tengeren is túlra. Felszállunk rá, utazunk rajta, örülünk, mert erősnek és biztonságosnak tűnik, a gőzgépek rendesen dolgoznak, és mi repülünk a víz felett. Fontos nekünk ez a hajó, fontos nekünk a választásunk, a hitünk bizonyossága, annyira fontos, hogy ha valaki egy kicsit is eltérőre esküszik, már ölni tudnánk érte. Fontos, mert az a biztonság, a fix pont, amihez mérhetjük magunkat a végtelen semmiben, és félünk, rettenetesen félünk, hogy e fix pont nélkül baj ér minket.
Pedig pont az ellenkezőjéről szól az élet. Szépek ezek a hajók, de minél jobban bízunk bennük, annál valószínűbb, hogy végül jéghegynek fogunk csapódni velük együtt, és elnyel minket majd a nulla fokos víz. (Egyelőre a történelem is ezt erősíti. Rengeteg eszme járta már meg a világot, de a boldogságot még nem hozta el egyik sem, sőt mindegyiknek a hullámaiban sok vér és gyötrelem fakadt.) Miért? Azért, mert ezek a hajók részigazságok, és nem szabad ennél többet gondolnunk róluk. Megvan a szerepük, kifeszítenek egy erőteret, és ez jó és fontos, de utazni egyiken sem lehet. Egyik sem a tuti, mert nincs tuti, illetve van, de éppen most érünk meg Rá, éppen most növünk fel Hozzá, éppen erről szól az életünk, sőt az emberiség egész múltja, jelene és jövője is erről szól. A tuti a Teljesség, a Szintézis, az Élet, a Szeretet, az Isten! Nem tudjuk, nem ismerjük, de tartani fogunk Felé, mihelyt elengedjük az aktuális részigazságot, mihelyt nem kapaszkodunk bele görcsösen, és nem gondolunk róla többet annál, ami. Persze, abban a pillanatban, amikor ezt megtesszük, meglátjuk saját kiszolgáltatottságunkat, sebezhetőségünket, rögtön szembesülünk azzal, hogy milyen nyomorult kis lények vagyunk mi valójában. Igen, ez történik, de ez a jó, mert ebben a szembesülésben, ebben a sebezhetőségben, ebben a kicsinységben, Ő, aki minket kezdettől fogva a teljességre akart elvezetni, végre el tud kezdeni dolgozni rajtunk. Egyedül így, ebben az ürességben, ebben az elhagyatottságban leszünk elegendően szabadok és fogékonyak arra, hogy életünk eseményei, az örömök és a fájdalmak, a nevetés és a bánat könnyei, a jó és rossz napok, és leginkább a körülöttünk lévő sok-sok másik emberrel való találkozásaink az Ő képére és az Ő hasonlatosságára kezdjenek formálni minket. Egyedül ebben a sebezhetőségben válunk érzékennyé és alkalmassá arra a zarándokútra, amely nem eszméhez, tanhoz, leszűkítéshez, önkényesen kiválasztott, visszaélésre is alkalmas gondolatrendszerhez, hanem az Út által az Igazsághoz és az Élethez vezet el minket.
MATAVOVSZKY GYÖRGY