Megjelent az Egyházfórum 2008/4. számában
ÜLDÖZÉS ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS
– Egy könyv margójára[1] –
„Ez a könyv nem felkérésre, hanem belső kényszerből született. …Mint a kor tanúja, szeretne hitvallást tenni a magyar egyház e kemény korszakáról, amelyről nem tudna így írni az, aki nem élte át ezeket az évtizedeket” – írja Bíró László püspök a könyv elején található „Ajánlás”-ban.
A szerző maga a „Bevezetés”-ben így összegzi a könyv tartalmát: „Áttekintést szeretne nyújtani arról, mit élt át, milyen üldözéseknek volt kitéve a magyar katolikus egyház a kommunista diktatúra alatt 1945 és 1990 között.”[2] Tomka Ferenc nem az egyházakról ír általában, hanem elsősorban a Katolikus Egyháznak a második világháború utáni helyzetét elemzi, és csupán érintőlegesen tesz említést helyenként a református és az evangélikus egyházakról. Tomka utal arra, hogy a diktatúra alatt az egyházban „két pólus, két világ” alakult ki: az egyik azok világa, akik „az állammal kapcsolatot találtak”; a másik pedig „az állam által üldözöttek”. A szerző saját maga fogalmaz úgy, hogy egyházi személyként „azon kevesek közé tartozott, akik egyszerre éltek a kettészakított egyház mindkét világában”. Bevallottan tehát a könyv ebből a személyes perspektívából ad áttekintést a korszak egyházpolitikájáról. Tomka szándéka, hogy „népszerű összefoglalást” adjon a korról, mellette pedig személyes beszámolókat tegyen közzé. Az átláthatóság kedvéért ezt a műfaji differenciát a könyvben végig eltérő betűtípussal jelzi.
Szerkezeti felépítését tekintve a kötet két „Könyv”-re oszlik, amelyek azután részekre, a részek pedig fejezetekre tagolódnak. A munkát fényképek és eredeti dokumentumok másolatai gazdagítják.
ÜLDÖZÉS ÉS EGYÜTTMŰKÖDÉS
A kötet első Könyve négy önálló részben foglalkozik az 1945–1990 közötti egyházüldözés kérdésével. A Katolikus Egyház üldözésének bemutatása előtt a szerző röviden szól a kommunista rendszerek nemzetközi méretű egyházellenes politikájáról is („lenini ideológia”). A magyarországi katolikus egyház elleni diktatórikus fellépéseket ezt követően korszakokra bontva tárja az olvasó elé. Így megkülönbözteti az 1945 és 1960 közötti „véres egyházüldözés”, valamint az 1970-ig terjedő „vértanúi” korszakot, majd pedig az 1960-tól 1990-ig terjedő évtizedeket elemzi.
A második Könyvben a „papi ügynökök”-ről olvashatunk. Itt a szerző kitér a 2000-es évek kérdéseire is. Ebben megkísérli általánosságban bemutatni az ügynökkérdést, majd pedig az „Ügynök papok – mi igaz, mi nem igaz?” című fejezetben a megélt tapasztalatai alapján fejtegeti a kérdést. Külön fejezetet szentel a püspökök és a diktatúra kapcsolatának, a Bíró Lászlóval és Sztrilich Ágnessel való beszélgetésnek, Bulányi György története kiegészítésének, valamint a kommunista dokumentumok torzításainak. Végül felteszi a kérdést: „Hol tartunk – merre menjünk?”, és ezzel felveti a téma aktuálpolitikai összefüggéseit is.
Tomka Ferenc már a címben jelzi, de később is kinyilvánítja, hogy az elemzésben a „vértanúság”-ot, az egyház üldözött állapotát állítja a középpontba. Ezt azzal indokolja, hogy szerinte az „egyházkritikus média szinte kizárólag azokról beszélt, akiket – jogtalanul vagy némi joggal – „a kommunista rendszerrel való kollaborációval vádolhatott”, és a „témát úgy állították be, mintha az egész papságra és a főpásztorokra a kollaboráció lett volna jellemző”. Tomka ezt szeretné ellensúlyozni azzal, hogy ír „arról a sok száz papról, szerzetesről, szerzetesnőről, püspökről, és a sok hívő világiról, akik életüket vagy szabadságukat adták hitükért ebben az időben” (125). Tomka Ferenc továbbá erőteljes kritikával illeti a történészhallgatóknak íródott tankönyveket (illetve a történészhallgatók által használt más történészi munkákat) is, mert szerinte ezek a művek[3] „félrevezetően”, „súlyos aránytalanság”-gal, „hiányosan”, „hibásan” mutatják be e korszak egyháztörténelmét (pl. 165, 180, 182). Hasonlóan vélekedik Bulányi György ismertté vált történetével kapcsolatban is, ezért szükségesnek tartja, hogy „kiegészítő adatok”-kal szolgáljon. Ez a kompenzációs, kiigazító célzatú hozzáállás jellemzi végig a kötetet.
Ezt a hozzáállást természetesnek is tekinthetjük, hiszen a szerző maga is átélője, aktív egyházi szereplője volt ennek az időszaknak, és mint ilyen „első kézből” szerzett ismereteket a rendszerről. Éppen emiatt a kötet legértékesebb részei a személyes visszaemlékezések, vallomások, amelyek a korszak kevéssé, vagy egyáltalán nem ismert oldalát jelenítik meg. Ezáltal az olvasó megérezhet valamit abból a légkörből, amely több évtizeden keresztül meghatározta a hívők és nem hívők életét Magyarországon. Nagyon fontosnak tartom az oral history megmentését a történelem számára, annál is inkább, mert a korszak tanúinak tapasztalatai pótolhatatlan ismereteket, benyomásokat közvetítenek az utókornak. Tomka Ferenc kötetének talán ebben van a legnagyobb jelentősége, ugyanis bepillantást enged a korszak katolikus egyházának belső világába, feszült és ellentmondásos atmoszférájába. Külön érdeme, hogy a szerző közérthető stílusban ír, így műve olvasmányos, „népszerű összefoglalás” a kommunizmus egyházpolitikájáról.
SAJÁTOS PERSPEKTÍVA – ÉRTHETŐ HIÁNYOSSÁGOK
Bizonyára a személyes perspektívából származó, érthető elfogultságnak tudható be, hogy a szerző esetenként olyan általánosító megállapításokat tesz, melyeket meglátásom szerint feltétlenül relativizálni szükséges. Ilyen megjegyzés pl.: „A kor kommunizmusának börtönviszonyai és az itteni embertelenség – a náci lágereket megjárt rabok tanúsága szerint – túltettek Auschwitzon. …Bizonyos, hogy a Gulágon szadistább kínzásokat alkalmaztak, mint az SS németek” (91). Fontosnak tartom hangsúlyozni: mind a Gulág, mind pedig Auschwitz (és a többi kommunista és náci tábor) egyaránt színterei voltak az emberiség elleni legszörnyűbb bűntetteknek, ennélfogva köztük bármiféle általánosító igényű „fokozati” különbséget felállítani nem tudományos, és nem is hiteles. A maga nemében és a maga idejében, továbbá a megélt tapasztalatok fényében mindegyik a „legembertelenebb” volt.
Ugyanígy általános érvénnyel tesz a szerző olyan megállapításokat, fogalmaz meg kategorikus kritikát történészek műveiről (fentebb már utaltam rá), melyeket többnyire nem, vagy nem kellően támaszt alá bizonyítékokkal, illetve nem mindig jelöli meg pontosan, hogy melyik műre utal. Ilyen megjegyzések pl.: „a korról [vagyis a ’60-as évekről, K. Sz.] író történészek mégsem mutatnak rá, hogy milyen nagy mértékben hiányzott a vallásszabadság e korban”; vagy a „korról tanuló történészhallgató semmit nem tud meg a tömeges házkutatásokról, letartóztatásokról, a vallási közösségek súlyos zaklatásairól, …csak arról tanul, hogy a gazdasági és szociális helyzet némi hullámzással egyre javult; …javultak az állampolgárok esélyei, szabadságjogai és a vallásszabadság is” (165, 180, 183 stb.). Miközben aránytalannak, félrevezetőnek, egyoldalúnak minősíti egyes történészek munkáit, Tomka maga is az egysíkú megközelítés „hibájába”[4] esik. A könyvben kategorikusan „visszautasítja az egyházakat ért általánosító vádakat” (259), közben azonban ő maga gyakorta általánosít, meg nem alapozott, nem bizonyított következtetéseket von le.
Úgy gondolom, hogy mindannyiuknak, akik e témával és korszakkal foglalkoznak (illetve személyes tapasztalatokkal is rendelkeznek), tiszteletben kell tartaniuk egymás szakmai és egyéni megközelítésmódját, stílusát, valamint kutatási eredményeit; sőt, örülni kellene a sokféleségnek, mert éppen ezekből állhat össze a teljesebb és hitelesebb kép. Hadd utaljak itt az MTA elnökének, Vizy E. Szilveszternek sokat idézett megállapítására, miszerint a legkiválóbb tudományos eredmények „kalákában” születnek.[5] A témát több mint tíz éve kutató jogászként teljes mértékben osztom ezt a véleményt, és alkalmazhatónak tartom az elmúlt rendszer egyházpolitikájának az értékelésekor is.
ERKÖLCSI MEGFONTOLÁSOK
Tomka Ferenc kötete egy fontos kérdésre is ráirányította a figyelmet, amelyet szükségesnek tartok az eszmefuttatásban megemlíteni, és egyúttal közös gondolkodásra hívni az olvasókat. Az egyházaknak a kommunista évtizedekben tanúsított magatartása komoly erkölcsi kérdéseket vet fel. Én a magam részéről óvakodom az elhamarkodott általánosító és személyes ítélettől (sőt, egyáltalán az ítélkezéstől!), és ebben a tekintetben pozitívnak tartom, hogy Tomka Ferenc is erre ösztönöz. Könyvében következetesen arra helyezi a hangsúlyt, hogy a nyilvánvalóan egyházellenes diktatúra évtizedeiben az egyházak igen nehéz helyzetben voltak, hiszen a szűkre szabott mozgásterük is szigorú pártállami kontroll alatt volt.[6] Ezt a körülményt mindig szem előtt kell tartani, mikor az egyházaknak az 1945–1989(/1990) közötti időszakban tanúsított magatartását elemezzük.
Úgy gondolom azonban, hogy ez a szempont nem jelentheti azt, hogy az egyházaknak ne kelljen szembenézni az erkölcsi felelősséggel, illetve a kutatók ne foglalhatnának határozottan állást ebben a tekintetben is. Tomka Ferenc könyvét végigolvasva az volt az érzésem, mintha a szerző aránytalanul sokat írna a „mentő” körülményekről, ezzel mintegy alapvetően és többségében felmentve a katolikus egyházat, egyházi személyeket a kommunizmus időszakában tanúsított kollaborálás alól. A kötetből olyan kép rajzolódik ki, mintha a diktatúra idején az egyházi személyek vagy mártíromságot szenvedtek a meg nem alkuvásukért, vagy pedig csekély hányaduk együttműködött ugyan a kommunista hatalommal, de ezt egyrészt megfélemlítés hatására tették, vagy pedig azon meggyőződésből, hogy együttműködve próbálják menteni egyházukat. Tomka könyvéből nem kapunk reális képet arról az egyházi rétegről, amely nem megfélemlítésből, kényszer hatására, sem nem „jó szándékú”, „elhibázott” taktikázásból választotta az együttműködés útját, hanem pl. különböző előnyökért.[7] A szerző állásfoglalásaiban gyengén van jelen a felelősség vállalása, ezzel szemben inkább hangsúlyos a felelősség elhárítása. Közben Tomka Ferenc a kötetben a saját (és mások!) példájával is igazolja, hogy hitbeli bátorsággal lehetett nemet mondani az állambiztonságiaknak, és bizony sok esetben el is maradtak azok a félelmetes következmények, amelyektől oly sokan tartottak.
Ezt az etikai dilemmát járja körül a 2006-ban megjelent, az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdéseit elemző, „Igazság és kiengesztelődés” c. kötet[8] egyik tanulmánya[9]. A tanulmány írója emlékeztet Bibó Istvánra, „aki négy évvel a holocaust után szükségét érezte annak, hogy hosszú tanulmányban foglalkozzon az antiszemitizmussal, mert úgy látta, hogy a magyar társadalom nem halad a tisztázódás útján”. A szerző szerint ma is ugyanúgy „felelősség hárító érvek születnek…, ha a pártállammal való együttműködésről van szó”. Az egyházaknak a pártállami időkben tanúsított magatartásával kapcsolatban Csepregi András rámutat a következőkre: „Eltűnik, hogy egykor a kényszernek ellen is lehetett állni: volt, aki nem állt kötélnek, vállalva ezzel a lemondást olyan lehetőségekről is, amelyek normális körülmények között, tehetsége és elhivatottsága szerint, megillették volna. Az ötvenes vagy a kora hatvanas években talán szélsőséges kockázatot, börtönt vagy internálást vállalt az, aki a beszervezési kísérletnek ellenállt, de a hetvenes években már ilyen veszélyről nem beszélhetünk, ekkor már csak azt kockáztatta az ellenálló, hogy a lehetőségek szétosztásakor a hátsó sorba kerül. Ezt sem könnyű elviselni, de a börtönhöz talán mégsem hasonlítható. És eltűnik az az aspektus is, hogy a beszervezést vállaló testvér kárt okozott a felebarátainak, akkor is, ha történetesen soha senkiről nem jelentett semmi rosszat. Kárt okozott, mert aláírásával gyengítette azoknak a helyzetét, akik lemondás árán is ellenálltak: sikerélmény forrásává lett az egyházat ellenőrző belügyi szolgálat számára…, s azon keresztül, hogy kiszolgáltatta, zsarolhatóvá tette saját magát, destabilizálta azt a közösséget is, amelynek pedig látszólag a közösség által felhatalmazott felelős tisztségviselője volt. Ha engedjük, hogy a félelem diktáljon számunkra, akkor elhallgattatjuk a fenti szempontokat, és eljutunk a félelemtől a felelősség elhárításáig.”
Mindazok a „mentségek”, amelyeket Tomka Ferenc a könyvében felhoz, minden korban és minden társadalmi rendszerben felhozhatóak lennének a felelősség elhárítására. A kérdés csak az, hogy az egyház, amely évezredek óta magának vindikálja az erkölcsi tekintélyt, mivel mutat követendőbb példát: bátran vállalja a felelősséget, és mentegetőzés nélkül beismeri a hibáit, vagy pedig a különböző „mentségek”-re hivatkozva relativizálja tetteit. Bíró László püspök szavait idézem a kötetből: „Óvakodni kell, nehogy valaki azt higgye, hogy a megalkuvást akarjuk igazolni. A megalkuvást mentheti az emberi természet gyengesége, de a keresztény ember ideálja a Krisztusba vetett rendíthetetlen hit. Egy történelmi kor szereplőinek helyes megítélése azonban csak az ítélkezésnek Jézus adta szabályai szerint történhet. A kor tanúságai közé tartozik egy felismerés: az egyházpolitika állandó kísértése, hogy az állammal való jó viszony ‘alapjára’, vagyis evilági biztosítékokra épít. Ha a kereszténység túlságosan támaszkodik a földi biztosítékokra, akkor fennáll a veszélye, hogy a világban bízik, és nem Jézus Krisztusban. Evilági keresztény létünknek mindenkor a Krisztusba vetett feltétlen hitre kell alapoznia. Ez volt (vagy lett volna) a hivatásunk a kommunizmusban is, és ez napjainkban is” (402).
Tomka Ferenc a könyvében utal arra, hogy munkája még nem befejezett. A „különböző hiányok mentségére” ő maga hozza fel, hogy „sokan sürgették a könyv minél hamarabbi megjelenését”, és emiatt el kellett tekintenie a „további csiszolásoktól, az anyag további érlelésétől, árnyalásától” (15). Ez a megjegyzés szakmai és emberi alázatra utal, és ezzel a szerző mintegy felhívja arra az olvasót, hogy továbbgondolja, kutassa a megnyitott kérdéseket. Egyben magyarázat is lehet ez a kötetnek a fentiekben kritikával illetett gondolataira.
DR. KÖBEL SZILVIA[10]
[1] Tomka Ferenc, Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynök-kérdés, Szent István Társulat, Budapest, 2005.
[2] Kiemelések tőlem. K. Sz.
[3] Pl. Romsics Ignác, Gergely Jenő, Kollega-Tarsoly István munkáira utal ilyen összefüggésben Tomka Ferenc.
[4] Az egysíkú megközelítést csak abban az esetben tekinthetjük hibának, ha a szerző ugyanakkor másik szerzőt emiatt leminősít, vagy másnak ezt hibaként rója fel, és közben maga a teljesség igényével lép fel. Tomka Ferenc kötetében többször is fellelhető, hogy az általa helyesnek tartott látásmódot, vagy „történelmi értékű”-nek tartott „személyes tapasztalat”-ait, akár mások látásmódja, illetve tapasztalatai fölé is emeli (pl. 260). Bulányi Györggyel kapcsolatban pl. megjegyzi, hogy a „kor helyes történelmi megítélése iránti felelősség kötelez”-i, hogy a „Bulányi Györgytől és a hozzá közel állóktól” származó, valamint a „hazai, egyház-kritikus sajtó …súlyosan egyoldalú” beszámolóját kiegészítse (409 skk.).
[5] Pl. Magyar Hírlap 35 (2002/174) 9.
[6] L. Köbel Szilvia, „Oszd meg és uralkodj!” A pártállam és az egyházak, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2005.
[7] Erről nagyon keveset olvashatunk a könyvben.
[8] Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület, Budapest, 2006.
[9] Csepregi Andrá: Az egyházi közelmúlt feltárásának etikai kérdései
[10] A szerző jogász, kodifikátor az Országgyűlés Hivatalában, emellett pedig az Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkárságának egyházjogi szakértője.