Az elmúlt évtizedekben a Magyarországi Református Egyház számos kezdeményezéssel kereste megújulásának útját: stratégiai tervek, jövőképek és missziói programok születtek. A tanulmány az Egyházi Jövőkép Bizottság munkájától a Hirdesd az Igét! programsorozatig vizsgálja ezeket a törekvéseket, és amellett érvel, hogy az egyház megújulásának forrása a Krisztus jelenlétére figyelő párbeszédben, a közösségi tanulásban és a lelki életben rejlik. Az írás az Egyházfórum 2026/2 számában jelent meg; az alábbiakban a tanulmány elejét közöljük.
Az egyház úton van, ezért természetes, hogy útkeresésben van, hiszen útkeresésben vagyunk mi, az egyház tagjai is. Az egyház nemzedékről nemzedékre küzd azzal, hogy elveszíti, majd keresi és megtalálja a forrásához vezető útját. Ennek a küzdelemnek a szakaszaiban lelkiismeret-furdalástól, szégyentől és önvádtól sem mentesen szinte bujkál önmaga és Ura elől, pedig az egyház történetének tanulságait – úgy, ahogy – minden nemzedékkel megtanítják az előző nemzedék képviselői. Az útvesztés állapotában nem kellene tehát kétségbeesnünk és bűnbakot keresnünk, hanem akár türelmesen és elfogadóan is tekinthetnénk válságainkra, amelyekből minden alkalommal megújulva léptünk elő. Ez a türelem azonban nem feltételez megtűrést. Nem jelenti azt, hogy ne kellene szembenéznünk azokkal a bűnökkel, amelyek a vesztünket okozták. És ne kellene kimondanunk azt, amit megértettünk utunk tévedéseiből, a személyes felelősségvállalás kellemetlen pillanatait is beleértve a számvetés eszköztárába. Sőt, természetesnek is vehetnénk, hogy a kríziseken át jutunk a hitgyakorlat újabb szakaszába, és minden nemzedéknek újra el kell fogadnia Isten hívását, hiszen senki sem az ősei hite alapján üdvözül. Ezen az evangélium nemzedékről nemzedékre történő újbóli lefordítását értjük, s nem egyszerűen azt, hogy a református szülők gyermekei is reformátusok kell hogy legyenek. Az evangéliumot át kell venni, és nemcsak a szent szöveget, hanem magát az örömhírt kell elfogadni és befogadni nemzedékről nemzedékre.
A magyar történelem elmúlt száz évének fordulatai példátlan kihívások elé állították egyházainkat. A politikai és kulturális átalakulások egyike sem kínált egyszerű helyzetet az egyház hitvallásos hangjának megtalálásában. Nem történt ez másként a rendszerváltás utáni időszakban sem.
„A politikai konstelláció kedvező volt. A jobboldalinak tekintett pártok az egyház megerősödését érdekeikkel egybeesőnek gondolták, a baloldaliak pedig el akarták kerülni, hogy rájuk lehessen sütni az »egyházüldöző, régi kommunisták« bélyeget. Kívülről, a reményeiben egyre jobban csalatkozott társadalom mind nagyobb része felől nézve az egyház privilegizált helyzetbe került. Miközben sokaknak súlyos anyagi nehézségekkel, létbizonytalansággal kellett szembenézniük, az egyházak helyzete látványosan javult: új és felújított templomok, egyre több egyházi intézmény, épületek, hangsúlyos jelenlét a közéletben. Az emberek pedig a látottat nem azzal hasonlították össze, hogy mi volt a kommunista egyházüldözés előtt – ahogy az az egyház számára magától értetődő volt –, hanem a közelmúlttal.”
A 2010-es évek hozták el a református egyház számára a helyzetértékelés és a stratégiai tervezés idejét, hiszen a rendszerváltás óta az egyháznak lépést kellett tartania az újonnan kialakult helyzettel. Azt a húsz évet kellett elsősorban feldolgoznia, amelyben lépéskényszerbe került, úgy, hogy közben nemhogy teológiai, de akár gyakorlati kérdések megvitatására sem teremtette meg a fórumait. A személyes vezetői döntések ideje ekkor újra megerősödött, mintha az egyházi vezetés és testületei időhiányban szenvednének, mintha olyan gyorsan történne körülöttünk minden, hogy az átgondolás és a megbeszélés nem lassíthatja a folyamatokat. Általános jelenséggé vált egyházunkon belül is a FOMO (Fear of Missing Out), a ki ne maradjunk valamiből félelme. Így egyházunkat a megváltozott politikai környezetben sodródás jellemezte – az egyházakat támogató szemléletű állammal a háttérben –, ezért nem volt időnk átbeszélni az egyház valódi szerepét.