Megjelent az Egyházfórum 2010/2. számában
Súlyos válságba juttatták a katolikus egyházat az elmúlt hónapokban nyilvánosságra került pedofíliabotrányok. A nyugati országokban tízezrek lépnek ki az egyházból, felmérések szerint pedig a jelenlegi egyháztagok közt is vannak olyanok, akik a távozást fontolgatják. Sokakat nem csak maguk a visszaélések, hanem az a mód is felháborított, ahogyan Róma ezeket kezelte. Mint kiderült, évtizedeken keresztül nem is foglalkoztak az áldozatokkal, azokat gyakran meg sem hallgatták, hanem csak az egyház jó hírnevéért aggódtak. Az eltussolás vádja magát XVI. Benedek pápát is elérte, akit egy áldozat följelentett egy amerikai bíróságon.
Nekünk Magyarországon túlzottnak tűnhetnek a nyugati reakciók, ez azonban nem akadályozhat meg bennünket abban, hogy keresztény felelősségünktől vezérelve, mi is foglalkozzunk a kérdéssel. Bízunk Olvasóink érettségében, hogy ideológiáktól és indulatoktól mentesen, a keresztény hit fényénél képesek mérlegelni tényeket és javaslatokat. (A szerk.)
NYÍLT LEVÉL A VILÁG PÜSPÖKEIHEZ
TISZTELT PÜSPÖKÖK!
Joseph Ratzinger, ma XVI. Benedek pápa, és én a két legfiatalabb teológus voltunk az 1962-1965 közötti II. Vatikáni zsinaton. Ma már mi vagyunk a legidősebbek és egyedüliek, akik még teljesen aktívak. Teológiai munkálkodásomat mindig is az egyházért végzett szolgálatnak tekintettem. Éppen ezért az egyházért érzett aggodalomtól vezérelve fordulok nyílt levélben Önökhöz most, Benedek pápa megválasztásának ötödik évfordulóján, amikor az egyház a reformáció óta a legmélyebb bizalmi válságát éli. Nincs más lehetőségem, hogy szavaim elérjék Önöket.
Nagyra értékeltem, hogy röviddel megválasztása után Benedek pápa egy négyórás beszélgetésre hívott meg engem, a bírálóját. A baráti beszélgetés reményt ébresztett bennem, hogy Joseph Ratzinger, korábbi kollégám a Tübingeni Egyetemen, a II. Vatikáni zsinat szellemében mégiscsak megtalálja az utat az egyház megújításához és az ökumenikus párbeszédhez.
ELSZALASZTOTT LEHETŐSÉGEK
Reményem azonban, sok más katolikuséhoz hasonlóan, sajnos nem teljesedett be. Levelezésünk során ezt több alkalommal jeleztem is a pápának, aki kétségtelenül lelkiismeretesen teljesítette mindennapi pápai kötelességét. Megajándékozott bennünket három jelentős enciklikával a hitről, a reményről és a szeretetről.
Ami azonban korunk nagy kihívásait illeti, pápaságát egyre inkább az elszalasztott lehetőségek és a ki nem használt esélyek jellemzik.
– Nem sikerült a közeledés az evangélikus egyházakhoz: mivel ezek a szó szoros értelmében állítólag nem is egyházak, nem fogadhatjuk el hivatalaikat, és nem engedélyezett velük a közös úrvacsora sem.
– Nem alakult ki tartós egyetértés a zsidósággal: a pápa újra bevezetett egy zsinat előtti könyörgést a zsidóság megvilágosodásáért; ismételten antiszemita, eretnek püspököket vesz fel az egyházba, szorgalmazza XII. Piusz boldoggá avatását, és a zsidóságra csak mint a kereszténység történelmi gyökereire, de nem mint önálló, az üdvösség felé saját úton járó hívő közösségre tekint. Világszerte felháborította a zsidókat Benedek pápa házi prédikátorának kijelentése a nagypénteki liturgián, amikor a pápával szemben megnyilvánuló kritikát antiszemita kampányhoz hasonlította.
– Nincs bizalomteljes dialógus a muszlimokkal: jellemző Benedek regensburgi beszéde, amelyben – rossz tanácsra – az iszlámot az erőszak és az embertelenség vallásaként ábrázolta, tartós bizalmatlanságot váltva ki ezzel a muszlimokból.
– Nincs megbékélés Latin-Amerika gyarmatosított őslakosaival sem: a pápa komolyan állította, hogy ők az európai hódítók vallását „áhították”.
AZ AIDS ELLENI HARC
– Oda az esély, hogy segítsen Afrika népeinek: a túlnépesedés elleni harcban (a pápa) nem engedélyezte a fogamzásgátlást, az AIDS elleni harcban pedig az óvszer használatát.
– Oda az esély, hogy kibéküljön a modern tudományokkal: (a pápa) nem ismerte el egyértelműen az evolúciós elméletet, és feltételesen sem fogadta el az őssejtkutatás új tudományterületeit.
– Oda az esély, hogy a II. Vatikáni zsinat szelleme végre a Vatikánban is a katolikus egyház iránytűje legyen, és a reformok megvalósuljanak.
Az utolsó pont, tisztelt Püspökök, különösen súlyos. A jelenlegi pápa újra és újra relativizálja a zsinati szövegeket, és a zsinati atyák szellemével ellentétesen visszamenőlegesen értelmezi azokat. Sőt kifejezetten szembefordul az ökumenikus zsinattal, amely a katolikus egyházjog szerint a katolikus egyház legmagasabb szintű tekintélye:
– A pápa minden feltétel nélkül felvette az egyházba a tradicionalista Piusz Testvériségnek a katolikus egyházon kívül törvénytelenül felszentelt püspökeit, akik több lényeges ponton elutasítják a zsinatot.
– A pápa minden eszközzel támogatja a középkori tridenti misét, sőt alkalomadtán maga is latinul, háttal a népnek ünnepli az eucharisztiát.
– A pápa nem a hivatalos Ökumenikus Dokumentumokban (ARCIC) rögzített megegyezésre törekszik az anglikán egyházzal, hanem házas anglikán papokat vesz át a római katolikus egyházba, mentesítve őket a cölibátus kötelezettsége alól.
– A pápa zsinatellenes főhivatalnokok (államtitkárság, liturgikus kongregáció stb.) és reakciós püspökök kinevezésével világszerte a zsinatellenes erőket támogatta az egyházban.
Úgy tűnik, XVI. Benedek pápa egyre inkább eltávolodik Isten népének nagy többségétől, amely egyébként is egyre kevésbé figyel oda Rómára, és legjobb esetben is a helyi egyházzal és a helyi püspökkel azonosul. Tudom, hogy Önök közül is sokan szenvednek amiatt, hogy a pápa zsinatellenes politikáját a római kúria teljes mértékben támogatja, és a püspökök között és az egyházban megnyilvánuló kritikát igyekszik elfojtani, a kritikusokat pedig minden eszközzel ellehetetleníteni.
Róma újbarokk pompával és a médiákban jól megjeleníthető rendezvényekkel egy olyan erős egyházat próbál megjeleníteni, amelyik „Krisztus helytartójaként” abszolutista vonásokkal rendelkezik, valamint egyesíti a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat.
XVI. Benedek restaurációs politikája azonban kudarcot vallott: összes fellépései, utazásai és dokumentumai nem változtatták meg a vitatott kérdésekben, különösen pedig a szexuális erkölccsel kapcsolatban a legtöbb katolikus hívő gondolkodását. Még a fiatalokkal való találkozások – amelyeket főként a konzervatív karizmatikus csoportok tagjai látogattak –, sem tudták megállítani az egyházból való kilépéseket, és nem vezettek a papi hivatások számának növekedéséhez.
MAGUNKRA HAGYVA
Önök püspökként bizonyára nagyon sajnálják, hogy a zsinat óta papok tízezrei hagyták el hivatásukat elsősorban a cölibátus törvénye miatt. A papi, férfi és női szerzetesi, valamint a laikus testvéri utánpótlás mind mennyiségi, mind minőségi értelemben visszaesett. Terjed a kiábrándultság és frusztráltság mind a klérus, mind az aktív egyháztagok között.
Sokan úgy érzik, bajaikban magukra maradtak, és szenvednek az egyház helyzete miatt. Sokan Önök közül bizonyára egyházmegyéjükben is szembesülnek azzal, hogy a templomok a papi szemináriumok és a plébániák kiürülnek. Néhány országban a paphiány miatt egyházközségeket vonnak össze, de ezzel gyakran az érintettek nem értenek egyet, a kevés pap túlterhelt, az egyház reformja pedig csak látszat.
Mindehhez még égbekiáltó botrányok is társulnak: mindenekelőtt gyerekek és fiatalok ezreinek papok általi zaklatása az Egyesült Államokban, Írországban, Németországban és a világ más táján. Mindennek következménye egy eddig soha nem tapasztalt vezetési és bizalmi válság.
NEM HALLGATHATUNK
Nem hallgathatjuk el, hogy a papok által elkövetett szexuális visszaélések eltusolásának rendszerét világszerte az a Ratzinger bíboros által vezetett Hittani Kongregáció (1981-2005) irányította, amelyik már II. János Pál pápa alatt is a legszigorúbb titoktartással kezelte az eseteket.
J. Ratzinger még 2001. május 18-án minden püspöknek levelet küldött a súlyos bűnökkel kapcsolatban (Epistula de delictis gravioribus). Ez a levél a „Secretum Pontificium” (pápai titoktartás) alá helyez minden visszaélést. A titoktartás megsértése súlyos egyházi büntetést von maga után. Sokan ezért jogosan várják el az akkori prefektustól és a mai pápától, hogy személyesen kérjen bocsánatot. Ezt a lehetőséget sajnos elmulasztotta a nagyhéten. Ehelyett hagyta, hogy húsvétvasárnap a bíboros dékán „urbi et orbi” ártatlanságát bizonygassa.
A botrányok alaposan megtépázták a katolikus egyház tekintélyét, és ezt már magas rangú tisztségviselők is elismerik. Közben számtalan ártatlan lelkész és nevelő szenved az általános gyanúsítgatásoktól.
Önöknek, tisztelt Püspökök, el kell gondolkodni azon, hogy hogyan alakul egyházunk és egyházmegyéjük jövője. Nem egy reformprogramot szeretnék fölvázolni, hiszen ezt a zsinat előtt és után már többször megtettem. Mindössze hat javaslatot terjesztek elő, amelyekkel meggyőződésem szerint katolikusok milliói értenek egyet, akik egyébként nem juthatnak szóhoz.
1. Ne hallgassanak! Ennyi súlyos bűn láttán némaságukkal cinkosokká válnak. Inkább lépjenek a nyilvánosság elé, ha rossznak tartanak bizonyos törvényeket, rendelkezéseket, szabályokat. Ne hűségnyilatkozatokat, hanem reformjavaslatokat küldjenek Rómába!
2. Indítsák el a reformokat! Az egyházban és a püspökök közül is oly sokan panaszkodnak, de maguk nem tesznek semmit. Nem lehet csak Rómát hibáztatni, ha egy egyházmegyében vagy egyházközségben az emberek nem járnak misére, ha a lelkipásztori munka hatástalan, ha nincs nyitottság a világ problémáira, ha az ökumenikus együttműködés haldoklik. Legyen valaki püspök, pap vagy laikus, a maga kisebb vagy nagyobb területén tegye meg a tőle telhetőt az egyház megújulása érdekében. Sok nagyszerű kezdeményezés mögött az egyházközségekben és az egész egyházban egyes személyek vagy kis csoportok állnak. Püspökként támogassa az ilyen kezdeményezéseket!
3. Cselekedjenek közösen! A heves viták és a kúria ellenállása ellenére a zsinat elfogadta a pápa és a püspökök együttműködését az Apostolok Cselekedetei szerint , miszerint Péter sem az apostolok közössége nélkül tevékenykedett. A pápák és a kúria azonban figyelmen kívül hagyták a zsinat ezen lényeges döntését. VI. Pál óta, aki már két évvel a zsinat után – a püspökökkel történő minden egyeztetés nélkül – egy enciklikát jelentetett meg a cölibátus vitatott szabályozásának védelmében, ami bizonyítja, hogy a pápai tanítóhivatal és politika a régi stílusban működik. A pápa még a liturgia szabályozásában is úgy viselkedik, mint egy autokrata, a püspökök pedig, akikkel szívesen körülveszi magát, statiszták, akiknek sem joguk, sem szavuk nincs. Ezért, tisztelt Püspökök, ne csak egyedül, hanem más püspökökkel, papokkal és az egyházi nép egészével, férfiakkal és nőkkel is közösen cselekedjenek!
EGYEDÜL ISTENNEK TARTOZUNK ENGEDELMESSÉGGEL
4. Feltétlen engedelmességgel csak Istennek tartoznak. Igaz ugyan, hogy Önök az ünnepélyes püspökszentelés alkalmával feltétlen engedelmességet fogadtak a pápának, de azt is jól tudják, hogy a feltétlen engedelmesség sohasem az emberi tekintélyt, hanem csakis az Istent illeti meg. Ezért esküjük nem akadályozhatja meg Önöket abban, hogy az igazságot mondják ki az egyház, az egyházmegyéjük és országuk jelenlegi válságáról. Úgy, ahogy Pál apostol is tette, amikor „szembeszállt” Péterrel, „mert rászolgált” (Gal 2,11). A római tekintélyekre gyakorolt nyomás a keresztény testvériség szellemében jogos lehet ott, ahol nem az evangélium és küldetésük szellemében látják el hivatalukat. Az anyanyelvű liturgia, a vegyes házasságokról szóló rendelkezések megváltoztatása, a tolerancia, a demokrácia és az emberi jogok elfogadása, az ökumenikus párbeszéd és sok egyéb csak az alulról jövő nyomás eredményeképp valósulhatott meg.
5. Keressenek regionális megoldásokat! A püspökök, papok és világiak jogos követelései a Vatikánban gyakran süket fülekre találnak. Ezért nagyon fontos, hogy okosan, regionális szinten keressenek megoldásokat. Különösen kényes kérdés, mint Önök is tudják, a cölibátus középkorból származó törvénye, amelyet világszerte sokan épp a szexuális zaklatási botrányok miatt kérdőjeleznek meg. Ezt Róma akaratával szemben megváltoztatni aligha lehetséges, de azért itt sincsenek passzivitásra ítélve. Ha egy pap alapos megfontolás után úgy dönt, hogy megházasodik, nem kell automatikusan feladnia hivatását is, ha a püspök és az egyházközség mögéje állnak. Egyes püspöki konferenciák régiós szinten megoldásokat találhatnak. Természetesen jobb volna, ha ez az egész egyházban egyszerre történne, ezért:
6. Követeljék egy zsinat egybehívását! Ahogy a liturgiai reform, a vallásszabadság, az ökumené és a vallások közötti párbeszéd megvalósulásához ökumenikus zsinatra volt szükség, ugyanígy van ez most is a drámaian felgyülemlett reformproblémák esetében. A konstanzi reformzsinat a reformáció előtti évszázadban úgy határozott, hogy ötévenként zsinatot tartanak, de ezt a római kúria elszabotálta. Kétségtelen, hogy most is mindent meg fog tenni azért, hogy megakadályozzon egy zsinatot, amitől hatalmának korlátozását félti. Az Önök felelőssége, hogy elérjék egy zsinat vagy legalább egy reprezentatív püspöki szinódus összehívását.
A PROBLÉMÁK TISZTESSÉGES KEZELÉSE
Tisztelt Püspökök! Ezt a felhívást az egyház válsága láttán azért intézem Önökhöz , hogy a zsinaton fölértékelt püspöki tekintélyüket latba vessék. Ebben a szükségben Önökre figyel a világ. Sokan elvesztették már bizalmukat a katolikus egyházban. Csak a problémák nyílt és tisztességes kezelése és a következetes reformok segíthetnek, hogy ezt a bizalmat visszaszerezzük. Tisztelettel kérem Önöket, hogy tegyenek meg mindent, amit tehetnek, lehetőleg más püspökökkel közösen, de akár egyedül is. Apostoli „bizalommal” (ApCsel 4,29.31) nyújtsanak reményt és bátorítást a híveknek, és adjanak távlatot egyházunknak!
A keresztény hit közösségében üdvözlöm Önöket:
2010. április 15.
HANS KÜNG[1]
(Fordította: Wildmann János)
[1] A szerző (82 éves) katolikus teológus, a Tübingeni Egyetem ökumenikus teológiájának nyugalmazott professzora és a Világethosz Alapítvány elnöke.