Megjelent az Egyházfórum 2007/2. számában
A Hittani Kongregáció március 14-i keltezéssel jegyzéket tett közzé Jon Sobrino jezsuita teológus, a dél-amerikai felszabadítás teológia ismert és elismert képviselője két művével kapcsolatban: „Jézus Krisztus, a felszabadító: a názáreti Jézus történelmi-teológiai olvasata”[1] (1991), illetve „Hit Jézus Krisztusban”[2] (1999). A jegyzék azokat a Krisztus istenségére vonatkozó „pontatlanságokat”, veszélyesnek vagy hiányosnak ítélt teológiai értelmezéseket és véleményeket tartalmazza, amelyek a Vatikán megítélése szerint zavarba hozhatják „az egyszerű embereket”.
A jezsuita rend becsületére válik, hogy kiállt J. Sobrino mellett, hiszen az egy drámainak nevezhető helyzetben éli meg a hitét. 1958 óta él Salvadorban, ahol az állami erőszaknak több mint 60 000 ember esett áldozatul. 1989. november 16-án pl. öt rendtársát gyilkolták meg a halálbrigádok.[3] Teológiai munkássága – amelynek fontos eleme a szegények egyháza fogalom és a szegények melletti elsődleges elköteleződés – szintén ebben a helyzetben gyökerezik, s érthető, hogy Krisztus istenségét az embersége oldaláról közelíti meg. Dél-Amerika társadalmilag mélységesen igazságtalan, hatalmas szegény tömegre és vékony dúsgazdag rétegre osztott társadalmaiban, ahol hódítanak az amerikai eredetű újprotestáns felekezetek, terek veszít a katolicizmus, és ahol az intézményes egyház összességében mindig is a hatalmat birtoklók (pl. katonai diktatúrák) oldalán kötelezte el magát, az evangélium üzenete másképpen cseng, mint a vatikáni hivatali irodákban és folyosókon. A megalázott, emberségükben megkérdőjelezett és a szótól (a szólás lehetőségétől) megfosztott emberekhez ugyanis a kemény és prófétai beszédű embert Jézus Krisztus mindenképpen közelebb áll, mint a beláthatatlan távolságból és felülről rájuk tekintő transzcendens (Atya) Isten, akit a hatalmat birtoklók szeretnek az alárendeltek felé megjeleníteni. Ellenben Krisztusban az istenségnek az emberség rovására történő kihangsúlyozása, még akkor is, ha teológiailag aggályos, az egyházi intézményrendszer és a hierarchikus társadalmi rend szempontjából mindenképpen kifizetődőbb. Arról nem is beszélve, hogy Jézus Krisztusban az istenség és az emberség szétválaszthatatlan összekapcsolódása a hit dimenziójába tartozik; mikéntjének teológiai kifejtése pedig mindenképpen beleütközik a mindenkori nyelv kifejezési lehetőségeinek és az emberi értelem felfogóképességének a korlátaiba. Lehetséges, hogy amennyiben a Hittani Kongregáció illetékes teológusai ugyanazzal a gyanakvó módszerrel olvasnák II. János Pál enciklikáit, mint tették J. Sobrino műveivel, akkor azokban is találnának „eretnekgyanús” megfogalmazásokat.
A jezsuita teológussal kapcsolatos kifogások mögött kétséget kizáróan San Salvador 75 éves érseke, Mgr. Fernando Saenz Lacalle áll, aki az Opus Dei tagja. Hosszú időn keresztül ez a konzervatív főpap (1985-ben szentelte püspökké II. János Pál) volt a salvadori hadsereg „spirituálisa”, amelynek annak idején pl. köze volt Oscar Romero érsek 1980-as meggyilkolásához, akihez viszont a jezsuita teológus állt közel. Az érsekkel szemben J. Sobrino terepmunkás, aki szívével ismeri az országot és a népet, hiszen annak körében él. Nem nehéz felfedezni, hogy a teológiai nézetkülönbségek mögött sokkal mélyebb szemléletbeli eltérések húzódnak meg, amelyek az emberről, a társadalomról, a hatalomról és annak gyakorlásáról vallott felfogásra vonatkoznak. Az érsek – akinek teológiai munkássága nem ismert – ideológiai olvasattal és szociológiai leegyszerűsítéssel vádolja a teológust, mert J. Sobrino meggyőződése, hogy a teológiának a kirekesztett és megvetett szegények reményét kell kifejeznie ahhoz, hogy hiteles lehessen. Ezek az emberek ugyanis a saját megpróbáltatásaikon keresztül találkoztak a megváltó és felszabadító Úrral. Ez tehát az a hely és tapasztalat, ahol és amelynek keretében a teológiai gondolkodás kibontakozik. És ez kétségtelenül más, mint a tiszti kaszinók, illetve a politikai, gazdasági és pénzügyi hatalmasságok fogadásainak világa. Az érsek és J. Sobrino két különböző környezetben mozog; ez utóbbi pedig teológiailag reflektál a fennálló társadalmi-gazdasági helyzetre. Talán ezért is nem szabad neki már tanítania. Meg azért is, mert ki meri jelenteni a kétszínű, tömegbutító és a hatalom előtt meghunyászkodó, azt kiszolgáló középszerűséget „sikerorientált”-nak tekintő korunkban, hogy extra pauperes nulla salus (a szegények nélkül nincs üdvösség). Hiszen ma már társadalmilag egyre „kártékonyabbnak” ítélik a kritikus szellem munkálását és az önálló gondolkodásra való nevelést/oktatást.
A történet hátteréhez dióhéjban azt is érdemes még tudni, hogy a marxizmussal megvádolt felszabadítás teológia legnagyobb „bűne”, hogy elősegíti az emberek öntudatra ébredését, gondolkodásra ösztönzi őket, visszaadja önbizalmukat és önbecsülésüket. Mindez természetesen sérti a hierarchikus egyház paternalisztikus tekintélyelvűségét – és az Egyesült Államok gazdasági érdekeit. A helyzet tragikomikuma, hogy a Vatikán tulajdonképpen önmaga ellen dolgozik: a katolikus egyház legdinamikusabb tagjait és közösségeit próbálja megtörni a merev intézményrendszerbe jól integrálható érzelmi és tekintélytisztelő – a teológiai gondolkodás szempontjából azonban teljesen sekélyes – irányzatok javára. Eközben pedig demográfiailag visszaszorul a közösségileg minőségibb élményt kínáló újprotestánsokkal szemben.[4]
A 2007. március 14-én nyilvánosságra hozott jegyzéket William Levada bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa, 2006. október 13-án terjesztette XVI. Benedek pápa elé, aki november 26-án írta alá azt. A jegyzék tartalmát J. Sobrino nem fogadta el „feltétel nélkül”, és ennek okait a 2006. december 13-án Peter Hans Kolvenbach jezsuita generálishoz intézett levelében ki is fejtette: több teológus (pl. B. Sesboüé SJ[5]) szerint semmi olyat nem állít, ami nem lenne összeegyeztethető az Egyház hitével; a jegyzék tulajdonképpen egy három évtizedes gyanúsítgatás, bizalmatlanság és állandó magyarázkodásra kényszerítés kikristályosodása, amely mögött a felszabadítás teológia iránti ellenséges érzület[6] és előfeltevések húzódnak meg.[7] Ezek fényében J. Sobrino nem érzi magáénak a kifogásolt – és lényegében belemagyarázott – tételeket[8], ugyanakkor a munkásságát értékelő teológusokra való tekintettel és erkölcsi megfontolásokból nem tartja elfogadhatónak (és főképpen aláírhatónak, pontosan, mint a kommunista kirakatperekben) a vatikáni jegyzéket –, hiszen nem árulhatja el azokat, akiket mind az egyház, mind pedig a politikai hatalom évtizedeken keresztül üldözött és rágalmazott.[9]
A magyar jezsuita rendtartomány diszkrét hallgatásával ellentétben a genfi jezsuita folyóirat (Choisir) főszerkesztője, Pierre Emonet SJ, bátor és kimért vezércikkben védte védelmébe rendtársát, egyenlő és méltányos elbánást kérve J. Sobrino részére Rómától.[10] Az ugyanis mégiscsak hallatlan, hogy miközben – a hívek érdekében (!) – a Vatikán kérlelhetetlen keménységet tanúsít a felszabadítás teológia „állítólagos” tévedéseivel szemben, addig a legnagyobb engedékenységgel és megértéssel viseltetik a II. Vatikáni Zsinatot nyíltan elutasító tradicionalista (integrista) – ma már szakadárnak vagy szkizmatikusnak számító – irányzattal szemben.[11] Ennek kézzelfogható jele, hogy a közelmúltban Mgr. Luigi de Magistris vatikáni püspök Franciaországban (Courtalain) személyesen szentelt fel két olyan papot, akit tanulmányaik nagy részét Ecônban, a tradicionalista mozgalom svájci szemináriumában végezték. Joggal teszi fel tehát P. Emonet a kérdést: vajon a szkizmatikus tanárok és lelki vezetők által kiképzett papok semmiféle veszélyt nem jelentenek a gondozásukra bízandó hívek számára? Hiszen a Zsinatnak, illetve a vallásszabadságra és az ökumenizmusra vonatkozó zsinati tanításnak az elvetése sarkköve volt a képzésüknek.
A jezsuita főszerkesztőt tulajdonképpen a vatikáni kettős mérce háborítja fel és keseríti el. Hiszen teológus rendtársa csak az evangéliumi üzenet érthető hirdetésének időszerűen megfogalmazott módozatait kereste – új tömlőt az új borhoz –, mindig megmaradva az egyházi keretek között. Ezért lenne méltányos az egyenlő bánásmód.
J. Sobrino megpróbáltatása tulajdonképpen világos jele annak a tradicionalista irányba mutató visszarendeződési folyamatnak, amely az Opus Dei irányítása alatt a katolikus egyházban zajlik. Ez gyakorlatilag az érzelmi vallásosság erősödését, a teológiai gondolkodás elsekélyesedését, a politikai-gazdasági döntéshozatali gócpontokba való beépülést – ami egyébként a szekták stratégiája is – jelenti. Cél az identitás világossá tétele (gettósítás), és a demográfiailag folyamatosan leépülő társadalmi befolyásnak a politikai hatalom révén (támogatás és ellenőrzött törvényhozás) történő visszaszerzése. Ehhez azonban elengedhetetlen a hívő tömegek (és az egyházilag kézben tartott politikusok) teológiai műveltségének az alacsony szinten való tartása, illetve a gondolkodó emberek elszigetelése, ellehetetlenítése és peremre szorítása az egyházban. A most közzétett jegyzék egyfajta csúcspontja annak a lélektani hadviselésnek, amelyet Róma már három évtizede folytat J. Sobrino ellen. Támogatói és védelmezői időközben megfogyatkoztak, ellenben még mindig maga mellett tudhatja az elkötelezett egyházi közvéleményt és a média nyilvánosságát. Ez az amivel Róma nem számolt. Reméljük, hogy az ügyből legalább a tanulságokat levonják az illetékesek.
Jakab Attila
[1] A „Jesucristo liberador. Lectura histórico-teológica de Jesús de Nazaret” eredetileg spanyolul jelent meg. Lefordították portugál (imprimatur: Paulo Evaristo Arns bíboros, Sao Paulo érseke, 1992), angol, német és olasz nyelvre is.
[2] A „La fe en Jesucristo. Ensayo desde las víctimas” szintén spanyolul jelent meg, több teológus előzetes véleményezése után. Lefordították portugál, angol és olasz nyelvre is.
[3] Segundo Montes, Ignacio Martin Baró, Amando López, Juan Ramón Moreno, Joaquín López-López. Ugyanekkor, hogy ne maradjon tanú, megölték a szakácsnőt,Jjulia Elba Ramost, és annak lányát, Celinát.
[4] Lásd pl. B. Gomes, „Les évangéliques au Brésil: Stratégies territoriales et participation politique” [=Az evangélikálok Braziliában: területi stratégia és politikai részvétel], Hérodote. Revue de géographie et de géopolitique 119 (2005/4) 49-74. old.
[5] B. Sesboüé teljesen eltúlzottnak tartja a Hittani Kongregáció dokumentumát.
[6] Ebben J. Sobrino kulcsszerepet tulajdonít Alfonso Lopez Trujillo ultrakonzervatív kolumbiai főpapnak. Szerinte Romero érsek boldoggá avatásának az elakadása is a felszabadítás teológia iránti ellenséges érzület számlájára írható. Ez alátámasztja azt a véleményt miszerint ez a folyamt is már teljesen politikafüggővé vált. Magyar viszonylatban ezért nincs esély pl. Márton Áron püspök boldoggá avatására, mert az sértené a román nemzeti önérzetet, és nem összeegyeztethető a Vatikán jelenlegi geopolitikai érdekeivel és számításaival.
[7] XVI. Benedek pápa különös módon a Jézusról most megjelenő könyvével kapcsolatosan előzetes jóindulatot kér az olvasóktól, miközben a Hittani Kongregáció a rosszindulatáról, a felületes és előítéletes olvasatairól, illetve a párbeszédre való képtelenségéről híresült el.
[8] Ez a belemagyarázás már 1984-ben J. Ratzinger sajátos módszere volt, amikor is több kitételt kifogásolt J. Sobrino, „Jesús en América Latina. Su significado para la fe y la cristología” (San Salvador, 1982) c. munkájában.
[9] A levél franciául olvasható: http://golias.ouvaton.org/spip.php?article1355
[10] P. Emonet, „Plaidoyer pour plus d’équité”, Choisir n°568 (2007/avril) 2-3. old.
[11] A „X. Szent Piusz papi testvériség”-ét megalapító Marcel Lefebvre (1905–1991) francia főpap ugyanis 1988-ban engedély nélkül négy püspököt szentelt, hogy biztosítsa a mozgalom folytonosságát, ami egyértelműen maga után vonta a katolikus egyházból való kiközösítését.