Megjelent az Egyházfórum 2010/2. számában
Napjaink embere paradox helyzetben él: világa atomizálódik, élete rohanás és sietség, nincs minőségi ideje a beszélgetésre; ugyanakkor (és éppen ezért) mindennél inkább szüksége lenne a tanácsra, a gondokat feldolgozó eszmecserékre, vagy egyszerűen csak szíve kiöntésére egy fi gyelmes és értő személy előtt. Megvannak napjainkban is a tanácsadás és az útmutatás szerepei, funkciói a társadalomban (pap, pszichológus, lelkigondozó, barát, családtag), csak éppen a klasszikus formák (lelkivezetés, rendszeres találkozás, mély és alapos beszélgetés) lehetetlenültek el. A rohanó ember nem éri utol a rohanó papot, a túlterhelt tanácsadó nem talál megfelelő fórumot, lehetőséget a túlterhelt tanácskérővel való találkozásra. Az intézményesülés, a hivatali karakter felöltése (bejelentkezés egy pszichológushoz naptár, kalendárium rubrikái szerint, a távozáskor fizetés) sokszor épp azt az emberi segítségnyújtást teszi nehézzé, ami a beszélgetés lényege. Mi lehet a megoldás? Timm H. Lohse a villámbeszélgetés fogalmával válaszol.
Miről is van szó? A villámbeszélgetés alapmintáját a szerző így fogalmazza meg: „Az érdeklődő személy konkrét impulzust szeretne kapni egy olyan lépéshez, amely őt kivezeti a zsákutcából. Ezt a lehető legkevesebb interakcióval kell elérni” (17). Milyen helyzetekben kerülhet erre sor? A templomkapuban búcsúzva, az utcán összefutva, más alkalom okán egybegyűlve egy csöndes sarokban. Ám ilyenkor épp az válik veszéllyé, ami ezeknek a helyzeteknek az előnye: a rövid idő, a nagyon szűk korlátok közé szorított beszélgetés. Ha megtanuljuk kihasználni az ilyen helyzeteket, segíthetünk másokon és magunkon, akár tanácsot kérők, akár tanácsot adók vagyunk. A villámbeszélgetés módszerének elsajátítására nyújt jó lehetőséget Lohse könyve, amely egyáltalán nem merő elmélet: számos példával, az életből vett esettel világítja meg, hogy a hatékony és valóban segítő villámbeszélgetés lehetséges és tanulható.
A szerző elgondolása megalapozását az első, „A villámbeszélgetés interaktív elemei” című fejezetben végzi el. A koordináták világosak: a kedvező alkalom megragadása, a kapcsolatlétesítés és -kihasználás módszertana, valamint két sajátos és találó nevet viselő tényező: „A konfl iktus-körhinta” és „A Szezám, nyílj meg!” Az előbbi arra a veszélyre utal, amelyet mi is ezer beszélgetésben megélhettünk már: a „nincs remény” szituációra, mert mindig minden ugyanúgy ismétlődik, a tanácsot kérő a negatív példák véget nem érő sorolásában reked meg – s olykor ugyanitt rekeszti meg a tapasztalatlan tanácsot adót. „A Szezám, nyílj meg!” fejezetben a szerző azon vélekedésének ad hangot, hogy tudva-tudatlanul a tanácsot kérő személy minden villámbeszélgetésben megadja a helyzet kulcsát, amelyet sokféle módon lehet felismerni (pl. egy-egy szó visszatérő ismételgetése, a redundancia révén). Beláthatjuk, mekkora fi gyelmességre és jártasságra van szükség ahhoz, hogy az ember egy-egy villámbeszélgetés alkalmával ne merüljön el kilátástalan megközelítések szövedékében, vagy ne jusson egykét lépéssel zsákutcába, hanem meglelje a megoldás felé vezető utat, hisz a cél ez: a beszélgetés végén a jó döntéshez, a jó cselekvéshez impulzust adni a tanácsot keresőnek.
Ugyanígy érdekfeszítő a második fejezet, amelynek címe: „A beszélgetések módszertana”. Az alapelemek (a remény komolyan vétele, az önkifejezés, az érdeklődés, az elmesélés és a célok kialakítása, valamint az erőforrások feltárása, a megoldások kidolgozása) jól ismertek a lelkivezetői, tanácsadói gyakorlatból. Ami azonban a villámbeszélgetések esetében nehézséget jelent, nem más, mint hogy az egyébként 30-60 perces beszélgetés során kibontakozó megközelítésekre itt csak kevés idő jut. A tanácsot adónak végtelenül fi gyelmesnek és konkrétnak, céltudatosnak kell lennie, ráadásul úgy, hogy ezzel ne nyomja agyon, ne hallgattassa el azonnal a segítséget kérőt.
Ehhez Lohse három érdekes szempontot ad: a dokkolást (a tanácsot kérő által felkínált „átjárókra” való rákapcsolódás), az összezavarást (a „konfliktus-körhinta” elemeinek összezavarása, a tanácsot kereső megdöbbentése) és a gyorsítást (az időkeret korlátozott volta okán a tanácsadónak „feedback”-jeivel gyorsítania kell az előrehaladást). Ezek a módszerek nem csak hasznosak, de rutinos használatuk révén a szűk időkeret is alkalmassá válik hosszas beszélgetéssel sem megoldható problémák feltárására, vagy legalábbis a megoldás első elemének megtalálására.
A beszélgetés befejezése van annyira fontos, mint lefolytatásának technikája. Nem feledhetjük: a villámbeszélgetés egyszeri alkalom, hely, idő és személyek olyan konstellációjából születik, amely nem fog hamar megismétlődni. Ezért fontos, hogy a lezárás tudjon valamilyen eredményt is felmutatni, nőjön ki elhatározás. Emellett Lohse szól még a szövetségkötésről, hiszen a válaszkeresés során a tanácsot kérő és a tanácsadó lényege szerint asszimetirikus viszonyában megjelenik egy új elem: „egyenértékű szövetséges társakká válnak, egészen a Jeremiás könyvében ránk hagyományozott prófétai ígéret értelmében, mely szerint az új szövetségben Isten törvénye az emberek szívébe van beírva, s nem tanítja többé senki a felebarátját, sem a testvérét” (133). E kettő (eredmény/elhatározás és szövetség) együtt biztosítja, hogy a villámbeszélgetés végén a tanácsot kereső megelégedetten fog távozni.
Lohse az utolsó fejezetben (A hasznos villámbeszélgetés) és az Utószóban (A villámbeszélgetés módszere a hétköznapi lelkigondozás keretében) megvilágítja ennek a sajátos módszertannak nem csak az esélyeit, de még inkább nélkülözhetetlen voltát napjainkban. A világ, amelyben élünk, nehézzé teszi a nagy beszélgetéseket. Ám mindennapi, pár perces szóváltásra mindig van lehetőségünk. Ha ezek a percek a lelkigondozás kincses idejeivé válnak, akkor a pap, a lelkigondozó, a tanácsadó előtt új távlatok nyílnak meg. A gyóntatószék pár perce, a kapuban való találkozás, a buszmegállóban való együtt várakozás, vagy akár egy gyors telefon is feltárja lehetőségeit arra, hogy ne csak formális gesztusok pár perces tere legyen, de „a rendelkezésre álló rövid időben lépésnyit továbbvezesse” (163) az embert élete útján.
Kálvin Kiadó, Budapest, 2009.
DR. TÖRÖK CSABA