Megjelent az Egyházfórum 2006/2. számában
(=Persécutions antichrétiennes dans le monde – Rapport 2005)
A holland premontrei szerzetes, Werenfried van Straaten (1913–2003), által alapított katolikus segélyszervezet (Aide à l’Église en Détresse = AED), a teljesség igénye nélkül, közzétette a keresztények (katolikusok, ortodoxok és protestánsok) helyzetére vonatkozó jelentését, kontinensekre és országokra lebontva. A mű alapvető célja a tájékoztatás: „tanúságot tenni azokról, akik tanúskodnak” (10), mindenekelőtt a saját hitükről és meggyőződésükről. Ennek érdekében a szerző elsősorban a tényeket részesíti előnyben, ami azonban nem óvja meg őt az elhamarkodott és helyenként sarkított ideológiai értékítélettől sem. Miközben ugyanis határozott különbséget tesz az üldözés véres és alattomos módja között, ez utóbbi kategóriába sorolja a fejlett országok (röviden az euro-atlanti térség) ún. „halál kultúráját” is – pl. vallási jelképek körüli vita, Bush elnök keresztény (!) megnyilatkozásainak az elutasítása, az eutanázia és az egyneműek házassága kérdése –, amelyet egy szinten emleget az iszlám, a kommunista országok (Kuba és Kína), illetve a hinduizmus és a buddhizmus tartogatta veszélyekkel. A szerző a nyugati országok keresztényellenes magatartásának okait a vandalizmusban, illetve a művészi kreativitás és a sajtószabadság elhajlásaiban véli felfedezni. Tény, hogy az elhíresült Mohamed-karikatúrákat megelőzően többnyire a katolicizmus, mint vallás, volt a célpont (szimbólumaiban, szervezetében és egyházi személyeiben), az ortodoxok, a protestánsok, a zsidók és a muzulmánok nagymértékű megkímélésével. Ezen okok alapján azonban nem lehet strukturális keresztény- vagy katolikus-ellenességről beszélni. A sommás ítélkezésnél (pl. laicista és antiklerikális Európa) minden esetben helyénvalóbb lenne az elemzés. Hiszen a szabad vallásgyakorlás alapfeltétele mégis csak a plurális demokrácia (lásd pl. Kína vagy Észak-Korea vallásellenes gyakorlatát). Ezek ugyanis azok az államok, melyekben ténylegesen nem lehet keresztényüldözésről beszélni.
Vitatható szemlélete, sőt hellyel-közzel megkérdőjelezhető tárgyilagossága ellenére (lásd pl. Franciaország, Magyarország vagy Románia ismertetése) a könyv számos érdekes információval szolgál. Az egyes országok esetében az olvasó tájékozódhat a lakosság számát, vallási összetételét és a vallásszabadság helyzetét illetően. Ezt követik a tényleges információk, amelyek a legtöbb esetben párhuzamba állíthatóak a 2004-es helyzettel. Mivel európai viszonylatban időszerű az iszlám helyzete és problematikája, íme a „viszonylagosság” néhány példája: a „demokráciát” nemzetközi segédlettel (és felügyelettel) „építő” Afganisztánban (amely mellesleg iszlám köztársaság!) – akár csak Iránban, Kuvaitban, Marokkóban, Mauritániában vagy Jemenben – tilos áttérni a keresztény vallásra; az iszlám terjesztését Európában is erőteljesen támogató Szaúd-Arábiában tilos minden más vallásgyakorlat (kultikus cselekmény); Azerbajdzsán erősen korlátozza a katolicizmust; Bangladesben az iszlám államvallás, ami egyértelműen diszkriminálja a keresztényeket; Egyiptomban és Indonézia egyes részein rendszeresek a keresztényellenes megnyilvánulások; Irakban eltűnés fenyegeti a kereszténységet; Líbiában csak az idegen keresztények gyakorolhatják a vallásukat; Nigéria északi, muzulmán részén gyakorlatilag nincs vallásszabadság; Pakisztánban a mindenkire érvényes jog alapja az iszlám, minek következtében a keresztények csak másodrangú állampolgárok; Szomáliában szinte mondhatni, hogy kiirtották a kereszténységet, a nemzetközi közvélemény teljes közömbössége mellett; a szudáni kormány célkitűzése pedig az ország iszlamizálása, akár erőszakkal is. Általánosságban azt lehet tapasztalni, hogy a vegyes lakosságú országokban az iszlám fundamentalizmus előre törése egyenesen arányos a keresztény ellenesség növekedésével.
A muzulmán országok gyakorlatának kidomborítása mellett a kötet segít néhány tévhit eloszlatásában is. Így pl. a buddhizmus sem annyira békés és toleráns, ha rá épül a társadalmi és politikai rend. A buddhista Bhutan ezért tiltja, Myanmar pedig erősen korlátozza a kereszténységet. A hindu többségű Indiában a keresztények vallásszabadsága helyenként nagyon korlátozott, s nem ritkák az erőszakos cselekmények sem. Nepál tiltja a megtérést. Az örmények kiirtását mind a mai napig tagadó laikus Törökország a megszállt ciprusi területet „kereszténymentes” övezetté változtatta. Izraelben a katolikus egyháznak még mindig nincs végleges jogi státusa.
A szerző és a szervezet egyértelmű célja „tájékoztatni az imádságért, imádkozni a cselekvésért” (23); azért, hogy egyetlen kereszténynek se kelljen üldözést szenvednie a hitéért és a meggyőződéséért. Mindezt azonban egyszerre követelni a keresztény erkölcsi rend társadalmi mércévé való emelésével következetlenségre, illetve ideologikus megközelítésre vall. Hiszen éppen ez az alapja a vallások összeférhetetlenségének. Mivel két dudás sem fér meg egy időben ugyanabban a csárdában, ezért egyetlen vallás (illetve politikai ideológia) sem léphet fel a társadalom erkölcsi rendként való egyedüli és kizárólagos megszervezésének az igényével anélkül, hogy más vallásokat (ideológiákat) ne különböztessen meg hátrányosan. Ez az igény ugyanis minden üldözés alapja, ahogy azt a muzulmán országok többségének példája beszédesen bizonyítja. Hiszen a vallásszabadság és a vallási alapú erkölcsi rendként meghatározott társadalmi rend egyszerűen összeférhetetlenek. Kétségtelen azonban, hogy ezt az összeférhetetlenséget az ideológusok nem képesek – és nem is akarják – felismerni.
Aide à l’Église en Détresse, Mareil-Marly , 2005.
Jakab Attila