Megjelent az Egyházfórum 2009/5-6. számában
A PÁRTÁLLAM ÉS A BELÜGY
A POLITIKAI RENDŐRSÉG MŰKÖDÉSE MAGYARORSZÁGON
1956 – 1990
„A ‘Párt’ által működtetett állambiztonsági szolgálatok mindvégig messzemenően megsértették az alapvető emberi jogi normákat, a magyar alkotmány deklarált elveit. A társadalomnak mély sebeket okoztak. A 1970-es és 1980-as évek finomodó technikái ellenére a szervek megmaradt és kutatható dossziéinak dokumentumai is emberi tragédiák tömegét rejtik” (11) – írják a szerzők annak a könyvnek a bevezetőjében, amely elsőként kínál betekintést az állambiztonsági szervek és a kommunista párt jól szervezett és szabályozott kapcsolatába (17-50). Ugyanakkor a szerzők nevesítik azokat – az esetenként máig vezető pozícióban levő – személyeket, akik a politikai rendőrséget irányították és vezették (51-143); s ily módon ténylegesen is fenntartották a diktatúrát („a Kádár-rendszer rendőrállam volt”, ahol „az elnyomó szervek a társadalom totális ellenőrzésére törekedtek”; 14). De egyben betekintést nyerhetünk az állambiztonsági munka eszközeibe és módszereibe (144-177), illetve számszerűsített működésébe is, amely felöleli pl. a nyilvántartott, megfigyelt, vagy vizsgálat alá vont személyeket (178-192).
Közhely, hogy a régi hatalmi elit átmentette önmagát. Azt is lehet mondani, hogy Közép-Kelet-Európában lényegében ellenőrzött rendszer-átalakítás ment végbe.[1] Ennek keretében került sor a politikai, gazdasági, pénzügyi és társadalmi hatalom újraelosztására; a pártkáderek és az ellenzékiek között. Ez az oka annak, hogy máig hiányzik – szinte mondhatni lehetetlen – a múlt feldolgozása, hiszen azzal elsősorban maguk az érintettek nem akarnak semmiféle formában szembenézni („a pártállam felelősei hallani sem akarnak arról, hogy milyen rendszert tartottak fenn”; 11). És ebben nincsen semmi rendkívüli. A bolsevik rendszer ugyanis amoralitásra és a mindennemű felelősségvállas elhárítására szocializálta az egyént. Ez a szocializáció pedig máig meghatározó, mivel az intézményesített kontraszelekciónak köszönhetően a bolsevik rendszer – a mentalitás és a hatalmi struktúrák szintjén – mintegy újratermeli önmagát.
Mindezt azért érdemes szem előtt tartani, mert az egyházak élete több évtizeden keresztül egy ilyen közegben zajlott, ami máig érzékelhető mély nyomokat hagyott. Lenin óta ugyanis a vallás – és különösképpen a katolikus egyház – a bolsevizmus első számú ellenségének számított, amelyet meg kellett semmisíteni (addig pedig mindenképpen domesztikálni).[2] Érthető tehát, hogy ha korszakos viszonylatban egyenetlenül ugyan, de „az egyházakkal kapcsolatos témák kiemelt helyet foglaltak el az állampárt vezető testületeinek [mint pl. az MSZMP Politikai Bizottsága] ülésein”. Az „elvi iránymutatásoktól a konkrét beavatkozásokig” gyakorlatilag minden megtalálható a döntéshozói palettán (42).
A szerzők szerint „az MSZMP egyházellenes politikája 1958 közepére kristályosodott ki”. Ekkor „fogalmazódott meg legfelsőbb szinten az az elméleti konstrukció, amely elválasztotta a vallás elleni (ideológiai) küzdelmet az egyházi reakció elleni politikai harctól.” E mögött az a felismerés húzódott meg, hogy a rendszer konszolidációját, később pedig a stabilitás fenntartását hatékonyan segítheti egy „lojális egyházi vezetés”. „Ennek érdekében az egyházak kezelésével kapcsolatos hatásköröket igyekeztek megfelelően elkülöníteni. Az Alkotmányt és a törvényeket alapvetően sértő intézkedési terveket pedig csak a legszűkebb nyilvánosság számára közölték.” (43). Ennek függvényében és szellemében dolgozta ki, és bonyolította le, az állambiztonság a maga „zsaroló, manipulatív és bomlasztó” akcióit (45), amely végül elvezetett (1973-ra) a sikeres együttműködésig. Ezért jelenthette ki az MSZMP 1989. május 16-án (!), hogy „három évtizedes egyházpolitikája történelmi mércével mérve s a nemzetközi összehasonlítás tükrében egyaránt sikeresnek bizonyult” (47). Ezt azt is jelenti, hogy a hazai egyházakat sikerült – intézményesen – bedarálni, s egy megalkuvó egyházvezetés hatalomra juttatásával a rendszer szolgálatába állítani. A beépített hálózati emberekről és „társadalmi kapcsolat”-okról nem is beszélve, amelyek mind-mind belülről bomlasztották, erkölcsileg züllesztették az egyházakat. A mérhetetlen vallási/teológiai műveletlenség mellett[3] ez az általános egyházi hitelvesztés is az oka annak, hogy a rendkívül széles választékot kínáló magyar vallási piacot[4] alapjában véve a fundamentalizmus és az ezotéria uralja.
A grafikonokkal, ábrákkal, (fény)képekkel gazdagon illusztrált, és bőséges (1418) jegyzetapparátussal ellátott kötet egyrészt átfogó strukturális megközelítéseket kínál, másrészt pedig konkrét esettanulmányokkal szemlélteti magának a pártállamnak és az állambiztonságnak a működését. Az egyházakra, történetesen pedig a katolikus egyházra vonatkozó feltárások tehát egy sokkal szélesebb kontextusba ágyazottan jelennek meg. Ez azt is jelenti egyben, hogy Tabajdi – Ungváry munkája szükséges és megkerülhetetlen alapolvasmány nem csupán a múlt, hanem elsősorban a jelen történéseinek a jobb megértése céljából is.[5] Hiszen az egyházi vonatkozású esettanulmányok egyben a máról is szólnak. Ilyen pl. „Feledy Zsolt” ügynök (titkos megbízott) esete, akit a szerzők dr. Kiszely István antropológussal azonosítanak (460/538), és aki egyházi vonalon (is) tevékenykedett (214-227). Az ő „pályafutása” teszi nyilvánvalóvá, hogy ma már teljesen kibogozhatatlan, hogy egy ilyen karrierben mi köszönhető a tehetségnek, és mi írható egyértelműen az ügynöki tevékenység eredményeképpen megteremtett/élvezett lehetőségek javára (amely lehetőségekkel értelemszerűen mások nem rendelkeztek/rendelkezhettek).[6]
Napjaink egyházpolitikai történéseit hasonlóképpen jobban érthetővé teszi „A katolikus egyházi hierarchia megtörése a Kádár-rendszerben” c. résztanulmány (285-311). Az olvasó megismerheti mind a beszervezések taktikáját és célját, mind pedig a beszervezettek gyakorlati tevékenységét. Ugyanakkor a szerzők rávilágítanak arra a felelősségre is, amely egyértelműen a Vatikánt terheli a magyar katolikus egyházi vezetés megtörésében. Ez olyan sikeres volt, hogy a kádári pártállam a végén – lényegében a Hagemann-ügy után (312-319) – már a rendfenntartást is a püspöki karra bízta (Regnum Marianum és Bokor ügyek). Pedig ennek nem feltétlenül kellett volna így történnie. A szerzők ezt az NDK példájával támasztják alá, ahol a Stasi-nak „egyetlen püspököt sem sikerült beszervezni” (307).
Egyedülálló módon a szerzők nevesítik azokat a BM III/III vezetőket, akik egyházi vonalon tevékenykedtek (309-311). A beszervezettségben érintett – és ma mélyen hallgató, vagy mindent következetesen tagadó – egyháziak tulajdonképpen ezeket az embereket, vagy az ő emléküket védelmezik;[7] és mentálisan mintegy tovább működtetik/éltetik magát a diktatúrát. Ebben a magatartásban mindenképpen élen jár Paskai László bíboros („Mozgástér és kényszerpályák – ecsetvonások egy egyházfő életrajzához”, 320-328), aki máig lojális ahhoz a letűnt államhatalomhoz, „amely valójában megalázta őt” (328). De mit lehet várni attól az embertől, aki „1989. április 30-án fő elnyomójának, az egyházat tönkretevő egykori villamoskalauz Miklós Imre államtitkárnak az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése alkalmával képes volt a következőket írni:
Igen tisztelt Államtitkár Úr!
Váratlanul ért a hír, hogy saját kérésére megválik eddigi munkakörétől. A magam részéről abban bíztam, hogy együttműködésünk még éveken keresztül tartós marad. (…)
Kötelességemnek tartom, hogy kifejezzem köszönetemet mindazért, amit működése idején a katolikus egyházért tett. Sokszor megtapasztaltam jóindulatát, segítőkészségét, amellyel előmozdította egyházunk életének a kibontakozását. (…)
A magam részéről megbecsüléssel gondolok végzett munkájára, személyére. Kérem, őrizzen meg jó emlékei közt. Ugyanakkor biztosítom, hogy én is jó emlékezettel gondolok Államtitkár Úrra. Örülnék, ha személyes kapcsolatunk továbbra is megmaradna. (…)
Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek.” (326-327)
Amennyiben van erkölcsi és intellektuális lezüllés, akkor ez kétséget kizáróan az!
Ezt főképpen azért érdemes szem előtt tartani, mert manapság divatos „erkölcsi válság”-ról beszélni. De mit is jelent ez? Egy álságos, hazug, kétszínű és képmutató (valójában maffiaszerű) valóságot, ahol a szónak nincs értéke; ahol mindent a pénz, a pozíció, a kapcsolati tőke és az ideológia/politika lojalitás határoz meg; s ahol az erkölcsi norma mércéje az egyéni vagy a csoportérdek. Lényegében véve az értéktelen válik értékké, és minden csupán látszat. Mindez mélyen gyökerezik a kommunista diktatúrában, amelynek sikerült értékként megjelenítenie – és kihasználnia – mindazt, ami az emberben alantasan benne van: a középszerűségből eredő kisebbrendűségi érzés okozta frusztrációkat, az anyagiasságot, a karrierizmust, a hatalmi vágyat, a másnak ártani tudás képességéből fakadó kéjérzetet. Tabajdi – Ungváry könyvéből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy ki milyen háttérrel jutott (gyakorlatilag iskola nélkül, politikai alapon) emberi sorsokat meghatározó állambiztonsági hatalmi pozícióba: pl. lakatossegéd (vezérőrnagy), géplakatos (rendőr ezredes), cipészsegéd (alezredes), bádogos (ezredes), szűcssegéd (alezredes), kárpitos segéd (alezredes), napszámos (vezérőrnagy), alkalmi munkás (alezredes), ács (ezredes). De nem jobb a helyzet pártvonalon sem, ahol teljhatalmú KB-titkárok, belügyminiszterek, osztályvezetők, életrajzaival ismerkedhet meg az olvasó. Amennyiben pedig az egyházi elhárítást is kézben tartó BM III/III. Csoportfőnökség vezetőit nézzük, az maga a döbbenet: dieselmotor-szerelő, esztergályos inas, mezőgazdasági munkás, kondás, raktáros, esztergályos, uradalmi cseléd, segédmunkás, szabósegéd, szakmunkás. Érthető, hogy a beszervezett egyháziak nem szívesen beszélnek a múltjukról. Ezt lehet, hogy még akkor sem igazán tennék meg, ha nem kötné őket a titoktartási kötelezettségvállalásuk, amellyel lényegében véve egykori tartótisztjeik számára teszik lehetővé a töretlen karrierépítést, esetenként pedig a társadalom további befolyásolását, irányítását. Úgy tűnik, hogy tartó és tartott egy életre összefonódtak! Nem véletlen, hogy ezt a következmények nélküli, perverz folyamatot tehetetlenül szemlélni kénytelen magyar társadalom – egy tudatosan szervezett és irányított társadalompusztítási játszmában – tulajdonképpen belülről bomlik szét. Hiszen a teljes tehetetlenség és kiszolgáltatottság érzeténél, amikor akár még a fájdalom kifejezésének a joga is felfüggesztésre kerül, nincs (ön)pusztítóbb erő.
Talán ezért is fontos tudatosítani, hogy a sokat hangoztatott erkölcsi válságnak alapvetően két fő okozója van: az egyik az értelmiségiek[8], a másik pedig az egyházak/egyháziak (a politikusok lényegében véve csak felhasználói, illetve kiszolgálói a megtermelt retorikának!). Nem véletlen tehát, hogy ők beszélnek róla a legtöbbet és a leghangosabban; illetve önmagukat érzik a legalkalmasabbnak arra, hogy a társadalom számára a kivezető utat felvázolják. A kérdés csupán az: milyen alapon? Hiszen azok az érintett egyháziak, akik folyamatosan megtérésről és bűnbánatról szónokolnak reggeltől napestig teljes mértékben képtelenek arra, hogy kimondják azt az egyszerű szót: „bánom”.[9] Alapmeggyőződésük, hogy nincs semmi megbánni valójuk. És akkor az embereknek, a társadalomnak – bármiféle vonatkozásban – vajon mit kellene megbánnia?
Ilyen körülmények között két megoldás létezik: a káosz vagy a diktatúra (egy döntően új elit-garnitúrával). Legnagyobb esélye ezen utóbbinak van, mert a magyar társadalom, a jelen körülmények közepette, gyakorlatilag ezt tekinti a kisebbik rossznak. Egyébként is hozzá van már szokva/szoktatva. Egyedül a régi diktatúra itt maradt/rekedt kiszolgálói, fenntartói és haszonélvezői problémáznak, miközben hangadó és közvélemény-formáló megmondó embereik ugyanakkor szintén a szabadságjogok szűkítését tartanák indokoltnak. Problémájuk lényegében véve csupán az, hogy ezt a diktatúrát – már csak a koruk miatt is – nem ők működtetnék!
1956-os Intézet – Corvina, Budapest, 2008.
JAKAB ATTILA
[1] Ez még Romániára is igaz, ahol a Párt másod-, harmadvonalas kommunistáinak egy megrendezett forradalom káoszában kellett konszolidálniuk a maguk hatalmát. Ehhez szükség volt ugyan – az azóta felszámolt – bányászok segítségére, de végeredményben sikerült.
[2] Lásd R. Service, Lenin. Egy forradalmár életrajza, Park Könyvkiadó, Budapest, 2007. Rec. Jakab A., Katekhón. Keresztény teológiai, filozófiai és kulturális folyóirat 5, 2008/2 (n° 15) 276-286. old.
[3] A diplomás műveletlenség és szellemi elmaradottság siralmas példája Szekeres Júlia pécsi mikrobiológus – a Magyar Felsőoktatási Akkreditációs Bizottság Felülvizsgálati Bizottsága elnöke –, aki megrekedt egyetemi évei marxista-leninista valláselméleténél, és ebből kifolyólag a teológiát ma (2009-ben) sem tekinti tudománynak. Sőt mi több. a Magyar Tudományos Akadémiára hivatkozva (amely szerinte 200! éves) ezt írásba is adja!
[4] Lásd Magyaroszági egyházak, felekezetek, vallási közösségek 2007, Oktatási és Kulturális Minisztérium, Budapest, 2007.
[5] Amennyiben a különböző forrásokat összevetjük (pl. ide sorolva Bandi István, „Adalékok a Pápai Magyar Intézet történetéhez, állambiztonsági módszertani megközelítésben”, in: Egyháztörténeti Szemle 8, 2007/1, 174–188. old. = www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/bandiistvan.htm), akkor válik igazán érdekessé az a hallgatás, amellyel Erdő Péter bíboros a maga Római Magyar Intézet-i éveit körülöleli. Lásd Hitem: kegyelem. Erdő Péterrel beszélget Kuzmány István. (Miért hiszek?), Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 37-42. old.
[6] Ehhez és ennek fényében érdemes elolvasni Majsai Tamás, „‘Ismereteimet soha, senkinek nem fedhetem fel’. Papi ügynökök a Vatikán előszobáiban” c. négy részes tanulmányát, amely főképpen Benyik György, szegedi teológiai professzor, hasonló életpályáját tárja fel (Beszélő 12, 2007/12; 13, 2008/1; 13, 2008/3; 13, 2008/4).
[7] Több mint sokatmondó, hogy az önmagukat áldozatnak beállító – és automatikus önfelmentést gyakorló – érintett egyháziak ez idáig egyetlen volt állambiztonsági tisztségviselőt sem jelentettek fel okirat-hamisításért, jóllehet folyamatosan és következetesen hamisnak minősítenek minden velük kapcsolatosan előkerülő kompromittáló dokumentumot. Az önfelmentő apológia iskolapéldája Tomka Ferenc [„Lukács”], Halálra szántak, mégis élünk. Egyházüldözés és ügynökkérdés 1945-1990 (Szent István Társulat, Budapest, 2005) c. munkája. Ettől eltérő helyzetértékelésért lásd Lénárd Ödön – Tímár Ágnes – Szabó Gyula – Soós Viktor Attila, Utak és útvesztő, Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.
[8] Erre vonatkozóan lásd Publius Hungaricus, A féltudású magyar elit (http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud070321); Uő., A féltudású elit alternatívája (http://index.hu/velemeny/jegyzet/feltud2) (Letöltés: 2009. október 9).
[9] Ebben a kérdésben lásd Ifj. Fabiny Tibor (szerk.), Igazság és kiengesztelődés. Az egyházi közelmúlt feldolgozásának teológiai, történeti, etikai és gyakorlati kérdései. Előadások 2005 őszén, Evangélikus Belmissziói Baráti Egyesület, Budapest, 2006. Református viszonylatban lásd http://ugynokkerdes.lapunk.hu