Megjelent az Egyházfórum 2006/4. számában
Az Egyházfórum 2006 tavaszán ünnepelte 20 éves fennállását, amelyre a 2005/2006-os tanévben egy a budapesti Közép-Európai Egyetemen tartott rendezvénysorozattal készültünk. Ezekről az Egyházfórumban rendszeresen beszámoltunk. Az egész napos zárórendezvényre 2006. május 27-én került sor, amelynek témája maga az Egyházfórum, annak múltja, jelene és jövője volt. Az alábbiakban az ott elhangzott előadásokból teszünk közé egy csokrot. Ezt követően az Egyházfórum húsz éves anyagának repertóriumát közöljük, amelyben bizonyára még régi Olvasóink is találnak némi újdonságot.
SZEMÉLYES VISSZAEMLÉKEZÉS
Hazai előzmények
A magyar katolikus egyházat az 1970-es évek végén, a 80-as évek elején alapvető kettősség jellemezte: hősies küzdelmek és kicsinyes megalkuvások, az egyház közösségi megújulására törekvő – általában kiscsoportos – kezdeményezések növekvő sokszínűsége és a már kiüresedő formákat és látszatpozíciókat is féltő egyhelyben topogás nyomasztó szürkesége, sőt árulása. Mintha két egyház lett volna kialakulóban: egy megújuló, dinamikus, az Evangéliumban és a Lélek ajándékaiban feltétlen bízó – szinte pünkösdi – és egy félelemtől átitatott és megcsontosodott klerikális népegyház. A kettő azonban nem szakadt szét egymástól, hanem részben egymást félve és kerülve, részben egymást támogatva fönntartotta az egységet, sőt biztosította a legalábbis részleges átjárást a kettő között. Előfordult, hogy egy plébános vagy püspök gyakorlatilag semmit sem tudott a plébániáján vagy egyházmegyéjében tevékenykedő csoportokról, de arra is volt példa, hogy óvatosan maga is buzdított az aktívabb közösségi hitéletre, jelezve ugyanakkor, hogy az állami szervekre való tekintettel jobb, ha ő minderről kevés információval rendelkezik. Sajnos voltak árulók is, akik följelentették saját hittestvéreiket. Rómát – úgy tűnt – nem a tényleges helyzet, hanem – legkésőbb 1964-től, a magyar-vatikáni részleges megállapodás aláírásától – a struktúra fenntartása érdekelte, vagyis tartalomtól függetlenül a hierarchia oldalára állt, amelyet még maga Mindszenty bíboros is nehezményezett.
Egyetemistaként egyházi eszmélődésem ebben a közegben történt. Közelebbről vagy távolabbról megismerhettem több csoportot, néhány életében részt is vehettem (karizmatikusok, Regnum Marianum, egy-két független csoport), sőt magam is létrehoztam egyet (KEFÉT – Keresztény Fiatalok Építőtábora). Nagyszerű és elkötelezett papokkal és civilekkel találkoztam, akik nagy hatást gyakoroltak rám és akiknek sokat köszönhetek. Egy ideig azt gondoltam, Krisztus ügyét úgy szolgálhatom a legjobban, ha magam is pap leszek, ezért aztán a közgazdasági egyetem elvégzése után – Karol Wojtyla pápává választásával egy időben – szemináriumba vonultam. Itt azonban hamarosan fel kellett ismernem, hogy az egyházra nem csak egy külső barbár hatalom nyomása nehezeik, hanem a megújulás egyik fő akadálya az egyházon belül van. A szemináriumi nevelés sok hasznos szempont mellett – legalábbis, ahogy én tapasztaltam – a Lélek kioltására is irányult. Egyen-ruha, egyen-gondolkodás, egyen-lelkiség! Nem csak én láttam így, hanem a kispapok többsége. Legtöbben lázadtak és/vagy jobb-rosszabb túlélési stratégiát dolgoztak ki maguknak (az intenzív lelki és szellemi foglalkozástól kezdve az alkoholon keresztül a más karjaiban nyert vigasztalásig), de csak a legkevesebben azonosultak a szintén totalitárius egyházi rendszerrel. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy az egyébként tisztességes és jó szándékú elöljáróink nem is értettek bennünket: „Tartsd meg a törvényt, és a törvény megtart téged!”, mondogatták. A Hittudományi Akadémia néhány kimagasló tanára nyitogatta szemünket és tartotta bennünk a lelket, mindenekelőtt Nyíri Tamás és Szennay András. A szemináriumi és akadémiai élmények a későbbi Egyházfórum alapításának első számú meghatározó tényezői voltak.
1980. március 15-én egy szokatlan lépésre szántam el magam: a kispapok szentmiséjén a kijelölt olvasmány helyett József Attila Levegőt című versét olvastam fel. A döbbenet csöndje ült a kápolnára a következő szavak hallatán:
„Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktába írják, miről álmodoztam,
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok,
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.”
…
„Óh, én nem így képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
Szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.”
…
„Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak
Elmék vagyunk!”
Még abban az évben álnéven írtam egy hosszú „levelet” a katolikus másként-gondolkozókhoz, amely egy évvel később a Beszélő 1. számában jelent meg, majd átvette a Párizsban is megjelenő Magyar Füzetek is.[1] Ebben egyebek között egy föld alatti katolikus vagy keresztény sajtó megteremtésére, valamint elemzések, tanulmányok készítésre tettem javaslatot. A Központi Szemináriumból történt eltávolításom azonban mégsem ezek miatt (írásom egyébként is csak egy évvel kirúgásom után jelent meg), hanem egy másik levél miatt történt. Az ellen emeltük föl szavunkat, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) megtiltotta egy kispaptársunk, Kocsi György fölszentelését, mert Bulányi György közösségéhez tartozott, Paskai László veszprémi püspök pedig eleget kívánt tenni az állami elvárásnak. A következő évet a győri szemináriumban töltöttem. Meg kell emlékeznem ezen a helyen az ottani rektorról, Póka Györgyről, aki messze kirítt minden eddigi elöljáróm közül: határozott, egyenes ember volt, aki bátran védte a rábízottakat, ha kellett, egyaránt szembeszállt az állami és egyházi önkénnyel. Az ő védőszárnyai alatt írhattam meg terjedelmes tanulmányomat a papnevelésről és annak reformjáról „Méretre szabott ember” címmel, amely ugyan díjat nyert, de nem jelenhetett meg.
Külföldi előzmények
A tapasztalatok, eszmélődések és beszélgetések ellenére többedmagammal együtt nem értettem, valójában mi a baj a mi magyar egyházunkban. Távolság kellett, rálátás és más tapasztalat! Ezért szerettem volna teológiai tanulmányaimat Nyugaton folytatni. Korántsem lehettem biztos benne, hogy megkapom útlevelemet, és bevallom, féltem, amikor beszélgetésre hívtak a belügyisek. Ők azonban nem fenyegettek, nem akartak rávenni semmire, alá sem kellett írnom semmit, sőt a helyszínen az útlevelet is a kezembe adták. Az volt az érzésem, arra akartak ösztönözni, maradjak Nyugaton. Amilyen könnyen ment kiutazásom, olyan nehezen kint maradásom: Bécsben vagy Münchenben szerettem volna beiratkozni a teológiára, de amikor segítséget kértem a helyismerettel rendelkező emigráns magyarok egyik-másik befolyásos személyiségétől, bizalmatlanságot („Ha te vissza akarsz térni Magyarországra, azt mondják majd, spicli vagy.”) és ugyanazt az ideologikus klerikalizmust („Segítünk, de csak akkor, ha pap leszel.”) tapasztaltam, mint idehaza. Egy Hans Künggel tervezett találkozás miatt volt svájci vízumom. Végül is ebben a számomra akkor még meglehetősen egzotikusnak tűnő alpesi országban kaptam munkát és iratkoztam be a luzerni teológiai fakultásra.
Az első két évben még nem új egyházzal, de új teológiával találkoztam: a szentírás-magyarázatban nem csak tudni kellett a történet-kritikai módszerről, de tudományosan alkalmazni is; a kinyilatkoztató és időtlen dogmatizmus helyett a zsinati teológus Alois Müller diszkurzív dogmatika óráit hallgathattam és a hivatal vagy az engedelmesség zsinati értelmezéséről írt eszmefuttatásait olvashattam; az ún. missziológia órákon pedig egyebek között megismerkedhettem a latin-amerikai püspökök Medellinben és Pueblában elfogadott dokumentumaival, illetve a szegények és elnyomottak mellett elköteleződő egyházával, amely egy magyar „felszabadítás-teológia” megteremtésének javaslatára ösztönzött. Vitaindítómat a Rómában megjelenő Katolikus Szemle közölte, de írásom inkább foglalkoztatta a hazai elhárítást, mint a Nyugaton élő magyar katolikus értelmiséget.[2]
1983-ban kerültem egy Zürich melletti nagy falusi plébániára hitoktatónak. Svájci egyházi tapasztalataim itt kezdődtek. Plébánosom korábban az egyházmegye püspöki helynöke volt, és azért mondott le tisztségéről, mert püspöke akadályozta a II. Vatikáni zsinat reformtörekvéseinek megvalósulását, különösen a világiak felelős egyházi feladatvállalását. Plébániára kerülve gyakorlatba próbálta ültetni mindazt, amiért addig az egyházmegye kormányzásában küzdött: hetente ülésezett velünk, világi munkatársaival; közösen beszéltük át a nehézségeket, hallgattuk meg egymás gondjait, az illetékes alcsoportokban közösen dolgoztuk ki a különböző lelkipásztori terveket, kezdve a hitoktatástól, a beteglátogatásokon keresztül a liturgia előkészítéséig; közösen hoztuk a döntéseket és osztottuk fel a feladatokat. A plébános az egyházközség pénzéhez sohasem nyúlt, azt egy világiakból álló tanács kezelte, ha valamire szüksége volt, ő is hozzájuk fordult kérésével. Karl Schuler ízig-vérig pap volt, aki a papság teológiájából egy jottányit sem engedett, de megosztotta munkatársaival vezetői és döntéshozói hatalmát és jogkörét.[3] Korábban csak tanultam, de itt értettem meg, mit jelenet, hogy az egyház – a klérus és a civilek együtt – Isten népe. Később, más plébánián – igaz, már csak tiszteletbeli feladatokat vállalva – hasonló modellel találkoztam. Az Egyházfórum alapításának második meghatározó tényezője ez a svájci teológiai és plébániai tapasztalat volt.
Mielőtt azonban egy önálló lap alapítása mellett döntöttem, megpróbáltam a meglévő publikációs lehetőségeket kihasználni. Viszonylag sok cikkem és tanulmányom jelent meg főleg magyar és német nyelvű lapokban, de ezek a publikációk elsősorban a magyarországi katolikus egyházi helyzet elemzésére, illetve annak bizonyos kérdéseire szorítkoztak. Nyugaton elképesztően leegyszerűsített elképzelések voltak az itthoni állapotokról úgy a magyar emigránsok, mint a befogadó országok keresztény értelmiségi köreiben, már amennyiben ez utóbbiak egyáltalán érdeklődtek a keleti egyházak sorsa iránt. Az előzőek nagy része az anyaországban szinte semmi jót sem tudott felfedezni, mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan volt, ami és aki itthonról jött, a nyugatiak pedig könnyen bedőltek a hivatalos magyar állami és egyházi propagandának. Mindkét táboron belül volt azonban egy szűk kör, amely nyitott volt és amellyel szót tudtam érteni, velük nagyon jó együttműködés alakult ki. Ezt a tájékoztató munkát azonban kevésnek éreztem. Úgy véltem, zsinati szellemű gyakorlati teológia közvetítésére van szükség, amely segítheti magyar egyházunk megújulását. Volt ugyan már néhány zsinati szellemiséget sugárzó magyar nyelvű folyóirat, mindenekelőtt a Boór János által szerkesztett Mérleg, de néha a Teológia és Vigília számaiban is érdekes és újszerű írások jelentek meg. Ezek a lapok azonban a magasan képzett, esetleg teológiailag is művelt hívőket célozták meg, de talán kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy a gyakorlatiasabb hívő középrétegeket elérjék.
Bázis- vagy Egyházfórum?
Vagyis egy új lapra van szükség, gondoltam, amely egyrészt fórumot teremt a magyar elnyomott egyháznak, másrészt pedig – Nyíri Tamás kifejezésével élve – „intellektuális köznyelven” próbál valamit közvetíteni a II. Vatikáni zsinat szellemiségéből és tanításából. Az ötlet megvalósításához mindenekelőtt egy neves támogató és pénz kellett. A tervezett profilnak megfelelően főleg német nyelvterületen egy elismert gyakorlati vagy pasztorálteológust kerestem. Bizony, keveseket érdekelt Kelet-Európa és benne Magyarország! Egy előadásom kapcsán találkoztam 1985-ben Paul Michael Zulehner bécsi pasztorálteológussal, aki nyitott volt ötletemre. Bécs Kelet-Európa kapuja, vallotta. Egy bécsi teológusnak pedig feladata, hogy Keletre is figyeljen, szószólója legyen az ott szenvedő egyháznak. Zulehner azonban az együttműködés egy furcsa módját javasolta: „Mi az, hogy néha-néha szerkesztői ülést tartunk?” – kérdezte. „Doktoráljon nálam pasztorálteológiából, akkor majd eleget fogunk beszélgetni!” Míg én a tervezett lapot „Bázisfórum”-nak neveztem volna, Zulehner ragaszkodott a kevésbé kifogásolható „Egyházfórum”-hoz. Talán mondanom sem kell, hogy a kiadáshoz szükséges tőke nagy részét is ő, a Nyugaton elismert és nagynevű professzor szerezte. A következő évek során számról számra megtapasztaltam, mennyire szívügyének tekinti Kelet-Európa egyházait – közösen szerkesztett folyóiratunk kapcsán mindenekelőtt talán a magyart –, fáradtságot nem ismerve tájékozódott helyzetükről, hallgatóinak utakat szervezett ezekbe az országokba, hogy ismerjék meg ezeket az egyházakat. Teljes mellszélességgel állt ki a sokat támadott Egyházfórum mellett, de mellettem is, akit itthonról egyesek még erősebben támadtak.
Mivel 1986 nyarán lejárt útlevelem érvényessége, a határidő előtt haza akartam térni. Csakhogy egyszerűbbnek tűnt Nyugaton útjára indítani egy új, „ellenzéki” folyóiratot, mint idehaza, ezért döntöttem úgy, hogy az első szám még Svájcban jelenik meg, azután pedig Magyarországra költözünk és itt folytatom a kiadást. Hazatérésünket a magyar hatóságok elutasították, de az első szám a nyár elején megjelent, amely így éppen egyidős második fiammal. Ezt azért említem meg, mert meg kell emlékeznem feleségem áldozatkészségéről, aki sajnos gyakran magára maradt a gyereknevelés gondjaival, mert nappal dolgoztam, szabad időmben levelek tucatjait írtam, előfizetőket, támogatókat toboroztam, a folyóirat példányainak Magyarországra való csempészését szervezetem, utaztam, alkalomadtán éjszaka egy munkatársammal az Egyházfórumot gépeltük. Zulehner professzor találta fején a szöget, amikor 1991-ben a doktori oklevél átadása után odajött hozzám és arra kért, adjam át gratulációját feleségemnek, hisz az ő áldozata tette lehetővé a doktori cím megszerzését és az Egyházfórumot is. Így van ez a mai napig!
A közösen szerkesztett számok a gyerekbetegség minden jelét magukon hordozták, de ezekre hadd ne emlékezzem. Tartalmilag viszont arra törekedtünk, hogy egyrészt érzékeltessük a megújulás zsinati útját, másrészt pedig ténylegesen fórumot teremtsünk a többszörösen is megnyomorított magyar egyháznak. Egyik célkitűzés sem volt egyszerű, mert az elsőnél szinte kizárólag csak nyugati szerzőkre támaszkodhattunk, a másiknál viszont sokak érzékenységét sértettük. Azt még talán – legalábbis a rendszerváltás után – megbocsátották volna nekünk, hogy az állami szervek egyik-másik túlkapását szóvá tettük, vagy bizonyos visszásságokat napvilágra hoztunk, de egyes egyházpolitikai elemzések, amelyek az egyházvezetés és a kommunista rendszer együttműködésének összefüggéseire mutattak rá, eleven húsba vágtak. Bár egyik-másik egyházi vezetővel kifejezetten jó kapcsolatunk alakult ki (én például Szennay András pannonhalmi főapáttal Svájcban többször is találkoztam és beszéltem át egyes kérdéseket), a püspöki kar több meghatározó személyisége ellenségesen tekintett az Egyházfórumra. Paskai László esztergomi püspökké történt kinevezését követően kísérletet tettem egy konstruktív kapcsolat kialakítására. Titokban találkoztunk a Vatikánban, ahol ő egy állítólag az Egyházfórumban megjelent cikket kifogásolt. Valójában nemhogy a kifogásolt cikk, de még az a szám sem jelent meg, amely ezt tartalmazta volna. Paskai azzal védekezett, hogy ő a fénymásolatot Miklós Imrétől, az ÁEH elnökétől kapta. Beszélgetésünk kellemes légkörben zárult és abban maradtunk, tartjuk a kapcsolatot, de ő hazatérve meggondolta magát. Az Egyházfórumot „bulányista” lapnak bélyegezték, ami akkoriban a legsúlyosabb vád volt a magyar katolikus egyházon belül: egyaránt jelentett felelőtlen politikai lázítást, eretnekséget és egyházellenességet. Nem csoda hát, ha a bázisközösségek és lelkiséig mozgalmak tagjainak nagy része bizalmatlanná vált folyóiratunkkal szemben.
1987-ben indítottuk könyvkiadásunkat. 1989 végéig sem a folyóiratot, sem a könyveket és engem sem engedtek be Magyarországra. A rendszerváltás már javában zajlott, de a mi ügyünkben nem történt előrelépés. A helsinki utókonferencián a svájci delegáció rendszeresen szóba hozta ezeket a jogsértéseket, de érdemben semmit sem tudott elintézni. A delegáció vezetője a rendszerváltás küszöbén arról értesített, hogy a magyar fél arról tájékoztatta, ügyünk és egyben az Egyházfórum magyarországi terjesztése azért megoldatlan, mert nem a szocialista állam, hanem az egyház vezetése ragaszkodik a diszkrimináció fenntartásához, az állam viszont, tekintettel az állam és egyház jó viszonyára, nem akar szembefordulni az egyházvezetéssel. Természetesen ezt az információt fenntartással fogadtuk, hisz valójában nem tudhattuk, hogy a magyar delegáció kit ért egyházvezetésen: az ÁEH-t vagy a püspöki kart. 1989 nyarán végül is az új svájci magyar nagykövetnek, Hajdú Jánosnak köszönhetőn rendeződött helyzetünk: a magyar hatóságok bocsánatkérése mellett magyar útlevet kaptunk és a folyóirat itthoni terjesztése is szabaddá vált. Megnyílt az út az Egyházfórum magyarországi pályafutása előtt!
A folyóirat- és könyvkiadás mellett nyilvános rendezvényeink alkották megkezdett itthoni tevékenységünk harmadik fő területét. 1991-ben Budapesten egy konferenciát rendeztünk az állam és egyház viszonyáról, amelyen a katolikus egyház részéről hivatalosan Erdő Péter professzor vett részt, de előadó volt Szántó Konrád és Farkas Beáta is, Nyíri Tamás pedig a zárónyilatkozat megfogalmazásában vett részt. A konferenciakötet kiadását a Fidesz támogatta.[4] Egy évvel később „Felelőtlen eladósodás – felelős kiútkeresés” címmel az ország eladósodásáról tartottunk konferenciát, amelyen a kormány, a gazdasági és pénzügyi élet kimagasló képviselői is részt vettek. Ők valamennyien az eladósodás erkölcsi megítélése ellen foglaltak állást és nem járultak hozzá a konferencia anyagának megjelentetéséhez, ezért erről csak az Egyházfórum 1992/4. számában jelent meg egy beszámoló. A sajtó és az elektronikus média mindkét rendezvényünknek viszonylag jelentős figyelmet szentelt.
Nyilvánvalóvá vált ugyanakkor, hogy külföldről már nem lehet egy idehaza működő kiadót, illetve annak rendezvényeit irányítani. Mivel végéhez közeledő doktori tanulmányaim és családi okok miatt – a kilencvenes évek elején két lányunk született – egyelőre Svájcban maradtam, ezért új főszerkesztőt kerestem. Választásom Máté-Tóth Andrásra esett, akit korábban még én hívtam meg Zulehner professzorhoz, sőt együtt vehettük át Bécsben doktori oklevelünket is, és aki a rendszerváltás után az Egyházfórum magyarországi oszlopa lett. András bizonyította, hogy jó érzéke van a szerkesztéshez, ráadásul nyakig benne volt a magyar egyházi ügyekben. Az Egyházfórum a kilencvenes években gyakorlatilag neki köszönhette fönnmaradását és ismertségét, no meg talán a továbbgyűrűző és újonnan kialakuló nehézségeket is. András ugyanis valamikor maga is Bulányi közösségéhez tartozott, nem félt a kényes témáktól, és – mivel remek kapcsolatteremtő képességekkel rendelkezik – ezekhez is megtalálta a megfelelő szerzőket. 1992-től 1998-ig volt az Egyházfórum főszerkesztője. Erről az időszakról azonban ő illetékes szólni.
Új folyam
Hazatérésem után Máté-Tóth András az általa a szegedi egyetemen létrehozott vallástudomány szakkal volt elfoglalva, ezért újra én vettem át a folyóirat szerkesztését. Úgy tűnt, a kilencvenes évek elején megnyíló lehetőségek újra bezárultak: az Egyházfórumot egyházi körökben gyakran ellenérzéssel fogadták, bár a püspöki karban támogatóink is voltak. Máté-Tóth Andrásnak Dankó László kalocsai püspököt sikerült megnyerni az Alapítvány elnöki tisztére. Halála után Gyulay Endre szeged-csanádi megyéspüspököt kértem fel, aki fölismerte az Egyházfórum zsinati elkötelezettségét, ezért vállalta az elnökséget. Neki sem sikerült azonban elérnie, hogy az Egyházfórum elfogadott és az egyházi csatornákon is terjeszthető lap legyen. Sőt a „héják” attól sem riadtak vissza, hogy politikust kérjenek föl kiadónk ellehetetlenítésére. Mint később kiderült, az állami támogatások ennek következtében maradtak el, a nyugatiakra pedig már nem lehetett építeni. A kiadó előtt két lehetőség volt: az Egyházfórum megszűntetése vagy átalakítása. Az utóbbi mellett döntöttem.
Néhány olvasónk javaslata alapján arra törekedtem, hogy rövidebb és közérthetőbb írásokat közöljünk, erősítsük a lap fórum jellegét és képekkel valamelyest lazábbá tegyük az oldalakat, ami a formátum megváltozását is jelentette. Bár nem mindenki fogadta örömmel a magazinosodást, az előfizetések számának erőteljes növekedése igazolta a változtatás szükségességét. Az új folyam 2000-ben indult és egy éven belül az előfizetők számának megduplázódásához vezetett. A módosítások azonban alapvetően formaiak maradtak, amelyek nem vagy nem kellő mértékben párosultak minőségi javulással. Ennek oka mind a mai napig részben személyi, részben anyagi természetű. A szerkesztőség székhelyének változásával előbb-utóbb a munkatársak nagy része is lemorzsolódott, az újakat nehezen sikerült megtalálni, vagy a díjazás és a technikai háttér – iroda, computer, telefon – teljes hiánya miatt, esetleg egyéb okokból hamarosan más lehetőség után néztek.
Az Egyházfórum pályája mégis meredeken ívelt fölfelé – a 2002-es választásokig. A választások előtti számban ugyanis mind egy fideszes, mind egy MSZP-s szerző írását közöltük. Olvasóink fele azonban annyira felháborodott azon, hogy egy baloldali is írhatott az Egyházfórumba, hogy lemondta a folyóiratot, illetve nem újította meg előfizetését, Gyulay püspök úr pedig visszalépett az elnökségtől. Ekkor tudatosult bennem, hogy a rendszerváltás után milyen méreteket öltött egyházunkban a politikai katolicizmus annak minden kísérőjelenségével – dialógusképtelenség, klerikalizmus, triumfalista hajlam, népegyház, nacionalizmus stb. – együtt és ez mennyire veszélyezteti a zsinati megújulást, a keresztény ember méltóságát és szabadságát. A politikai katolicizmus – amint egy ebben az időben indult kutatásom eredményei is igazolták – a magyar társadalom marginális jelensége csupán, de messzemenően jellemzi a katolikus közgondolkodást. Bár ennek gerincét mindenekelőtt a vallásukat rendszeresen gyakorló idősebb férfiak és csak másodsorban nők alkotják, erős a szintén vallásgyakorló fiatalok tábora is.[5] Ha ez igaz, akkor ma Magyarországon csak egy jobboldali szellemiségű katolikus lapnak lehet számottevő olvasótábora, amint csak egy ilyen szellemiségű mozgalomnak lehet jelentős taglétszáma is. A jobboldali politikai erők érdeke ezek anyagi támogatása, de hozzá nem értésükben és valamilyen kompenzációs kényszertől vezérelve a szocialista-liberális kormányok is elsősorban ezeket a hagyományos lapokat, szervezeteket támogatják. Kizárólag személyes kapcsolatok révén sikerült egyszer támogatást kapnunk az Egyházfórumra a Fidesz és egyszer az MSZP-SZDSZ kormány alatt.
A politikai katolicizmus, de általában a politikai kereszténység is, az elmúlt években erős túlzásokba esett és egyre több vallásos embert elgondolkodásra késztetett. A 2006-os választások már mérhetően is igazolták, hogy sok hívő hátat fordított neki. Persze lehet, hogy utólag úgy látják, rosszul szavaztak, de ez más kérdés. Az említett tendencia az Egyházfórumnál is megfigyelhető. Lassan, de folyamatosan újra növekszik az előfizetők száma, amihez – úgy tűnik – meghatározó módon járul hozzá a közvetlenebb egyházkritikai hang és a fórum jelleg erősítése. Ebben az évben megtörtént, ami az elmúlt húsz évben elképzelhetetlen volt: a folyóiratot nem külső támogatás, hanem az olvasók mentették meg a megszűnéstől. Segélykiáltásunkra nagyon sokan kisebb-nagyobb adománnyal egészítették ki az előfizetést, sőt három támogatónk nagy összeget utalt át számlánkra: az egyik százezer, a másik kétszázezer, a harmadik félmillió forintot. Ezekből az összegekből és a könyvkiadások bevételeiből nemcsak tavalyi adósságunkat tudtuk rendezni, hanem az idei számok egy részének fedezete is rendelkezésre áll. Természetesen mindez nem biztosítja középtávú fennmaradásunkat sem, továbbra is elégtelen kiadónk technikai felszereltsége és ezután sem tudjuk megfizetni munkatársainkat, és félő, nem nagyon tudunk javítani a lap színvonalán sem. Ilyen körülmények között különösen hálás vagyok mindazoknak, akik megpróbálják életben tartani az Egyházfórumot: az előfizetőknek, a támogatóknak, a szerzőknek, az olvasóknak, a véleményt nyilvánítóknak, a szerkesztőbizottság és kuratórium valamennyi tagjának és mindazoknak, akik valamilyen módon segítik az Alapítvány működését és az Egyházfórum megjelenését. Bízom benne, hogy a Krisztus-hitből fakadó elkötelezettség és a szívós, kitartós munka nem volt felesleges és a jövőben még új távlatok is nyílhatnak az Egyházfórum előtt.
Wildmann János
[1] Hartai Márton: A magyar katolikus egyház válsága, in: Magyar Füzetek 11, Párizs 1982, 73-82.
[2] Wildmann János: Az uralkodó egyháztól a népi egyházig, in: Katolikus Szemle 1, Róma 1984, 1-18.
A tanulmányhoz érdemben csak András Imre, a bécsi Magyar Egyházszociológiai Intézet vezetője szólt hozzá, de itthon az ÁEH felfigyelt rá. Egyik jelentésében Klein Péter 1985. január 2-án a következőket írta: „A magyar egyházi emigráció változatlanul megkülönböztetett figyelemmel tanulmányozza a hazai egyházpolitikai helyzet alakulását. Az 1984-ben bekövetkezett változások /plébániai hitoktatás bevezetése/ és egyéb jelentős események /magyarországi egyházak és felekezetek parlamenti találkozója, LVSz világgyűlés, stb./ tovább polarizálta az emigráció politikai egységét és magatartását. A szélsőséges jobboldali emigránsok elvakult, a tényeket semmibevevő egyházpolitikai támadásai következtében, egyre inkább hitelüket vesztik, elszigetelődnek. Egyes esetekben szélsőséges támadásaik /pl. Wildmann János: Az uralkodó egyháztól a népi egyházig c. irása/ még mindig zavart okoznak egyházi körökben, jóllehet a politikailag józanul gondolkodó papság elítéli az írás tartalmát és hangvételét. A Katolikus Szemlében megjelenő Wildmann tanulmány az eddig lojalitást mutató Békés Gellért egyetértésével és támogatásával jelent meg.”
[3] Az általa megvalósított egyházközségi modellről írt az Egyházfórum 1. számában: Schuler, Karl: Hogyan él egy svájci plébánia? 1986/1, 43-57.
[4] Partnerek vagy ellenségek? Az egyházak és az állam viszonyáról, Budapest 1992.
[5] Wildmann János: Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia, Egyházfórum kiadó, Budapest 2005.