Megjelent az Egyházfórum 2011/4. számában
A MAGYARORSZÁGI ZSIDÓSÁG – TÖRTÉNELEM, KÖZÖSSÉG, KULTÚRA
A rendkívül gazdagon illusztrált mű eredetije a tel-avivi Diaszpóra Múzeum és az Izraeli Hadügyminisztérium Kiadójának közös gondozásában jelent meg 2002-ben. A beköszöntőt nem más, mint maga Elie Wiesel írta, aki mindenekelőtt az emlékezés szükségességét domborítja ki.
A kötetet kitevő rövid és ismeretterjesztő jellegű tanulmányok elsődleges célja átfogó képet és általános ismereteket nyújtani az erőteljesen differenciált hazai zsidóságról. Ennek jegyében Haraszti György vázolja a magyarországi zsidóság történetét a kezdetektől 1790-ig. Prepuk Anikó a 19. század első felét, Rafael Vágó pedig a második felét – és főképpen az antiszemitizmus problematikáját – taglalja. Ugyancsak az antiszemitizmus kérdése uralja a két világháború közötti időszak történeti bemutatását is, amelyet a holokauszt ismertetése követ (Rafael Vágó – Frojimovics Kinga). Ezt közvetlenül megelőzően (az 1930-as években) az (erkölcsi és faji) „újjászületés” lett a magyar politika és közbeszéd vezérszava. A történeti tanulmányok sorát a második világháború utáni időszaknak szentelt tanulmány (Kovács András – Andor Eszter) zárja.
A történeti ismertetők mellett sokrétű és változatos kérdések is tárgyalásra kerülnek: gettóélet a középkorban (Slomo Spitzer), a zsidók részvétele a magyar gazdaságban (Jehuda Don), családi élet a pesti zsidó elit körében (Bácskai Vera), zsidó iskolák (Felkai László, Arie Lewy), jesivák (Cvi Moskovits), haszidizmus (Frojimovics Kinga), rabbiképzés (Schweitzer József), zenei élet (Frigyesi Judit), zsinagógák (Klein Rudolf), zsidó irányzatok (Frojimovics Kinga), Herzl és a cionizmus eszméje (Haja Harel, Novák Attila), Erec Izrael (David Giladi), zsidó önvédelem (Rafael Vágó), a budapesti zsidó polgárság (Karády Viktor), a budapesti ortodox közösség (Dov Landau), a zsidóság a nemzetiségi területeken: Felvidék, Kárpátalja, Erdély, Bánát, Vajdaság (Rafael Vágó), a vidéki zsidóság (Karády Viktor), esketési szokások Kárpátalján (Rékai Miklós), a jiddis nyelv (Szabó Vera). Ugyanakkor bemutatásra kerül mindaz, amit a hazai zsidóság alkotott − történetesen az építészet (Klein Rudolf), a tudomány (Gazda István), a sport (Bíró Róbert), a sajtó (Buzinkay Géza), az irodalom (Szalai Anna), a színművészet (Gajdó Tamás), a fényképészet (Simon Mihály), a filmművészet (Nemeskürty István), a zeneművészet (Frigyesi Judit) és a képzőművészet (Porscht Frigyes) terén −, gyarapítva és fejlesztve a magyar szellemi és kulturális kincstárat.
A kötet érdeme, hogy rávilágít mindazokra a megoldatlanul – és esetenként kibeszéletlenül – maradt problémákra, amelyek a csökevényes modernizációban és a valójában meg nem valósult 19. századi magyar nemzetépítésben gyökereznek. A régi rendet merőben átalakító időszakban ugyanis megkerülhetetlenné vált az identitások újra-meghatározása. És ahogy ez gondot okozott a judaizmus (felekezet vagy nép?) vonatkozásában (lásd pl. neológia és ortodoxia markáns elkülönülése), úgy jelentett gondot a ‘magyar nemzet’ esetében is. Ez utóbbi ugyanis – a korabeli elit mentalitásának köszönhetően, akik tulajdonképpen maguk voltak a nemzet – a birodalmi gondolat és ambíció, illetve a nyelvében homogén nemzetállam igényének kettős szorításában vergődött. A dilemmát egyszerűen képtelen volt feloldani, ezért a kettőt megpróbálta ötvözni! Mindeközben pedig a polgári egyenjogúságot nyert zsidók „az ország népességében elfoglalt arányuknál jóval nagyobb mértékben járultak hozzá a gazdasági, a társadalmi és a kulturális élet alakításához, modernizációjához” (114. old.), mert hangsúlyt fektettek az iskoláztatásra és a (nemzetközi) tapasztalatszerzésre, illetve a kezdeményező szellem és az önállóság fejlesztésére. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint pl. „Budapesten az újságírók mintegy 48 százaléka, a színészek 30 százaléka, az irodalmi vagy művészeti területen tevékenykedők 32 százaléka, a tudósok, független kutatók és a nem tudományos foglalkozásokban, de közösségi vagy emberbaráti társaságokban dolgozók 36 százaléka volt zsidó” (148. old.). Ebben a kontextusban tehát antiszemitizmus és modernizációellenesség értelemszerűen összekapcsolódtak! Minden bizonnyal nem véletlen, hogy éppen egy katolikus plébános, országgyűlési képviselő (Zimándy Ignác), a szerzője az Antisemita káté a magyar nép számára (1884) c. propaganda műnek.
Elmondható, hogy a 19. században jelentkező magyar agresszív nacionalizmus (amelyben a kulturálisan asszimilálódott társadalmi elem szerepe semmiképpen nem lebecsülendő!) és antiszemitizmus − valamint a napjainkban ehhez kapcsolódó cigányellenesség − alapvetően egy természetes fejlődési folyamatában megbicsaklott, infantilis, bizonytalan és frusztrált magyar nemzeti identitástudatnak („ki/mi a magyar?) a szociális kompenzációja. Hiszen a magyar nemzetállam nem egy belső társadalmi és politikai építkezés eredménye, hanem Trianonban a nemzetközi erőviszonyok által a magyarságra kényszerített képződmény, ahol máig tartja (újratermeli) magát a rendi tudat. Mivel ebben a történésben a magyar elitnek semmiféle szerep nem jutott, azt soha nem is volt hajlandó elfogadni. Az azzal szembeni ellenállását és ellenérzéseit azonban sikerült ‘szétkennie’ és ‘társadalmasítania’ a Kárpát-medencei magyarság széles rétegeiben (a zsidókérdés és a revizionizmus valójában ugyanannak az identitásproblémának a két vetülete), mintegy ellehetetlenítve a tisztánlátást. Ehhez társul a tudatlanság és az önreflexió teljes hiánya, amit súlyosbít az egész kérdéskört évtizedekre jegelő internacionalista bolsevizmus uralma Magyarországon. Egyáltalán nem véletlen, hogy a gazdasági és társadalmi nehézségekkel párhuzamosan került előtérbe az erdélyi magyarság ügye a magyarországi (ellenzéki) értelmiség egy szűkebb szegmensében és ellenőrzötten a közbeszédben. Mindebből eredeztethető, hogy a magyarság a mindennemű nehézségek és megpróbáltatások közepette nem annyira a megoldások megtalálására összpontosít, hanem sokkal inkább a bűnbakképzést és az ellenségkeresést részesíti előnyben – mintegy folyton másokra hárítva a felelősséget. Ezért van az, hogy ahol építeni kellene, a magyar folyton harcol!
A kötet ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy az egyén szintjén a kettős identitás nem igazán létezik. Az maga a tudathasadás. Valójában monolitikus és összetett identitások léteznek, amelyek ráadásul fejlőd(het)nek és átalakul(hat)nak. Ezek az összetett folyamatok azonban csak egy plurális és demokratikus jogállamban működnek harmonikusan, ahol az egyén nem válik a kollektivitás kiszolgáltatottjává s nem kényszerül kizárólagos választásra – mert magának a nemzeti társadalomnak sincsenek megoldatlan identitásproblémái.
Minden bizonnyal nem véletlen, hogy a kiadvány egy tanúvallomás-sorozattal zárul: „Egy nemzedék szembesül identitásával” (Nomi Gur). Az egyik fiatal nagyon markánsan – és elgondolkodtatóan − fogalmaz: „Nem úgy gondolok magamra, mint magyar zsidóra. Zsidó vagyok, aki Magyarországon él. Nem hiszem, hogy a kettő együtt lehetséges, zsidónak és magyarnak lenni” (288. old.). Mindez azt mutatja, hogy a magyar nemzettudat kérdése lényegében máig megoldatlan probléma, miközben a magyarságnak egy egységesülő Európában és egy globalizált világban kell(ene) megtalálnia a helyét. Ehelyett egyre erőteljesebbé válik a kollektív egzisztenciális félelem, ami egyéni szinteken felerősíti az elképzelt és mitizált múltba való menekülés igényét. Kétségtelen, hogy mítoszokra kiválóan lehet hatalmat építeni, ellenben kérdéses, hogy azok alkalmasak lennének a társadalom „szebb jövő”-jét is megalapozni. A magyar történelmi mítoszok ugyanis mindezidáig kizárólag tragédiákhoz vezettek!
Magyar fordítás: Takács Zoltán. Antal József Alapítvány – Kossuth Kiadó, Budapest, 2009
JAKAB ATTILA