Megjelent az Egyházfórum 2007/3. számában
A Kr. u. 882-ben Egyiptomban született Szádja ibn Juszuf al-Fájjúmí 926-ban lett a zsidó tudományosság korabeli fellegvárának számító szúrai (Irak) akadémia vezetője (gáon). A héber betűkkel ugyan, de klasszikus arab nyelven 933-ban Bagdadban írt művét – „amely az első, az arab nyelvi környezetben élő zsidóság vallási alapelveit összefoglaló” munka (18) – most Hegedűs Gyöngyi fordításában olvashatja a magyar közönség.
Az előszót jegyző Tatár György kiemeli, hogy Alexandriai Philón (meghalt kb. Kr. u. 45-ben) után a zsidó gondolkodás a virágkorába lépő arab kulturális környezetben szembesült újra a filozófia kihívásával az iszlám racionális teológia (a kalám) formájában. Ez tulajdonképpen a hit és a tudás viszonya kérdésének a taglalását jelentette, elsősorban azért, mert „az igazsághoz való viszony, öltse akár tudás, akár hit formáját, reális viszony volt” (8). Az európai felvilágosodás és modernitás ezt a viszonyt fokozatosan át-, illetve ellentétté alakította ugyan, de nem szüntette meg. Sőt mi több: egyes természettudósok esetében ma már szinte teljes azonosulásról/azonosításról beszélhetünk. Ez értelemszerűen összefügg a vallási műveletlenséggel és a differenciált gondolkodásra való képtelenséggel. Hiszen „az ember élete sem a hitet, sem a tudást nem nélkülözheti. Ellentétük és szövetségük az élet realitásában gyökerezik: abban, hogy az ember időbeli életét nem időbeli valóságtól kapja, s amely valóság anak érdekében, hogy – legalábbis amíg él – mégis együtt és kapcsolatban lehessenek, vállalja vele ezt az időbeliséget” (17). Ellenben ahhoz, hogy hit és tudás intellektuálisan megtermékenyítő kölcsönhatásban maradhasson, nem szabad egymást teljesen átfedniük.
Az összesen tíz értekezésből álló művét Szádja Gáon ezekkel a szavakkal vezeti be: „Áldassék Isten, Izrael Istene, a nyilvánvaló valóság értelmében valóságos, aki hiteles bizonyságot szolgáltat az értelemmel rendelkezőknek lelkük mibenlétéről, amely által helyes érzékeléssel szereznek ismereteket, és hiteles megismeréssel jutnak tudáshoz. Így eltávolodik tőlük a bizonytalanság, és mentesek maradnak a kétségektől, világossá válik számukra az útmutatás, és körvonalazódnak a bizonyítékok” (23). Az egyes értekezésekben a következő kérdések kerülnek tárgyalásra: a világ és benne minden létező teremtettsége (I), a Teremtő egyedülvalósága (II), az általa kiszabott tevőleges és tiltó parancsok (III), az engedelmesség, az engedetlenség, az eleve elrendelés és az igazság kérdése (IV), a jó és a rossz cselekedetek (V), a lélek, a halál és a halál utáni dolgok problematikája (VI), a halottak e világi feltámadása (VII), Izrael fiainak megváltása (VIII), a másvilágon történő jutalmazás és büntetés (IX), valamint az ember evilági leghelyesebb viselkedésének a kérdése (X). „Minden értekezést annak bemutatásával kezdek – írja a szerző – amit Urunk hagyományozott ránk, s ezt az értelem bizonyítékaival is megerősítem. Majd a mi meggyőződésünkkel ellenkező nézeteket ismertetem, s mindazt, ami állításunkkal kapcsolatos, és bemutatom a mellettük és ellenük szóló érveket is. Végül az értekezésben foglalt kérdésre vonatkozó, a próféták által ránk hagyományozott bizonyítékokat közlöm” (43).
A kötetet arab-héber terminológiai szótár (289─294), illetve név- és tárgymutató (295─299) zárja. Napjainkban, amikor divat a civilizációs konfliktus-ideológia, Szádja Gáon műve arról tanúskodik, hogy a politikai és a vallási ideológusok által talán kevésbé meghatározott és befolyásolt intellektuális mezőben mégis elképzelhető a kultúrák és vallások értelmes találkozása.
(Dialogos), Goldziher Intézet – L’Harmattan, Budapest, 2005.
Jakab Attila