Megjelent az Egyházfórum 2005/3. számában
Szabó Ferenc könyve egyedülálló a magyar teológiai és filozófiai irodalomban. Elsősorban azért, mert olyan személyiségeket válogatott össze, akiknek szilárd keresztény filozófiájuk van, és olyan filozófusokat akik nagy mértékben vonzódnak az irodalomhoz, sőt időnként a szépirodalmat is művelik. Könyve harmadik részében pedig a II. Vatikáni Zsinatot előkészítő teológusok életművét ismerteti.
Ez a zsinat központi szerepet kapott a XX. századi keresztény gondolkodásban, amelyet teljesen megújított avval, hogy tudomásul vette az eltelt idő filozófiai fejlődését (egzisztencializmus, perszonalizmus, strukturalizmus). A Szentíráshoz való visszatéréssel egyidőben megújult a patrisztika és a Szentírástudomány is. A teológiai megújulás azt is jelentette, hogy új szempontból kezdték tanulmányozni Szent Tamást és a tomizmust. Ekkor vette kezdetét az újtomizmusnak nevezett irányzat, amely Szent Tamás rendszerét a XX. század teológiájához igyekezett alkalmazni. Ekkor derült ki, hogy a tudós dominikánus nézetei korunk sok filozófiai és teológiai problémájára adnak reális és elfogadható magyarázatot.
A kötet először is tanulmányokat tartalmaz az istenkereső és az Istent megtaláló írókról. Babits Mihály egyik kötetének előszavában katolikus íróként határozza meg önmagát, de ez a katolicizmus nemcsak vallási meggyőződést jelent, hanem valamiképpen azt is, hogy az a költészetét általános és mindenre kiterjedő érvénnyel formálja meg.
Ez a törekvés tükröződik a nagy konvertita, Paul Claudel élményvilágában is, akit 18 éves korában ér mintegy villámcsapásszerűen a megtérés mindent elsöprő élménye.
Pilinszky János meghatározó egyéniség: egyaránt egyesíti magában a tömörséget, a hitéből való felelősséget és a modernséget.
Rónay György költő, műfordító, regényíró, szerkesztő, aki költészetében a szépség megszállottja volt, és prózai munkáiban nagy hangsúlyt kapott a társadalmi és egyéni felelősség kérdése. Amint látjuk a keresztény író magára vállalja annak a terhét, hogy írásaiban is Krisztus-követő legyen, bármilyen a témaválasztása (társadalmi vagy egyéni), illetve műveinek a végső kicsengése.
A filozófia fogalmát és feladatát a különböző történelmi korok másképpen értékelték. A középkorban a filozófia (mint ancilla theologiae) egyetlen feladata a hitigazságok magyarázata és érthetővé tétele volt a gondolkodó emberi elme számára. Korunkban Maurice Blondel teljesen magáévá tette az Evangélium tanítását. Filozófiájának központi üzenetét és fogalomrendszerét a cselekvés fogalmára (action) építette fel. Így ír: „Mi a cselekvés? Néhány év óta ezen gondolkodom. Úgy tűnik, hogy a cselekvés megvilágítja és irányítja a gondolkodást. (…) Igaz, hogy helyesen kell gondolkodni, de talán még igazabb, hogy a helyes gondolkodáshoz helyesen kell cselekedni.” „Maga az Isten is aszerint létezik számomra, hogy mellette vagy ellene foglalok állást.”
A magyar Dienes Valéria, aki Bergson tanítványa volt – és a székesfehérvári püspök, Prohászka Ottokár, lelki rokona –, a következőket írja: „Tudom mi vagyok, ki vagyok. Tudom ki az Isten. (…) Talán sosem fogom megérteni, talán egyszer. Mindig itt van: akkor sincs nélkülem és akkor sem vagyok nélküle, amikor nem is érzem. (…) Ezt súgja nekem a gondolat, az eszmélet, a Lélek közvetlensége.”
Jacques Maritain pedig így vall önmagáról: „Ki vagyok? Filozófus remélem. Az ég koldusa e század gyermekének álruhájában, amolyan titkos ágens, a Királyok Királyának szolgálatában e világ fejedelmének területén, vállalva Kipling macskájának kockázatát, amely egyedül ment el.” Maritain világosan látta, hogy korunk egyik legfontosabb problémája az ún. chrétienté (a keresztény társadalom) felbomlása, amely olyan nézetekhez vezetett, mint pl. az ateista humanizmus. Számos tanulmányában kifejtette, hogy az Isten nélküli társadalom megvalósítható, de embertelenséget szül. Itt látható, hogy az ember embernek farkasa (homo homini lupus). Új humanizmust, kereszténységet kell tehát építeni, ha nem is középkori értelemben – hiszen már pluralista társadalomban élünk. Ellenben evangéliumi szellemmel kell átitatni a közéletet, s küzdeni kell az emberi személy, az emberi jogok érvényesítéséért (vö. Gaudium et spes 36).
Emmanuel Mounier a perszonalizmus elméletének a kidolgozója. Ez az elmélet a „teremtő személy”-t veszi szemügyre, aki teljesen kilép magából és a világ, a másik ember és az Abszolutum felé fordul. Így tud szeretetközösséget alkotni a többi emberrel és az Istennel. Jellemzői a merészség, a megdöbbenés és a rácsodálkozás a teremtett világra és az élet szépségére.
Paul Ricoeur filozófiáját a nyelvről alkotott nézetei határozzák meg. Ezek a gondolatok szorosan összefüggenek a szimbólumok kérdésrendszerével, hiszen a gondolkodás és a fogalomalkotás végső megvalósulási burka a nyelvi közeg. A jelentés vizsgálatában felismeri annak félreérthetetlen történeti és társadalmi tényezőit. Így jut el a Szentírás jelentéseinek és mondanivalójának a magyarázatához. Azt mondja, hogy a nyelv közvetítésével megvalósuló élőbeszéd jelenti azt, hogy valóságos kapcsolatba kerüljünk a mindent meghatározó Eseménnyel. Jellemző rá a következő megállapítás: „A vallási jelenség csak az értelmezés és az őt szűlő újraértelmezés történelmi folyamatában él tovább.”
A II. Vatikáni Zsinat új alapokra helyezte az egyház életét és meghirdette az aggiormentó-t, amely a mai kor körülményeihez való alkalmazkodást jelentette. Ennek a folyamatnak a teológiai szükségszerűségét és megalapozását néhány olyan teológus készítette elő, akik rájöttek és hirdették, hogy Krisztus egyházának mindig szüksége van megújulásra, mert csak így érthetik meg a hívek az Evangélium üzenetét. Ecclesia semper reformanda! A zsinatot azonban csak úgy lehetett előkészíteni, hogy megteremtődött az újabb teológiai alapvetés. Az egyes teológusok, a maguk módján, mind elősegítették a zsinati, zsinatot támogató teológia kialakulását.
Enciklopedikus terjedelmű művet alkotott Hans Urs von Balthasar. A háromkötetes mű alapgondolata a történelem teológiája, amelynek gyújtópontjában a Megváltó személye áll. Nála a teológia alapelve az unum, bonum, verum, pulchrum (egy, jó, igaz, szép) által valósul meg, mert evvel lehet eljutni a kinyilatkoztatáshoz, Krisztus megjelenéséhez. Felfogása szerint a kinyilatkoztatás az isteni szeretet drámája, amely a történelem során valósul meg, és válik elérhetőbbé.
Rudolf Bultmann evangélikus teológus. Nagy hatással volt a katolikus és a protestáns teológiai gondolkodásra egyaránt. Nézeteiben fő helyet foglalt el a formatörténeti módszer megalkotása, amelynek központi kérdése a Szentírás helyes értelmezése. Szerinte „Krisztus keresztjében hinni nem azt jelenti, hogy… egy objektív, szemlélhető eseményre tekintünk, amelyet Isten a mi javunkra tud be, hanem a Keresztben hinni ezt jelenti: Krisztus keresztjét magunkra vesszük, mint sajátunkat”. Bultmann életművének központi problémáját az Újszövetség értelmezése és a mai kor számára levonható tanulságok jelentik.
A XX. században erőteljesen felmerült az a szükséglet, hogy a katolikus teológia újraértékelje igehirdető tevékenységét és új utakat találjon az Ige üzenetének a megvalósítására. Ez az igény határozta meg pl. Yves Congar életpályáját, aki előkészítője volt a II. Vatikáni Zsinatnak. Nézeteiben a keresztények egysége, az ökumenikus álláspont foglal el meghatározó szerepet.
Az I. világháború után a kibontakozó katolikus teológiai gondolkodás egyrészt újjáalkotta a Szentírás értelmezését, másrészt pedig igyekezett megoldani azokat a problémákat, amelyeket a század új irányzatai felvetettek. Világosan látta, hogy az Egyházban túlértékelődött az evilági hatalom, és a keresztények elveszítették egyházias érzéküket. Az Egyház klerikális hatalommá vált, s így nagymértékben csökkent a nyitottsága a világ felé. Ezt akarta orvosolni az egyháztani és a biblikus megújulás, amely a gazdag keresztény örökséget akarta a mai egyház életében megvalósítani.
Magyarországon az új eszmék nagy hatású hirdetője Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök volt, aki magáévá tette XIII. Leó pápa szociális nézeteit (Rerum Novarum). Rövidesen belátta, hogy legfontosabb feladata a lelkigondozás és a keresztény lelkek felrázása. Iránymutató a Modern katolicizmus c. írása. Igen érzékeny volt a fejlődés gondolata iránt is, mind a természettudományokban, mind pedig a Szentírás értelmezésében. Szinte előfutára Teilhard de Chardin-nek, amikor azt vallja, hogy Isten a teremtő okság révén lendíti előre az anyagi világot, s így mintegy kívülről folytatja a teremtés munkáját napról napra. Úgy gondolja, hogy az ember viszonylatában auto-evolúció megy végbe, tehát felelősek vagyunk az általunk létrehozott fejlődésért.
Karl Rahner-rel tanúi lehetünk a teológia megújulásának. Emberszemlélete teljesen újat hozott. A Teológiai Kisszótár-ban így ír: „A hit és a teológia voltaképpen csak egy valamit mond róla, de ez átfogó, határtalan, mérhetetlen és ezért titok, azt, hogy az ember partnere Istennek, a felfoghatatlan Titoknak, aki iránt nyitott, akire rászorul és akihez egész közel áll, és ezért magát az embert más tudományok nem tudják végérvényesen leírni és körülhatárolni.” Nagyon fontos rahneri gondolat az anonim kereszténység eszméje, vagyis az az álláspont, hogy mindenki üdvözölhet aki a krisztusi elvek szerint él, még ha más vallás követője is. Karl Rahner merész újítónak tűnik, de végső soron az igazi hagyomány embere, hiszen Urunk többször kifejtette, hogy mindenkiért, de elsősorban a bűnösökért jött a világra. Teológiai munkássága segítséget nyújt a lelkipásztorkodáshoz és a keresztény lelkiség megalapozásához is. A II. Vatikáni Zsinat felhasználta, illetve sokat átvett meglátásaiból és gondolataiból.
Teljesen egyedi és különleges életpályát járt be a francia jezsuita tudós és pap Teilhard de Chardin. Személyében egyesült a természettudós, a szerzetespap és egy olyan teológus, aki teológiai meglátásait és elméleti rendszerét természettudományi munkával fejezte ki és támasztotta alá. Nehéz elmondani, de teológiája természettudományi, kozmológiai megalapozottságú. „A teremtésnek nincs vége.” „A teremtő aktus egy folyamatos mozdulathoz hasonlítható, amely az az idő egészébe íródik be. A teremtés ma is tart még és a világ állandóan, bár észrevehetetlenül, egy kissé jobban fölmerül a semmiből.” A hívő tudós az evolúcióban Isten teremtő akaratának megvalósulását veszi észre. Az Isteni miliő c. műve szemlélete krisztokozmikus, amelyet áthat a teremtés és a Teremtő művének csodálata. Teilhard szerint a mindenség az óriásmolekuláktól a kicsiny sejtekig terjed és végtelenül bonyolult. A teilhardi hiperfizika az ember helyét is kijelöli a világmindenségben. Az energia aktivizálása egy abszolút személytől függ. Szerinte Isten tette tevékennyé a teremtényeket. A keresztényeknek nincs miért félniük a tudományos kutatástól, és szembe kell nézniük a szekularizáció összes kihívásával. Meg kell találniuk a kapcsolatot a hit és az ész, a teológia és a tudomány között.
François Varillon a francia értelmiség mestere és lelkiatyja volt. Egyik legkedvesebb tanítványa, René Remond, így ír róla: „François Varillon mindenekelőtt pap és lényegileg pap, szerzetes, Isten embere volt. Az irodalmat sohase úgy fogta fel, mint valami szórakozást. Az irodalom nem térítette el szolgálatától, de ugyanakkor – ezt is meg kell jegyeznünk – az irodalmat se térítette el sajátos céljától, nem fokozta le az apologetika eszközévé. Világnézetének vagy a földi valóságokról vallott teológiájának megfelelt az, hogy tisztelte a valóságok rendje közötti különbséget, és számolt a különböző tevékenységek sajátosságaival. Mindenekelőtt Isten embere volt: minden az egyetlen szükséges körül rendeződött és gravitált.”
Egyedülálló ez a gyűjtemény, mert ugyan jól ismert alkotókat tartalmaz, de mindegyikről tud újat mondani. Ugyanakkor tanulságos, mert szinte további olvasásra csábít, s az elmélkedéshez hasznos gondolatokat ad. Nagyon érdekes még, hogy az összeállító-szerző majd mindegyiket ismerte, így kötetében interjúrészletek és személyes élmények is helyet kapnak.
Agapé Kiadó, Szeged – Budapest, 2004.
Radnóti Róbert